Így búcsúztatták Jean-Paul Belmondot

Jean Paul Belmondo ünnepélyes temetési szertartását szeptember 10-én, pénteken, Párizs VI. kerületében, a Saint-Germain-des-Prés apátsági templomban tartották. Jean-Paul Belmondo, „a nagy komédiás, magánéletében is azt adta mindenkinek, aminek birtokában volt: az örömet, a nagylelkűséget, a humort” – hangsúlyozta alább közölt búcsúbeszédében Mgr Philippe Marsset, Párizs segédpüspöke.

Az, akit „nagyon szerettek az emberek”, ma találkozik azzal, akit „nagyon szeretett az Atya”

„Ha a búzaszem elhal, sok termést hoz” – Isten kedves fia számára ezt az evangéliumi részt választottuk, hogy együtt élhessük meg temetési szertartását Isten tekintete és szava kíséretében. Először is, természetesen, mindazokra a gyümölcsökre gondolunk, melyekről Franciaország és minden művésztársának méltatásai, megemlékezései tanúskodnak. Ő a vidámság árasztásának, a nagylelkű örömnek, a határtalan empátiának az embere volt …. a nagy komédiás, aki magánéletében is azt adta mindenkinek, aminek birtokában volt: az örömet, a nagylelkűséget, a humort. Az „Elkényeztetett gyermek naplója” c. filmben felfed talán valamit önmagából, amikor azt mondja Richard Anconinának: „Az embereket az érdekli, amikor róluk beszélsz nekik, nem saját magadról!” Mindnyájan tudjuk, mennyire belé tudta lehelni megszemélyesített szerepeibe saját rokonszenvét, jókedvét, boldog emberi vonzerejét.

Amikor a „Léon Morin, a pap” forgatása folyt, François Mauriac azt írta a Le Figaro littéraire-ben: „A kegyelem utánozható, mondtam magamnak. Hogy egy olyan jó színész, mint Belmondo, képes bármilyen bőrbe belebújni, azt tudtam. De itt, ebben a szerepben szentté kellett válnia, olyanná, aki nem tud róla, hogy ő szent és ugyanakkor az a fiú legyen, akit egy fiatal asszony szeret, és aki tudja, hogy szeretik”.

Valóban birtokában volt az élet olyan teljességének, ami arra indított, hogy szeretni kelljen. Szerették az emberek, mert szerette az embereket, ahogyan ezt gyakran mondogatták!

De az Evangélium idézett szakasza előbb egy másik halálról szól nekünk, amit a földbe hullott búzaszem jelképez. Jézus Krisztus szól így hozzánk az ő haláláról és a mi halálunkról, az ő életéről és a mi életünkről. Valóban, az ember nem hal meg hiába. A halál része életünknek, nem befejezése, hanem Isten misztériumába való beleszületésünk eseménye. Ez az értelme annak, amikor szentelt vizet hintek újból a testére, amint azt 88 évvel ezelőtt egy másik pap tette, keresztelése napján.

Mindnyájan egy nap anyánk méhéből jöttünk erre a világra Akkor megtapasztaltuk mi is, hogy micsoda egy ház, egy fa, egy kistestvér, egy kutya …. mindazt, amit nem lehet elképzelni az anya méhében. Felfedeztük apánkat, anyánkat, barátainkat is.

Ugyanígy, halálunk napján, kijutunk a Föld méhéből és megszületünk egy elképzelhetetlen valóságra, ahol mindennek a középpontjában a mi Atyánk áll, aki a mennyekben van. És az ő Fia, a búzaszem, amit azért vetettek el, hogy az isteni életet keltse életre bennünk. És felfedezzük emberiségünk családját a maga teljességében. Jean-Paul Belmondo meg volt keresztelve, nem gyakorolta szigorúan a liturgiát, de szép emberségében megtartotta az istengyermeki kapcsolat, az isteni hasonlóság eltörölhetetlen nyomait.

Egy interjúban azt mondta, hogy nem fél a haláltól: „A halál elkerülhetetlen” – mondta – „és ezt én már régen elfogadtam”. Ma ő, ez a temperamentumos, szenvedélyes ember találkozik a Magasságos Fiával. Az „emberek által nagyon szeretett” Jean-Paul Belmondo felfedezi azt, akit az Mennyei Atya nagyon szeretett, és akit úgy nevezett: „Szeretett Fiam: Jézus”. A búzaszem saját akaratából hullott a földbe, hogy a mi földi életünk ne végződjék egy zuhanással a semmibe, hanem belesimuljon Isten életébe. És ez számára, mint ahogyan számunkra is majd halálunk óráján, egy isteni meglepetés lesz.

Amikor olykor-olykor megkereszteltként az életéről beszélt Jean-Paul Belmondo, inkább úgy fogalmazott, hogy lesz egy második élete, amely meghosszabbítja majd, jobb formában, a földi szerelmeket és barátságokat. Azt mondta, hogy találkozni fog egy jól megrakott asztalnál Linóval, Gabin-nel, Audiard-dal és az összes többi cimborával. Szüleivel is, és lányával, Patriciával  …  A mai nap meglepetése a számára, hogy rájön, a halál nem boldog (vagy éppenséggel fájdalmas) meghosszabbítása a földi életnek, hanem teljes átváltozás. Ha meghaltunk, akkor meghaltunk, éspedig az élet számára! Nem élhetjük túl önmagunkat! Ha van másik élet, az nem jöhet tőlünk. Csakis Istentől jöhet. És sem Isten, sem az örökkévalóság nem olyan, mint amilyennek mi képzeljük. Szerencsére!

Tudják, a halálnak két arca van. Az egyik a szenvedés arca, számunkra, akik itt maradunk a földön. Egy olyan szenvedésé, amely arányos azzal a jóval, azzal a szeretettel, amit ez a nem átlagos és mégis közülünk való ember tett és keltett mindnyájunkban őiránta. A halálnak ez az arca szomorú, a csodálat és dicséret ellenére is, mert elválást jelent: Jean-Paul Belmondo halott.

A halál másik arca a halotté, aki felfedezi ezt a „D” pillanatot, Isten pillanatát (Szerk: Szójáték. D-day nevet viselt a II. világháborúban a Partraszállás napja, itt viszont Isten (Dieu) napjára, pillanatára utal), nem úgy, mint egy csapást, hanem mint egy találkozást. A halál megszabadít az időtől, a „chronostól”, a szenvedés idejétől, az öregedés idejétől, és beléphetünk a „kairos” idejébe, Isten idejébe, a szeretet idejébe, életünk beteljesedésébe Teremtőnk és Megmentőnk jelenlétében.

Számunkra, testi családja és szívbeli családja számára a halál még nagy kérdőjel. De Isten jelenlétében hatalmas felkiáltójel! Qui mourra, verra (Aki meghal, majd meglátja). A halál átmenet az emberi szeretet felől az örök Szeretet felé, arra a helyre, ahol minden igaz szeretet megtalálja helyét Isten szívében.

„Uram, nem kérdelek, hogy miért vetted el tőlünk Jean-Paul Belmondót, de megköszönöm, hogy nekünk adtad őt”.

Mrg. Philippe Marsset, Párizs segédpüspöke

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia