„Imádkozzunk úgy, hogy istenlátókká legyünk!” – gondolatok Rózsafüzér Királynőjének ünnepére

Október hetedike – Rózsafüzér Királynője (más néven: Olvasós Boldogasszony) ünnepe. Ebből az alkalomból közlünk újra egy olyan cikket, amely 1918 októberében jelent meg egy katolikus folyóiratban. Az írás szerzője: Prohászka Ottokár püspök, aki a rózsafüzér hónapjában született, 1858. október tizedikén.

Prohászka Ottokár a rózsafüzérről (más néven: szentolvasóról) több beszédében, írásában, naplóbejegyzésében elmélkedett. 1922. október elsején például így írt a naplójában:

„Olvasót mondani azt jelenti, hogy [a Szent Szűz] szemeivel nézni, a lelkén át nézni… világaival, szemeivel, fényeivel, érzelmeivel; nézni a szent evangéliumot, titkainkat: megtestesülést, születést… ünnepeinket ülni!”

Szűz Mária szemeivel nézni – ez a gondolat a vízjele az alább újraközölt Prohászka-cikknek is. Prohászka talán legismertebb s legolvasottabb művében (Elmélkedések az evangéliumról) hosszan elmélkedik a szentolvasóról; „hitből imádkozunk, ha Krisztusba elmélyedünk”, írja, majd hozzáfűzi:

„Ezt tesszük a szentolvasóban, melynek legfőbb kelléke, hogy elmondása közben az illető hitcikkelyekkel foglalkozzunk. Krisztus személye, élete, halála, a benne megnyilatkozó szeretet és fájdalom, az ő küzdelme és győzelme lebeg a szemeink előtt.”

Prohászka műveinek 25 kötetes kiadásában két olyan, kispapoknak tartott szentbeszédet találunk, amelyekben az elmélkedés tárgya a szentolvasó. A beszédek elhangzásakor (1895 és 1898) Prohászka Ottokár az esztergomi szeminárium dogmatika tanára és spirituálisa volt.

1895-ben elhangzott prédikációjában hangsúlyozza, hogy „az olvasó imádsága a hitnek imádsága”; „az ember az olvasóban elmélyed az elmélkedésben”, mondja, majd hozzáteszi: „Mikor az ember az olvasót mondja, annak a Szent Szűznek lelkén és szívén át nézi azt a betlehemi gyermeket, azt a názáreti fiút, azt a Messiást, azt a prófétát, azt a nagy szenvedőt, azt a halottat, azt a megdicsőültet, míg végre felmegy a Szent Szűz maga is az égbe koronázásra.” Amikor az olvasót a kezünkbe fogjuk, Szűz Máriára kell nézni, „a Boldogságos Szűznek iskolájába” kell járni, mondja Prohászka, majd beszéde végén így fogalmaz:

„Rousseau mondja, hogy az emberek mindig olyanok lesznek, mint anyáik. Ha ez igaz, akkor nem kell másra törekednünk, mint hogy a Boldogságos Szűz Mária iránt való szeretetünk és gyengédségünk minél elevenebb, minél élénkebb legyen; mert ez a B. Szűz iránt való szeretet fog minket az Isten gyermekeivé és hőseivé nevelni.”

1898-ban elhangzott szentbeszédében Prohászka az alázatosságra helyezi a hangsúlyt. „Az imádkozó Szent Szűz az alázatnak eszményképe”, mondja, s hozzáteszi: „Mikor az ember imádkozik, legyen alázatos”. A szent olvasó egyszerű, alázatos imamód, folytatja Prohászka, olyan „mint a gyermek dadogása, amely csak azt tudja mondani: mama, mama!” Beszédét ezekkel a szavakkal zárja:

„Mikor az olvasót alázattal mondjuk, úgy érezzük, mintha a Boldogságos Szűznek szeme pihenne rajtunk, és mintha lelkem előtt elvonulnának a titkok; úgy tűnik fel nekem, mintha nemcsak alakja, hanem erényei is lelkembe nyomódnának. És mikor az ember úgy imádkozik, hogy alázatosan is imádkozik és a Szent Szűz szeretetével is eltelik, vajon elmaradhat-e akkor az Isten kegyelme és áldása? Nem!”

Prohászka Ottokár most újraközölt írása az akkor XXXIV. évfolyamában járó Rózsafüzér Királynéja c. havilapban jelent meg 1918-ban. Az említett lap a Rózsafüzér Társulat hivatalos folyóirata volt, ebben az időben a jeles hitszónok, Badalik Bertalan domonkosrendi szerzetes, a későbbi veszprémi püspök szerkesztette. Prohászka Ottokár munkáinak 25 kötetes kiadásában ez a szép szöveg nem szerepel. A boldog emlékű püspök születésnapjának közelgő évfordulója is indokolttá teszi, hogy közkinccsé tegyük.

Prohászka Ottokár: Szent Rózsafüzér Királynéja

Október havában a Rózsafüzér Királynéjának hódolunk. E Királyné trónja körül sereglik ilyenkor minden rendű és rangú igazi keresztény, mondjuk, imádkozó keresztény, s ami van bennünk hitből, érzésből, meleg szeretetből s lelkesülésből, azt áhítatba olvasztva Neki bemutatjuk. Örülünk a szent Szűz e megtisztelő címének is s áhítattal mondjuk: Szent Olvasó Királynéja, könyörögj érettünk!

Királynő ő így is! Szépen s találóan nevezzük s hívjuk őt segítségül, mint Angyalok Királynéját, Vértanúk királynéját, Szüzek Királynéját, de Királynénak ismerjük őt fel a rózsafüzér keretében is, amennyiben ez ájtatosság szellemében kifogyhatatlan királynői gazdagságnak ajándékait osztogatja, s ugyanakkor hódolatát fogadja az olvasót mondogató, alázatos anyaszentegyháznak.

Az imádkozó alázat áll itt szemben az Isten kegyelmeit kiosztó s azokat özönével ránk árasztó Királynéval. Oly alázatos magatartásban állunk előtte, mint aki térden áll s oly együgyű hívőséggel, mint a gyöngeségét érző ember, aki az olvasót fogva imára emeli kezeit. Rászorulunk, s azért Hozzá folyamodunk s kérünk Tőle mindent; kérünk lelket, szellemet, vigaszt, erőt, s azt mind úgy kérjük, hogy ki nem fogyunk hajtogatásából s ismételgetéséből annak, hogy „Üdvözlégy Mária”, s annak, hogy „imádkozzál érettünk most és halálunk óráján”.

A boldogságos szűz Mária mindazoknak a kegyelmeknek királynéja, melyek Krisztustól valók s melyeket ő hozott a világnak. Ezeket közvetíti velünk a szent Szűz az olvasóimában, amennyiben megtanít minket arra, hogy mit merítsünk ez imagyakorlat révén, s azt is, hogy hogyan merítsük mindazt Krisztus Urunk isteni egyéniségéből, Krisztus életéből, szenvedéséből s megdicsőüléséből. A királynéból anya lévén egyszersmind, egyszerre tanítónő, nevelőnő, mesternő, s mondjuk, művésznő lesz, aki Krisztus életén s ez élet mélységes titkain végigvezet s megtanít minket arra, hogy hogyan nézzük azokat, miképp merüljünk bele azokba, miképp szívjuk föl azokat, hogy azután el is változzunk szerintük jobb, krisztusi emberekké.

Csodálatos s édes mesterség s művészet ez, s látom, hogy erről való gondolatomat alaposabban kell kifejtenem.

Minden azon fordul, hogy miképpen fest Krisztus alakja s lénye a mi lelkünk tükrén, s hogy mily fényekkel s mily szépségben nyilatkozik meg gondolat- s érzésvilágunkban. A Szentírásban ugyan meg van örökítve képe, de minden attól függ, hogy mily alakot ölt ez a tárgyilagos kinyilatkoztatás az én egyéni fölfogásomban s érzéseim világában. Lehetséges ugyanis, hogy Krisztus alakja lelkemben színtelen, lapos, perspektívák nélküli képhez hasonlít; lehetséges, hogy szűkszavú, hangtalan s száraz megnyilatkozásban lép elém, melynek szavait ugyan értem, de szívem tüzet a szavakból nem fog s nem visszhangzik tőlük a lelkem. Így tehát az a Krisztus olyan lehet nekem, mint egy régi, fakó kép, mely valahol a sarokban áll, s ha ég is előtte a lámpa, azt csak a szokásos, gépies jóindulat, s nem az élő, meleg hit gyújtja meg. Azután az a krisztusi tan is hasonlóképpen úgy szólhat hozzám, mint távoli tilinkó hangja, vagy egy nyirkos templomnak nyikorgó orgonája, s nem úgy, mint az égdörgés, vagy mint a dómok s szférák zenéje. Pedig az a Krisztus már csak nem fakó kép, s a szava, evangéliuma nem tilinkónóta, hanem Krisztus Isten s örök élet, evangéliuma pedig a fölség, az erő, a szépség s az élet indulója. Csakhogy ennek az eleven Krisztusnak meglátásához szem kell, melyben a hit tüze villámlik meg, s ahhoz az evangéliumhoz fül kell, melyet Isten nyit meg; azután meg szív, érzés kell hozzá, mely átérezze, hogy mily nagy Krisztusnak kegyelme s mily boldogító a szeretete!

Ezt mind elmélyedve szívünkre kell vennünk, a megfelelő érzésekre pedig rá kell magunkat nevelnünk. S ez elmélyedéshez s e ránevelődéshez kell nekünk a keresztény élet anyja, a keresztény erény nevelője s a krisztusi tökéletesség művésznője: a boldogságos szűz Mária. Ehhez kell az ő mindenekfölött finom megérzése, hogy a szemén keresztül lássunk, s hogy szívén és érzésein át megközelítsük Krisztust. Ő tanítson rá arra, hogy mit érzett Krisztus; ő ismertesse meg velünk magatartását, lelkületét s egész belső világát.

Jobb mesternőt erre nem találhatnánk. A művész, mikor képet fest, azt a képet adja, mely lelkében él; azokat a színeket vetíti lelkünkbe, melyekre ő talált rá; a fénynek azzal a finom keverékével s egybeolvadásával gyönyörködtet, melyeket ő látott meg, ő födözött föl. Mikor tehát egy képet nézünk s abba elmerülünk, akkor voltaképp a művész szemével kezdünk látni s az ő lelkéből fakadó megérzéssel tapadunk a képhez. S ebben áll a művészetnek felemelő, nemes hivatása is: lelkeket akar emelni, képezni s gyönyörködtetni.

Már most én az olvasóról valahogy így gondolkozom. A tizenöt tized 15 remek képet tár elém. Az első a Gyümölcsoltó Boldogasszony képe, mikor angyal köszönti a szent Szüzet s az alázattal s mélységes megrendüléssel mondja ki a nagy szót: „legyen nekem a te igéd szerint”. Ekkor lesz benne testté az Isten örök Igéje. A másik kép a hegyen-völgyön át Erzsébethez siető Sarlósboldogasszony képe, kinek siettében minden fűszál lábat csókol, minden virág neki bókol s minden levélke azt zizegi feléje: Üdvözlégy, üdvözlégy járó-kelő titok, letakart mennyország!

S így váltakoznak tovább az örvendetes, a fájdalmas s a dicsőséges olvasó képei. Mikor az olvasót mondom, akkor e képeket nem vásznon, hanem a szent Szűz lelkén szemlélem; úgy látom azokat, mint ahogy ő látta a Boldogasszony szeme fényével, s úgy nézem azokat, mint ahogy ő nézte s kiemelte a kinyilatkoztatásból. A szent Szűz élte át leghívebben s legmélyebben a kereszténységet; ő változott el isteni Fiának teljes s tökéletes hasonmásává. Azért is ő tudott Krisztust s titkokat látni s nézni, ő tudott azokba elmélyedni.

Erre a szűzmáriás szemléletre s elmélyedésre akarunk ráképesülni a szentolvasóimában! Legyen a szentolvasó a szent Szűz lelkének s e lelken tükröző titkoknak, azoknak a remek képeknek ájtatos kontemplálása. Ne legyen az csak recitálás, hanem elmélyedés. Erre nézve megint azt ajánlom, hogy mondjuk el minden tizednek első két Üdvözlégy Máriáját úgy, hogy azoknak egyes mondataira ügyelünk, a többi nyolc Üdvözlégy alatt pedig merüljünk el az egyes titkokba s váljunk nemcsak nézőkké, hanem látókká: Istennek, Krisztusnak, szűz Máriának meglátóivá.

Az imádkozza jól a szentolvasót, ki titkaiban szemmel kíséri Krisztusnak s a szent Szűznek magatartását s érzületét búban-bajban, örömben s dicsőségben egyaránt!

Imádkozzunk úgy, hogy istenlátókká legyünk!

[Rózsafüzér Királynéja 1918. október, 225-229]