Kazahsztán egyetlen szemináriuma társalapítójának megdöbbentő történetei a szovjet rendszer utáni újjászületésről

 „Először azt hittem, hogy nem lesz senki. Aztán láttam, hogy érkezik 12 fiú … És a csoda minden évben újra bekövetkezett. … Még mindig titokban, a föld alatt zajlott, a kommunikáció bonyolult volt, és a KGB folyamatosan figyelt minket”.

A szovjet rezsim mindent megtett, hogy felszámolja a katolikus jelenlétet Kazahsztánban, abban az országban, ahová Ferenc pápa 2022. szeptember 13-15-én látogatott el.

Pierre Dumoulin atya, az 1961-ben született francia pap egyike volt azoknak az első misszionáriusoknak, akik az 1990-es évek elején visszatértek Kazahsztánba.

Miközben Ferenc pápa a látogatásra készült, az ország egyetlen szemináriumának társalapítója meghatódva mesélt az I.MEDIA-nak a missziók visszatéréséről és annak a népnek a szomjúságáról, ahol a kereszténység rejtett szigetei maradtak életben.

Dumoulin atya 1991-ben a monacói egyházmegye papja és a svájci Lugano teológiai karának tanára volt. Amikor II. János Pál titokban felkérte a luganói intézetet arra, hogy nyújtson képzést a Szovjetunió püspökeinek, Dumoulin atya jelentkezett, mert beszélt oroszul.

Dumoulin atya ezután különböző püspököknek tartott kurzusokat, köztük Kazahsztán püspökének is, aki a tartózkodás végén meghívta őt, hogy tanítson Kazahsztánban is. Példátlan módon a fokozatosan megnyíló vasfüggöny mögött Dumoulin atya kurzusokat tartott kazah vallástörténet-tanároknak. Az információt még az ország hivatalos rádiója is bejelentette.

„Nagy szomjúságot” érzékelt. A mintegy 50 diák közül körülbelül 20 kérte a keresztséget. „Ez mélyen megérintett” – mondja. –

„Hihetetlen mértékű várakozás volt érezhető azokban az években”.

Azt gondoltam, senki sem lesz….

Ezután felvetette a régió püspökének, hogy papokat képezne. Ez a javaslat szkeptikus fogadtatásra lelt a kommunizmus évei után, amelyek megfosztották a hivatásoktól ezeket az országokat. Az ottani egyház akkoriban szegény volt, mindössze 15 pap szolgált egy Európánál nagyobb területen (Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán).

Az érseki helynök felkérte Dumoulin atyát, hogy állítsa össze a szeminárium tervét, majd indítsa el azt. Az atya először zavarba jött ettől a váratlan javaslattól, de végül elfogadta új küldetését.

A misszionárius 1992 Virágvasárnapján elindított egy három hónapos preszemináriumot: „Először azt hittem, hogy nem lesz senki. Aztán láttam, hogy 12 fiú érkezik… És a csoda minden évben újra bekövetkezett. Négy éven át folytattuk úgy, hogy én oda-vissza jártam Lugano és Karaganda között. Ez még mindig titokban zajlott, a kommunikáció bonyolult volt, és a KGB folyamatosan figyelt bennünket.”

A preszeminárium helyszíne Karagandában volt, a kommunista időszak egyik legnagyobb gulágjának, a Karlagnak a szívében. Ebben az időben itt volt a legnagyobb a katolikusok száma, mivel a lakosság fele orosz, német, lengyel és ukrán deportáltak leszármazottja volt.

Karaganda volt az egyetlen hely a Szovjetunióban, ahol katolikus templomot építettek, szokatlan építészeti megoldással: A szénváros bányászai a helyszínen talált anyagokat, például a bányákban használt aknacsöveket vagy vasúti síneket használtak fel.

Találkozás a „bábuskával”

Dumoulin atya kirándulásokat szervezett a preszeminárium fiataljaival Kazahsztán-szerte, hogy a hivatásokról beszéljen. Ezeken a sivár vidékeken, a lágerek durva hatását még mindig magukon viselő nemzetiségi falvakban felfedeztek olyan keresztény közösségeket, amelyek még soha nem láttak papot.

„Az emberek összegyűltek ünnepelni, asztalt terítettek, feldíszítették, és imákat olvastak fel; ez volt az egyetlen istentiszteletük. Egy feszület elé járultak, hogy megvallják bűneiket. Ha sikerült szentelt vizet szerezniük, akkor ahhoz vizet adtak, hogy évekig kitartson. Még mindig latinul ünnepeltek, mint régen; a II. vatikáni zsinatról még nem is hallottak.”

Az életüket titokban Istennek szentelt apácák is megmaradtak elrejtett kis kolostorokban. „Ami megtartotta őket, ami megtartotta az egyház erejét, az a rózsafüzér volt” – mondja Dumoulin atya. „Ez egy annyira egyszerű ima, hogy könnyen továbbadható, és lehetővé teszi a hit megtartását. A lágerekben a bábuskák rózsafüzért készítettek kenyérgolyóbisokból, amelyeket egy cérnával fűztek össze.”

Ezeknek a híveknek köszönhető, akik emlékezetből jegyezték le jegyzetfüzetekbe az imákat, hogy a hit továbbadódott.

Amikor látták, hogy papok és fiatal papjelöltek érkeznek, néhányan óvatosak voltak, attól tartva, hogy kémekkel van dolguk.

„Simeon” a templomban

Egy nap azonban Dumoulin atyát mélyen megérintette egy találkozás.

„Egy olyan faluba érkeztünk, ahol az emberek éppen templomot építettek” – mondja. „Nagymamák vödrökben hordták a cementet, gyerekek köveket törtek apróra a járda elkészítéséhez, a nagyapák pedig állványokon állva építették a falakat.”

Majd így folytatta:

„Az idős asszony, aki a papot helyettesítette, megkérdezte, hogy kik vagyunk. Elmagyaráztuk neki.

„Hát te, te mikor leszel pap? – kérdezte Juroszlavtól. – „Hat évig kell tanulnom, és amikor visszajövök, már pap leszek” – válaszolta. – „Oh, hat év. Mire visszajössz, én már halott leszek. De nem számít, mert láttalak téged.”

Az atya meghatottan emlékszik vissza arra, hogy ezekben a szavakban: „az öreg Simeont hallottam, láttam ennek az asszonynak a hitét, aki azt mondta: Kitartottam, láttam a napot, amikor újra élhetnek itt keresztények.”

Isten keze Kazahsztánban

Ezt követően a karagandai preszemináriumot egész Közép-Ázsia szemináriumává alakították át.

Dumoulin atya hosszú oroszországi és grúziai missziók után Marseille-be visszatérve továbbra is tart tanfolyamokat (videón keresztül) a szemináriumban tanuló kazah, grúz és orosz jelölteknek. Az intézmény évente átlagosan 10 szeminaristát fogad.

Az ország egyházföldrajza is fejlődött: Kazahsztánban jelenleg három egyházmegye – déli, középső, északi – és egy apostoli adminisztráció található. A legjelentősebb keresztény lakosság az asztanai egyházmegyében él. Az országban mintegy 100 pap van, akik közül körülbelül 15 kazahsztáni.

Először 2021-ben neveztek ki egy új generációs kazahsztáni papot, Jevgenyij Zinkovszkij atyát karagandai segédpüspökké. „Örömmel és büszkeséggel tölt el annak tudata, hogy az egyik fiatalunk püspök lett” – hangsúlyozza a misszionárius.

Ugyanígy a kazahok – akik mérsékelt iszlámot vallva élnek – kezdenek lassan áttérni a kereszténységre, amelyet eddig a Nyugat vallásának tekintettek.

Karagandában gótikus stílusú katedrális épült. „Ez egy látható, szimbolikus emlékmű, amely vonz, amely megmutatja, hogy mi a kereszténység.”

Két karmelita közösség mellett két örökimádási helyszín is van: Asztanában (mely épp a napokban kapta vissza nevét a korábbi Nur-Szultanról) és az ozjornojei Mária-kegyhelyen.

„Nem mi tettük ezt, hanem Isten” – mondja Dumoulin atya. Visszaemlékszik arra, hogy sokszor menekült meg „kétségbeesett helyzetekből, a távoli sztyeppén eltévedve, lerobbant autókban, félve, hogy ott helyben megfagyunk. És jött a megoldás. Soha nem éreztem még annyira Isten kezét, mint Kazahsztánban.”

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia