„Jobboldali katolikusok” lennénk?

„A római katolikus hit egyáltalán nem érdekli a németeket, és aki ma még osztja az egyház hitét, azt az egyházi adóból finanszírozott média „jobboldali katolikusként” bélyegzi meg.

Bätzing püspök, a Német Püspöki Konferencia elnöke és az ő „szinódusi katolikusai” évek óta azt a sorvasztó narratívát terjesztik, miszerint nem kérdőjelezhetjük meg, hogy ők valóban „katolikusok”.

Mint sok más esetben, erre sem kapunk magyarázatot, habár Bätzing felfogása szerint a „katolikus” egyre inkább „másképp katolikust” jelent. Világosabban fogalmazva, ez azt jelenti, hogy az egyházat egész egyszerűen újra kell „alapítani”, mert ahogy Jézus Krisztus megalapította, úgy Bätzing szerint nem fenntartható. Voltaképpen az „egyház” csupán az, amit „120 éve egyháznak tartunk”; hogy mi volt azelőtt, azt Bätzing szándékosan nyitva hagyja.

Akik efféle közhelyeket „katolikusnak” tartanak, megtehetik. Én nem teszem, és kerek perec kimondom: Bätzing és az emberei nem katolikusok, és – legyünk őszinték – a német püspökök többsége sem az.

A „német egyház” elszakadt a világegyháztól, még akkor is, ha ezt senki nem akarja elismerni; a német püspökök ugyanis már csak a világegyházban való befolyásukat féltik, Rómában pedig csupán a német pénzek miatt aggódnak.

Minél tovább tart ez a patthelyzet, annál inkább berögzül a megosztottság; Rómában jelenleg a „német kérdés” megoldásán fáradoznak, más szóval a német különutat próbálják meg valamiképpen „katolikusnak” álcázni, de „római katolikusnak” már akkor sem nevezhetjük.

A római katolikus hit egyáltalán nem érdekli a németeket, és aki ma még osztja az egyház hitét, azt az egyházi adóból finanszírozott média „jobboldali katolikusként” bélyegzi meg, szégyenpadra ülteti egy sorban az AfD-vel vagy egy kicsit még azon is túl, oda, ahol a történelem bajszosai és más söpredékek tanyáznak.

Egy olyan időben, amikor az ember társadalmilag egyébként is elidegenedik, könnyű másokat beskatulyázni, főleg ott, ahol a teológiai alapfogalmak hiányoznak. Mit is jelent tulajdonképpen „jobboldali katolikusnak” lenni, azonkívül, hogy nem „szinódusi katolikus”?

Valóban „jobboldali” vagyok, ha hiszem azt, ami a katekizmusban áll, és tartom magam ahhoz, ami az apostolok kora óta ránk hagyományozódott?

„Jobboldali” vagyok, ha kitartok mind a 21 zsinat tanítása mellett, és nem a legutóbbi zsinat homályos „szelleméhez” igazodom?

Vagy a „jobboldaliság” csupán „konzervativizmust” jelent, de akkor mit jelent ez az egyházban?

Nem lenne akkor maga Jézus Krisztus is „jobboldali”, amikor például a válást mint házasságtörést elítéli, sőt amikor arról tanít, hogy gondolatban is lehet házasságot törni (vö. Mt 5,28 és 19,6)?

Egyszerűen „jobboldali”-e az, aki hisz a Szentírásban, aki pedig komolyan veszi, az egyszerűen vajon csak egy képzetlen „fundamentalista”-e, ahogy Marx bíboros állítja, miközben a német „katolikusok” – mint mindig – jobban tudják, még az isteni kinyilatkoztatásnál is jobban? Vajon „jobboldali” minden, ami nem hódol be a relativizmus diktatúrájának, és amit Ferenc pápa és Fernandez érsek, a Hittani Dikasztérium új prefektusa is „visszafelé haladásnak” nevez? – Nem volt vajon akkor minden pápa XVI. Benedekig szintén „jobboldali”?

A szinódusi katolicizmus álarca mára lehullott, Bätzing „másképp katolikus”-sága csak egy lufi és semmi más, mert ahol a katolikus hitet emberi elképzelésekkel helyettesítjük, ott politikai kérdéssé silányul, és a társadalmi viták szintjére züllik. Az az „egyház”, amelynek tájékozódási pontja nem Jézus Krisztus, kénytelen olyan politikai fogalmakra szorítkozni, mint a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, s ezeket mint teológiai kategóriákat beállítani.

Nem csoda hát, hogy Bätzing „egyháza” már csak a balliberális mainstream kegyét keresi, és az evangelizációval egyáltalán nem tud mit kezdeni. Ehelyett az utolsó katolikusokat a médiának köszönhetően hatékonyan kipellengérezik: aki nem „szinódusi katolikus”, és nem adja át magát az általános elvilágiasodásnak, azt peremre szorult szektásnak tartják valahol a páriák és az állam ellenségei között. Semmi sem gyanúsabb egy római katolikusnál, akit a „jobboldali katolikus” szitokszóval le lehet dorongolni. Bismarcktól Hitleren át Sztálinig az egyház minden ellensége örömét lelné ebben.

Ez a felcímkézés persze csak durva demagógia, és a dolog ezzel önmagában el is intéződhetne. Ez azonban nem mentség a hívő katolikusok becsmérlésére és a nácikkal és más szélsőségesekkel való összemosására. Nem, nem vagyok “jobboldali”, és nem vagyok vaskalapos katolikus, de a társadalom középrétegéhez tartozom, és éppen ezért elvárom, hogy a katolikus hitemet megvallhassam, éspedig annak, ami, és nem olyannak, amilyennek a hitehagyott “katolikusok” szeretnék.

Röviden úgy fogalmaznék, hogy nem szeretném, ha „Bätzing-katolikusnak” kellene lennem, “római katolikus” akarok maradni, és semmiképpen sem akarom, hogy „radikálisnak” bélyegezzenek azok, akik megtagadják Jézus Krisztust és az Ő egyházát, hogy ezáltal a pogány többségi társadalomhoz dörgölőzzenek.

Persze az evangélium a szó legjobb értelmében véve „radikális”, és ezért Krisztus üzenete ma sokak számára elviselhetetlenné vált; ez vonatkozik például a mennyek országa érdekében vállalt cölibátusra éppúgy, mint a házasság felbonthatatlanságára vagy a homoszexualitás gyakorlásának elutasítására. Aki azonban ezt a radikalizmust „jobboldali radikálisnak” bélyegzi, az vétkezik Jézus Krisztus és mindazok ellen, akik ma is vérükkel tesznek tanúbizonyságot róla. Az egyház mindig is a mártírok egyháza volt, és mint ilyen, Néró császár ideje óta hozzászokott már ahhoz, hogy politikailag gyanúsítgatják és üldözést szenved. Nálunk ez most a saját sorainkból történik – bocsánat, természetesen úgy értem, hogy azok soraiból, akik “másképp katolikusok”, és akik már régen elárulták a katolikus hitet egy álliberális protestantizmusért.

A valódi katolikus hitnek azonban nincsen alternatívája, még akkor sem, ha valakit “jobboldali katolikusnak” vagy „visszafelé haladónak” ócsárolnak.

Ezért minden hívő katolikusnak szeretném a szívébe vésni: viseljék el a “jobboldali katolikus” megkülönböztetést Krisztus követése során, annak tudatában, hogy mindig az üldözött egyház a valódi egyház (vö. Mt 5,10).

Ez az üldözés már akkor elkezdődik, amikor a katolikusokat megrágalmazzák, majd diszkriminálják, nem is beszélve a további támadásokról. Ebben a tekintetben korunk jelzései teljesen egyértelműek: az egyház Németországban is újra a hitvallók egyháza lesz – de Bätzing elvilágiasodott „szinódusi egyháza” nem fog odatartozni.

Írta: Dr. Joachim Heimerl pap és tanügyi főtanácsos
Rövidített fordítás: Klausz Eszter
Forrás: kath.net