II. János Pál, a felejthetetlen pápa, Adam Bujak fényképész lencséjén keresztül
Adam Bujak lengyel fényképész 43 éven keresztül kísérte Karol Wojtylát
Több mint 40 éven át örökítette meg Karol Wojtyła életét a fényképész Adam Bujak – először mint püspököt, érseket, bíborost, aztán mint II. János Pál pápát. Találkoztunk az egyház történelme egyik legnagyobb pápájának barátjával, tanújával, fényképészével.
1978.október 16-i megválasztása után a pápa minden lépését, minden találkozót, életének minden mozzanatát megörökítette hivatalos fényképésze, Arturo Mari. De kevesen tudják, hogy volt egy másik fényképész is, Adam Bujak, aki rendszeresen követte Karol Wojtyłát. A hatvanas évek Krakkójától 2005. április 2-ai haláláig követte a fiatal lelkipásztor, püspök, lengyel pápa életét. A több mint negyven évig tartó, nagyon közeli kapcsolat szinte kitapintható a fényképeken, amelyek jól megragadják Szent II. János Pál pápa személyiségének belső egységét. Találkozás Adam Bujakkal, Karol Wojtyla másik fényképészével, a hit misztériumáról szóló számos album és szép könyv szerzőjével.
Aleteia : Több mint 40 éven át volt II. János Pál pápa fényképésze. Mikor volt az első találkozásuk?
Adam Bujak : Ministráns voltam a krakkói Szent Stanislas Kostka templomban, az egyházközségemben. Volt egy alig harminc éves pap, aki gyakran jött misézni. Hatéves voltam, nem tudtam, ki ő, de már akkor megjegyeztem kedvességét és különösen a tekintetét. Még mindig emlékszem rá. Hamarosan egy nagyon szívélyes kötelék alakult ki közöttünk.
Hogyan lett a hivatalos fényképésze?
Soha senki nem nevezett ki hivatalosan Karol Wojtyla fényképészének. Teljesen természetesen alakult ez ki. A hatvanas években kezdtem fotográfusként dolgozni a Tygodnik Powszechny, kommunistaellenes katolikus hetilapnak, amely nagyon közel állt a leendő pápához. Annak idején ez volt az egyetlen szabad újság, bár cenzúrázták. Lelkes fiatalként meg voltam győződve arról, hogy mindent dokumentálni kell, amit Karol Wojtyla tesz, aki elég gyorsan püspök, majd bíboros lett. Személyén keresztül akartam a magam módjára elmondani a lengyelországi egyház történetét. A kommunista rendszer terrorja alatt az egyház történelmi szerepet játszott. Belül kellett lenni ahhoz, hogy megérezzük hihetetlen erejét, amit többek között Karol Wojtyla testesített meg. Mindenhová követtem, mellette voltam. Ő pedig mindjárt a szárnyai alá vett, egy kicsit mint egy édesapa. Belülről tudtam, hogy egy rendkívüli ember mellett vagyok.
Azaz?
Fény volt benne. Valamiféle atyai jóságból eredő ritka fény. Olyan volt számomra, mint egy nagyon közel álló édesapa, mint egy családtag. Egyébként szomszédok voltunk, az ablakomból láttam a házát. 18 évesen költözött az utcánkba, amikor elhagyta Wadowicét, a szülővárosát, hogy megkezdje tanulmányait a krakkói egyetemen 1938-ban.
És aztán 1978. október 16-án pápa lett…Hogyan élte meg Ön a megválasztását?
Hihetetlen, nagyszerű és elképzelhetetlen pillanat volt. A Habemus Papam pillanatában, amikor megláttam, hogy első pápai áldását adja, megdöbbenten arra gondoltam, hogy véget ért a mellette lévő szerepem. De az ellenkezője történt. Továbbra is kísérgettem őt, és még többet dolgoztam, hogy dokumentáljam pápaságát. Egyébként az elején alig tudtam hozzászokni a fehér reverendájához. Számomra mindig ugyanaz a krakkói Wojtyla bíboros maradt.
A megválasztása után hamar látta Őt?
Két és fél hónappal a megválasztása után, a karácsonyi vacsora során, Rómában az első vatikáni karácsonyán… Meghívtak egy karácsonyi énekestre, ez egy lengyel hagyomány, amit sokra tartott a pápa. Nagyon sokan voltunk : ott volt az összes krakkói barátja, a hegyvidékiek is. Egészen késő estig énekeltük a karácsonyi énekeket…
Önnek, személy szerint melyik a legjellegzetesebb II. János Pál-i fénykép?
Közvetlenül az előtt, hogy elutazott volna a konklávéra, amelyen pápává választották, készítettem róla egy képet a szentmise alatt a Kalwaria Zebrzydowska szentélyében, Krakkó közelében. I. János Pál meghalt. Emlékszem, hogy mindent lefényképeztem, amit tett. Így búcsúztunk el. Mozdulataiban láttam, hogy nem tér vissza. Tudta, hogy már az előző konklávé során is sok szavazatot kapott. Érezte, hogy a személyére esett a választás. A tekintetében egyszerre volt sok szomorúság, érzelem és mély bizalom: készen állt. Láttam, hogy készen állt.
Szervezett olyan alkalmakat, amelyeken II. János Pál modellt állt önnek?
Nem, soha. Minden alkalommal csak néhány másodpercem volt arra, hogy megragadjak egy képet. Ahhoz, hogy segítsen nekem, épp csak egy pillanatra állt meg, hogy lefényképezhessem. Senki nem vett észre semmit. Anélkül, hogy beszéltünk volna, megértettük egymást. Ebben az egyetlen másodpercben, amelyet a fényképre szánt, látható volt egész méltósága.
Ön gyermeki szeretettel volt a pápa iránt. Milyen ember volt ő?
Néhány kép jut eszembe. Élete utolsó öt évében sokat találkoztunk. A legtöbbször egy költő barátommal, Marek Skwarnickivel jöttem Rómába. Néha késő estig maradtunk, művészetekről és főleg költészetről beszélgettünk. A művészetről való beszélgetés különösen lényeges volt II. János Pál számára. Nagyon szerette a költészetet, Cyprian Norwid volt a kedvenc költője. Hárman beszélgettünk, félbe-félbeszakítva egymást. Úgy éreztem, mintha egy édesapával lennék, családi körben… Aztán megcsíptem magamt, és arra gondoltam, hiszen „te Krisztus kormányzójával ülsz szemben és verseket szavalsz vele késő estig!”
Gondolt arra, hogy szent?
Igen. Az életszentsége vagy inkább az életszentséghez hajló magatartása megragadó volt. Emlékszem, hogy egy évvel a halála előtt, a vacsoránkon a Vatikánban, ugyanez a költő barátunk kiment egy adott pillanatban Dziwisz atyával, (a Pápa személyi titkárával, szerk.) megkeresni egy könyvet, hogy II. János Pál dedikálja neki. Majdnem éjfél volt. Egy pillanatra egyedül maradtam vele. Segítettem neki felkelni, mert nehezen tudott járni. II János Pál pápa akkor beszélt nekem „A Jó Halál Testvériségről” – ez egy világi társulás a ferencesekhez kapcsolódóan, akik minden pénteken Krisztus szenvedéséről elmélkednek– amelynek én is tagja vagyok. Azt mondta nekem, hogy készen áll arra, hogy az Atya házába térjen. Őt hallgatva éreztem szentségének auráját, az Istennel való közvetlen kapcsolatot, egy imába elmerülő ember kapcsolatát. Ez egyszerre volt kézzelfogható, természetes és rendkívüli. Nem mondhattam neki Isten veled-et, de halála előtt három nappal néhány sort küldött nekem. Köszönetet mondott az imáimért, és az öröm és a béke kegyelmét kérte, aminek a forrása a feltámadt Krisztus, „a halál, a pokol és a Sátán legyőzője”. Köszönetet mondott az imádságomért, amikor inkább nekem kellett volna megköszönnöm az övét! Ez nagyon II. János Pálra vallott.
Mi volt az utolsó fotó, amit készített róla?
A kezét fényképeztem a koporsójában. Az összes mozdulatot láttam benne, amit pápasága alatt megfigyeltem. Amikor kisgyermekeket vett a karjába, amikor labdázott a fiatalokkal, amikor odament a tömeghez és órákon át ölelte az embereket. Az audienciái soha nem értek véget. Mindenhová elment, mindenkivel találkozni akart, egyenesen a tömegbe ment.
Emberközeli, sugárzó, jókedvű. Isten atlétájának nevezték őt. De azért látta őt sírni?
Igen, egyszer Wadowicében, a szülővárosában. Szűz Mária képe előtt volt, szemét könnyek árasztották el. Lefényképeztem. Ez a Szűz volt az, aki kisgyermekkorától fogva végigkísérte. Nagyon fiatalon elvesztette az édesanyját, és azt hiszem, hogy ez a Szűz jelentette őt a számára.
Ha egyetlen képet kellene választani, ami II. János Pál pápaságát szimbolizálja, melyik lenne az?
A Jeruzsálemben, Krisztus sírjának belsejében készült fénykép. Szép volt a megvilágítás éppen a pápa mögött. Látszott arca árnyéka, amit kezeivel eltakart. Az imába merült. II. János Pál mindenekelőtt az imádság embere volt.
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia
