Istenhez vezető ösvények a mindennapi életben

Egy igen tehetős ifjú sietett oda Jézushoz, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Miután ez a buzgó érdeklődő kijelenti, hogy egész életében hűen megtartotta Isten parancsait, Jézus szeretetteljesen hívja meg őt a tanítványság egy magasabb szintjére – azzal az ígérettel, hogy kincse lesz az égben -, miután majd eladja mindenét. Amikor az ifjú ezt meghallja, szomorúan távozik el, mert elutasítja azt, hogy megváljon minden vagyonától.

Bármennyire is elképesztő ez a történet, talán segítségünkre lehet az, ha visszaemlékezünk rá, hogy Márk úgy írja le ezt a fiatalembert, mint aki szalad, hogy feltehesse a kérdését. Ez a történet arra sarkall minket, hogy megkérdőjelezzük saját lelki utunknak iramát és irányát: Milyen buzgón közeledünk Jézus felé? Futunk-e hozzá? Vagy a félelem visszatart minket?

Hezitálva és kétkedve közeledünk Jézushoz? Vagy kérdéseinket és aggodalmunkat máshová visszük? Nem napi szinten keressük az irányt és az útmutatást? Hosszabb-rövidebb utazásaink során közülünk sokan támaszkodnak a GPS-re, egy műholdas rendszerre, mely megbízhatóan működik bármilyen időjárási körülmények között, bárhol a világon, a nap 24 órájában. Értelemszerűen bízunk abban, hogy a GPS gyorsan és biztonságosan elirányít minket végállomásunkhoz.

Vajon létezik-e hasonlóan megbízható iránymutatási rendszer a Jézussal való spirituális életünkre és kapcsolatunkra vonatkozóan?

Alice, a két kisgyermekes dolgozó anya nemrég ezt osztotta meg velünk: „Hogyan van időm imádkozni és rálelni Istenre? Nagyon elfoglalt vagyok a két gyermekem miatt, és az ima sokkal könnyebb számomra karácsonykor vagy húsvétkor, mivel ezeket az időszakokat együtt élvezem a gyermekeimmel, a családtagjaimmal, a barátaimmal és munkatársaimmal. De mi van a köztes időkkel, amikor gyakran inkább sodródok, világos lelki összpontosítás nélkül?”

Amit Alice „köztes időknek” nevez, azt a keresztény liturgikus év „Évközi időnek” hívja, a karácsony és Nagyböjt, illetve Pünkösd és Advent közötti liturgikus időszakot. Alice ugyanazt a kérdést teszi fel, mint megannyi kortárs lelki kereső: Hogyan tudnánk aktívabban és biztosabban követni Jézus útmutatását mindennapi teendőink közepette?

Az evangéliumi részek és a reflexiós kérdések felhasználásával ez a cikk öt ösvényt kínál a lelki utazásokhoz: találkozás, bizalom, hit, szabadság, közösség.

Ösvény a találkozáshoz

„Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15)

A 23 éves, főiskolai végzettségű Maurice marketing- és reklámkarrierje nehezen indul be. Amikor elkészítette az önéletrajzát, hogy bemutassa újonnan kifejlesztett ügyességeit, végül bevallotta, hogy fogalma sincs arról, hogyan beszéljen önmagáról minél kreatívabban: „Ki vagyok én? – kérdezi. – Hogyan ismertessem másokkal a tehetségemet, amikor olyan kevés tapasztalattal rendelkezem ezen a versengő területen? Csak úgy, ha valaki időt szán arra, hogy megismerjen engem és ad nekem egy esélyt! Csak úgy, ha találkoznék a megfelelő személlyel, hogy segítsen nekem beindítani a karrieremet! Bizonyosságra van szükségen Istentől arra, hogy a helyes életet választottam az évekig tartó tanulás után.”

Maurice nincs egyedül abban, amikor Isten megerősítését keresi, hogy lássa, jól választott-e munkát egész életére; közülünk sokan vágynak bizonyosságra arról, hogy a helyes ösvényt követjük-e. Péter és Jézus megindító találkozása Fülöp Cezáreájánál (Mt 16,13-20) segíthet nekünk eltöprengeni lelki identitásunkon, hogy kik vagyunk és kicsoda személy szerint számunkra Jézus.

Figyeljük meg a határozottságot és a sürgetést Jézus Péterhez intézett kérdésében: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (15. vers). Péter Jézus szívből fakadó megnevezése Messiásként és az élő Isten Fiaként, arra készteti Jézust, hogy Pétert „boldognak” hívja.

Hát Jézus nem kérdezi meg mindannyiunktól: „Ti mit mondtok, ki vagyok?” Elgondolkodtunk már valaha azon, hogy Jézus személyes válaszra vágyik tőlünk csakúgy, mint Pétertől? Hogyan hívhatjuk Krisztust? Hogyan hív Krisztus akármelyikünket mindennapi életünk során? Mi is azt a vigasztalást keressük, hogy tudjuk, hogy Krisztus egyénileg áld meg és erősít meg bennünket.

Ösvény a bizalomhoz

„Ne aggódjatok életetek miatt.” (Mt 6,25a)

Nellie, egy 68 éves nagymama nagyon aggódik az anyagi biztonsága miatt, mert 2008 óta a nyugdíj-megtakarítása jelentősen visszaesett. Bevallotta, hogy minden számára fontos dolog miatt aggódik. „Nem kívánok gyermekeim és unokáim számára teherré válni, különösen mivel mindegyiküknek megvan a saját életük, ami miatt aggódhatnak. Azt gondoltam, elég jól gondoskodtam magamról; most azonban rájöttem, hogy nem lesz elég az aranyéveimre. Mit tegyek? Hogyan találok rá a lelki békére ebben a kihívásokkal teli időszakban?”

Egy, a természeti szépség képeivel teli részletet olvasva (Mt 6,25-34) mi és Nellie találkozunk azzal, ahogyan Jézus rámutat az ég madarainak táplálására, a gondosan felöltöztetett mezei liliomokra és a dicsőségben felöltöztetett vadvirágokra, mint az Isten szerető gondviselésébe való mélyebb bizalom előmozdításának egyik módjára. Miközben Jézus elsősorban Isten Országának az elsőbbségét hangsúlyozza, világosan elmondja nekünk, hogy a természet szépségei nagyon sok mindenre képesek megtanítani minket. Megkérdezhetjük önmagunktól: Valóban hinni akarunk Jézusnak akkor, amikor arról biztosít bennünket, hogy nem kell aggódnunk?

Jól tudjuk, milyen aggodalmak és gondok emésztenek minket! Gyönyörű világunk késztet-e bennünket arra, hogy jobban bízzunk Isten irántunk való gondoskodásában? Hogyan gondoskodik rólunk Jézus a mindennapi életben?

Ösvény a hithez

„Ne félj, csak higgy!” (Lk 8,50)

A 42 éves Roger úgy tekint rá az életére, mint az agyondolgozás taposómalmára. Közli, hogy nem tud leállni, egyik teendő jön a másik után. „Bárcsak több időt tudnék szakítani a családomra és a barátaimra; annyi a tennivaló, viszont elégséges jólétet akarok biztosítani a családomnak, különösen ebben a nehéz gazdasági helyzetben. Ám attól félek, hogy ez a munkatempó szó szerint megöl engem. És nem tudom, mitévő legyek. Isten csakugyan azt akarja, hogy ilyen keményen dolgozzak?”

Az evangéliumi történet, melyben Jézus meggyógyítja Jairus leányát (Lk 8,40-42, 49-56), egy másik apát mutat be, aki gondoskodni próbál szeretett gyermekéről. Jairus annyira szereti 12 éves leányát, hogy még a kétkedő tömeg gúnyolódása sem tartja vissza attól, hogy kimutassa a Jézusba vetett hitét. Milyen nagyon szükségünk lehet arra, hogy elengedjük félelmeinket és átadjuk azokat Istennek, hogy valóban hinni tudjunk – nem azért, amit másoktól hallottunk, hanem azért, mert megtapasztaltuk Isten megerősítését olyan módon, amely felülmúlta legmerészebb elképzeléseinket!

Amint Jézus megfogja Jairus leányának a kezét, a zsinagóga fejéhez intézett szavak megvalósulnak: „Ne félj, csak higgy!” (50. vers)

Hogyan tudnánk gazdagítani saját hithez vezető ösvényünket, utunkat azáltal, hogy saját magunkat ebbe a történetbe helyezzük? Olyanok vagyunk, mint a tömeg? Inkább Jairusra hasonlítunk? Vagy valamiféle gyógyulásra van szükségünk, mint Jairus lányának? Miközben ezen a szakaszon töprengünk, tegyük fel a kérdést: Mitől vagy kitől tartunk? Megosztjuk-e ezeket a félelmeket Istennel? Hiszünk-e abban, hogy Isten megszabadít-e minket ezektől a félelmektől? Hogyan növeli Jézus a hitünket, akkor is, ha a teljességünket kívánja?

Ösvény a szabadsághoz

„Hengerítsétek el a követ!” (Jn 11,39a)

Julie – egy sikeres és eredményes klinikai terapeuta – 30 éve dolgozik azon, hogy segítsen másoknak megszabadulni a kényszerektől, a függőségektől és bármi egyébtől, ami a belső szabadságot és örömöt akadályozza. Ő azonban nem képes elgörgetni neheztelése „súlyos szikláját” és nem tud megbocsátani az apjának azért, hogy gyerekként elhagyta őt.

Évekig tartó intenzív tanácsadás után, Julie azt állítja, hogy semmi hatása nem volt, majd megjegyzi: „Nem tudok megbocsátani az apámnak, amiért elhagyott minket. Még csak nem is hívott és pénzt sem küldött anyámnak, hogy gondoskodjon rólunk. Egyszerűen csak lelépett. Én meg magamban tartom az összes dühöt és haragot, mint valami nehéz súlyt. Mi mást tehetnék? Ironikus módon, habár segítek másoknak, hogy az útjuk során szabadok legyenek, úgy tűnik, hogy én magam nem tudom megszabadítani önmagamat ettől a tehertől.”

Lázár feltámasztásának története a Jn 11,1-44-ben arra emlékezteti Julie-t és mindannyiunkat, hogy elnehezült szívünk és lelkünk meggátolhat minket abban, hogy teljes mértékben megtapasztaljuk Isten jelenlétét.

Ez a drámai evangéliumi jelenet azzal nyit, hogy Mária és Márta megüzeni Jézusnak, hogy fivérük Lázár, aki Jézus szeret, beteg. Mivel Lázár már Jézus megérkezése előtt négy nappal meghalt, odavezetik Őt a sírhoz, majd ezt az utasítást adja: „Hengerítsétek el a követ!” (39a vers)

A tömeg nyilvánvaló kételkedése ellenére, Jézus hangosan beszólt Lázárnak, hogy jöjjön ki a sírból. Mikor Lázár megjelent teljesen bepólyálva, Jézus utasítást adott a pólyák leoldására és Lázár kiszabadítására.

Ezen az elbeszélésen való elmélkedés ahhoz vezethet minket, hogy megkérdezzük: Hogyan tudnánk beazonosítani azokat a sziklákat és pólyákat, amelyek akadályozzák a mi belső szabadságunkat, miközben Istent keressük mindennapi életünkben? Lázárhoz hasonlóan nekünk is szükségünk van-e segítségre, hogy igazán szabaddá váljunk? Hogyan szeret minket Jézus még akkor is, ha mi azzal foglalkozunk, amely megköti a belső szabadságunkat? Hogyan kérhetnénk meg Jézust, hogy távolítsa el, ami gátolja a szabadulásunkat?

Ösvény a közösséghez

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)

Jeanne-Marie a földrengés sújtotta Haitiban elvesztett minden kapcsolatot nyolc családtagjával. Most azért küszködik, hogy megértse, hogyan léphet túl ezen a tragédián.

Ezt mondja: „Olyan egyedül érzem magamat, hogy nem tudom, merre tovább. Térjek vissza Haitira és kutassam fel őket? Bízhatok-e abban, hogy értesítést kapok, ha több információ áll rendelkezésre? Olyan gyakran érzem imáimat üresnek, ha egyedül imádkozom. Most igazán szükségem van mások támogatására. Ki tud segíteni nekem?”

A Mt 18,19-20-ban lévő történet őszinte vigaszt nyújthat Jeanne-Marie-nak és mindenkinek, akinek biztosítékra van szüksége ahhoz, hogy Isten valóban jelen van, mikor másokkal összegyűlünk. Életutunkat nem egyedül járjuk végig. A közösség ajándéka azért lényeges, mert akár egyetlen másik emberhez való csatlakozás megerősíthet abban, hogy Jézus már ott van közöttünk (20. vers).

Ilyen lelki hátteret meg lehet találni a családban, az imacsoportban, a plébánián és a támogató csoportban, továbbá pártfogókban, lelki vezetőkben, lelkészekben, barátokban és tanácsadókban.

Köszöntünk-e másokat a spirituális ösvényeinken? Vagy egyedül próbáljuk végigjárni? Felismerjük és értékeljük-e, mennyire támaszkodhatnak ránk mások? Hisszük-e, hogy Jézus tényleg jelen van mindenkiben, akikkel életünket és imáinkat megosztjuk? Össze tudunk-e gyűlni velük az imában és a lelki keresésben? Isten nevében mit kérhetünk? Mit érzünk, mi erre Isten válasza?

Az utunk folytatódik

Lelki utazásunk során gyakran érkezünk útelágazásokhoz, útmutatásra és megerősítésre várva, hogy a helyes ösvényt kövessük.

Amikor Jézus követésére törekszünk a mi saját „évközi időnkben”, tudjuk, hogy az evangéliumok bőséggel nyújtanak változatos történeteket ahhoz, hogy rájöjjünk, merre vezet minket Jézus. Amikor egyre jobban követjük Őt, a találkozás, a bizalom, a hit, a szabadság és a közösség által megtapasztalt ösvények biztosítanak minket arról, hogy még az átlagos hétköznapok is olyan időszakok, amikor kibontakozhat a rendkívüli kegyelem, ahogy azt az evangéliumok megerősítik.

A gazdag ifjút, Pétert, Jairus leányát és Lázárt csupán azért ismerjük, mert az evangéliumok leírják a Jézussal való átalakító találkozásukat. Vajon ezek az evangéliumi tanúk arra ösztönöznek bennünket, hogy rendkívüli kegyelmeket kérjünk Jézustól, miközben példájukat és útjukat követjük a hétköznapokon keresztül?

Mivel tudjuk, hogy Jézus úgy fedi fel magát, mint „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6a), van-e biztosabb iránymutató, mint maga Jézus, ha egy megbízható spirituális GPS-t keresünk? Imádkozhatunk-e azért, hogy bízzunk Jézusban, amint arról biztosít minket, hogy Ő a mi utunk, amikor útmutatást és erőt keresünk az élet örömei, bánatai, kihívásai és kitérői közepette?

Amint megleljük, hová húz a leginkább a szívünk, miközben életünk irányvonalán töprengünk, talán képesek vagyunk meghallani Jézus végső ígéretét és hinni benne: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20b)

Írta: Catherine Looker nővér
Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: franciscanmedia.org