Igen, az egyházra szükség van

Egy egyházközségi vita – mondhatni mini szinódus – alkalmával kerekasztal-beszélgetést folytattunk arról, hogy az emberek visszatérnek-e az egyházba, ha megszűnnek a járványkorlátozások. Egy fiatal résztvevő ezt így látta: „Ha az egyháznak van valamije, amire az embereknek szükségük van, miért ne térnének vissza?”

Egy kortárs teológus azt latolgatta, hogy a templomok kiürülése vajon azért történik-e, mert az emberek azt gondolják: „Az egyház iskolákat és kórházakat szokott létrehozni, de ma már vannak ilyenek, így jól megvagyunk egyház nélkül is”.

Szükség van-e az egyházra?

Nem tudom, hogy ez a kérdés foglalkoztatta-e Nüsszai Szent Gergelynek, a három kappadókiai egyházatya egyikének ragyogó elméjét 380 nyarán, valahol a mai Törökország területén.

Gergely püspökként és teológusként számos viharos évet élt meg, folytonos száműzetésben, konfliktusokat és megpróbáltatásokat elviselve. Bár kora nagy hatalmú frakciói időről időre megfosztották tisztségétől, hamarosan mégis részt vett a ma második egyetemes zsinatként ismert, döntő jelentőségű tanácskozáson, amelyet mind a keleti, mind a nyugati kereszténység az egyház egyik alapvető zsinatának ismer el. Ez az intenzív szinódus része volt a korai egyház azon munkájának, hogy hitelesen fejezze ki, kicsoda Isten, és mit jelent az emberek számára az isteni életben való részvétel.

Elképzelhetjük Gergely kimerültségét, és azt, hogy egy számára biztonságos térben keresett megnyugvást. Elfogta a vágy, hogy meglátogassa legidősebb nővérét, Macrinát, akit évek óta nem látott. Szeretett bátyja, Bazil (akit Nagy Szent Vazul néven ismerünk) pár hónapja halt meg, magára hagyva Gergelyt a mély egyházi konfliktusokban, amelyekkel korábban együtt néztek szembe.

Mit számítottak ezek az egyházi ügyek? Miért érte meg életét és jólétét ezért áldoznia? Talán így töprengett Gergely fárasztó útján régi otthona felé, ahol nővére élt. Vajon mire való ez az egész, miért is nem kezdett inkább valami gyakorlatias és produktív dologba? Lehetett volna kereskedő, vagy állami tisztséget vállalhatott volna. Valóban megéri az egyház mindezt?

Gergely egyszerű szavakkal beszéli el ezt a nyáresti látogatást. Beszámolója teli van szeretettel és csodálattal nővére iránt, aki felnevelte később híressé vált öccseit. A történet Macrina utolsó földi napjáról szól, akit súlyos betegen talált, és aki csak arra várt, hogy őt lássa, mielőtt megadja magát a halálnak.

Olvasva Gergely beszámolóját a Macrinával töltött utolsó napról és estéről, és mindarról, amit később megtudott nővéréről a temetésén részt vevő emberektől, könnyen kitalálhatjuk válaszát a kérdésre: Szükség van-e az egyházra?

Elmeséli, hogy hosszan és örömmel beszélgettek Istenről, majd Macrina elküldte őt a templomba, maga pedig egyedül imádkozta át utolsó éjszakáját. Az embereknek imádkozniuk kell, beszélniük és tanulniuk kell Istenről. Az Egyház helyet ad ennek az emberi szükségletnek.

A következő napokban a temetés előtt és alatt Gergely olyan emberekkel találkozott, akik ismerték Macrinát. Néha csak egy ember halála után kezdjük megtudni, ki is volt ő valójában.

Azt már tudta, hogy Macrina rávette anyjukat, alakítsák családi otthonukat a rászorulók közösségévé, kolostorrá, amely nővérként fogadja a legszegényebbeket. Ahogy Gergely megismeri ezeket a nőket, és hall tőlük Macrina iránti szeretetükről, egyre jobban megérti, hogyan lehetett nővére teológiája olyan erős és éltető. Nem csak azt tudta, hogyan kell találó szavakkal beszélni az isteni Szentháromságról; azt is tudta, hogyan hozzon gyógyulást a közösségbe járó szegény és szenvedő embereknek, és hogyan fogadja ajándékaikat. Gergely ezt a teológiát hallotta a haldokló ajkáról, majd meglátta, hogyan válik az élővé magukban az emberekben.

Azoknak, akik szegények, a szegénység azt jelenti, hogy amijük nekik van, arra senki sem vágyik, arra senkinek nincs szüksége. Pedig emberi szükséglet, hogy ajándékot adhassunk, amit elfogadnak. Macrina nem félt kimondani a lényeget: „Nem azért vagyok itt, hogy segítsek rajtatok, hanem azért, hogy én kapjak tőletek valamit.” Ösztöne, hogy a szegényeket mint ajándékot fogadja el, az egyház természetét tükrözi.

Szinte azt mondhatnánk, Gergely magát az egyházat látja nővérében. Élete utolsó pillanatában Macrina imát mond. Imájában tanúságtevő szavakká válnak a gondolatok, amelyekkel kifejezi mindazt, amit kapott és amivé lett. Azután, amikor eljött az este, és behozták a lámpást – mondja el Gergely – Macrina felnyitotta szemét a fény felcsillanására. Befogadta a fényt, ami mindent megvilágít. Könnyűvé vált. Végső imája egy hosszú, erős, szavaknál is mélyebb sóhaj volt (vö. Róm 8,26).

Bár Gergely szomorú nővére halála miatt, életéről túlcsorduló örömmel számol be. Látja, hogyan virágzott általa, neki is köszönhetően az egyház. Nem a politikától és konfliktusoktól dúlt egyház, amelyre olykor gondolunk, hanem az az Egyház, amely örömmel tükrözi Istent, aki ad, aki számunkra megadatott és aki ajándék.

Az egyházi élet soha nem lesz könnyű, nem lesz mentes a konfliktusoktól, a politikától. Nem várhatunk arra, hogy ezek a dolgok megoldódjanak. Most kell megtanulnunk és megélnünk teológiánkat, imádságunkat, szolgálatunkat – és örömünket.

Talán a kérdés nem az, hogy „Miért térjünk vissza az egyházba?”, hanem az, hogy „Miért ne akarnának az emberek egyházzá válni?”

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: catholicregister.org