Isten és én
Gondviselésszerű az Eukarisztia éve. Segít, lendít, ösztökél, hogy mint a pisztráng vagy a lazac, beljebb „ússzunk” a torkolattól az eredet felé, „följebb”, a Forráshoz. Az anyaországi szervezők, nagyon ötletesen – hiszen 52. Világkongresszus, 52 hétből áll egy év – 52 embert szólítottak meg, akik Ő és én címmel, ötperces kis videókban, „élőben” tesznek tanúságot istenkapcsolatukról, személyes hitükről. Már az első tíz személy életútja, vallomása nagyon karakteres, mély nyomot hagy a hallgatóban, s remélhetőleg fel is lobbantja a benne pislákoló hit szikráját. Ezeket a tanulságos tanúságtételeket hallgatva különösen három kép-hasonlat hasított bele a lelkembe.
Az egyik: nemcsak teremtmény vagyok, nemcsak vendég, „hanem én ott felszolgálok. Később rájöttem, hogy a konyhában is együtt főzünk. A Teremtő mellett, akár kuktaként. S én lenyalhatom az ujjamat, belenyúlhatok valamibe, hogy ez milyen… Ez bensőséges viszony, ugyanakkor tudok viselkedni, hogy ha ki kell mennem, kivinni a mártást a vendégeknek. Nem szokott leszidni, ha elrontok valamit…bár azért szól, hogy ″Figyelj, legközelebb ne így…! Mert lelassulunk…odaég…, keverd meg, ha mondom… odakapja a tűz…!″ Tehát van rendje ennek, de ha érzed, hogy szeret, akkor az úgy jó…” (Zöldy Pál)
A másodikat is szintén tőle jegyeztem meg: „Az ember a gyertya, és Isten a kanóc benned. Ha van benned kanóc, ember vagy. És, ha megkapod a lángot, akkor világítasz. Ha nem kapod meg a lángot, akkor is gyertya vagy, csak majd később fogsz világítani, amikor fölszikrázik valami… A láng az, ami megvilágítja a dolgokat, aminél látok. Van, akiben van kanóc, de nem lát, mert nem ég a láng. Ez lehet a kapcsolat az Istennel… Istenhez mindenki odafér…”
A harmadik hasonlat is az életből való: nem elég az, hogy az imádságban azt kérjük: mutasd meg, merre menjek, mutasd meg a te akaratodat, hanem hogy jöjj velem, és Te vezess. A te kezedben legyen a kormány „Nem csak, hogy Te mondod meg hova megyünk, hanem Te is vezetsz. Én ülök az anyósülésen… Amikor áldozom, utána a csendben azt kérem Tőle, hogy a következő áldozásig én az Ő szeme, keze, szája, ölelő tekintete tudjak lenni… (Wortmann Ádám)
Vasadi Pétert még az irodalomkritika is a transzcendencia szerelmesének nevezte. Ő mondja egyik interjújában: „Ha van Eucharisztia, akkor nincs szükség a keresztény létszemlélet megújítására…, akkor Eucharisztiára van szükség, és arra, hogy az Eucharisztiában lássam ezt a megújító erőt. (…) A hit mélységélmény. (…) Az emberség az emberben azért csodálatos, mert az istenivel találkozik. Nem tudok a magam legmélyebb mélyébe nézni, mert ott már ő van. A misztika nélkül ezt nem lehet csinálni. A misztika pedig a szuperrealizmus. (…) Ha valaki vallásos, a legmélyebb tevékenysége szükségképpen vallásos lesz. (…) Meg kell újítani, meg kell fürdetni Jézusban a szavainkat, a mondatainkat, a gondolatainkat. Még a szerelmünket is…! (…) Hogy senki vagyok, be tudom bizonyítani gyönyörűen egy űrfelvételen. Hogy csak Neki vagyok valaki. De, hogy Neki ki vagyok, azt meg nem tudom felfogni. Nem is kell. Elég, hogy ha azt fölfogom, hogy Ő értünk volt. Van és lesz. Ha ez így van, akkor a többi megjön. (…) Isten ma is köztünk jár. A legnagyobb veszély, hogy erről sokan megrendülés nélkül beszélnek. Persze ostobaság volna azt hinni, hogy csak reszketve lehet hinni…, nem, nem reszketve. Hanem ahogy egy Thomas Merton, vagy egy Keresztes Szent János megrendült. Vagy, ahogy Pilinszky nem tudott megrendültség nélkül írni… Echart mester azt mondta, hogy nincsenek tudatlanok, de tudás sincs olyan, amelyikben nincs benne a Pál apostoli tüzes beszéd. A tüzes beszédhez tüzes élet kell. A tűz pedig az Eucharisztia. Nincs több tűz… Semmi olyasmi, ami nem teljesen, tövig igaz, azt kár mellé állítani…”
