Hogyan siratjuk meg a királynőt és hogyan a szerencsétleneket?

Nem az elhunyt királynő tömjénezése az, ami kérdéseket vet fel, hanem inkább az, hogy korunk valódi drámáira nem figyelünk. A példamutató keresztény uralkodók – emlékeztet Benoist de Sinety atya, a lille-i Szent Hubertus plébánosa – mindig hangsúlyozták, hogy a legszegényebb alattvalóik is, akárcsak ők maguk: Isten gyermekei.

Megrendült hangú sajtóközlemények, fátyolos szemmel mondott beszédek, verseny a legjobb szalagcímért – mindenki a fellengzősség és a melodráma koronájáért küzd, amióta csak bejelentették II. Erzsébet brit uralkodó halálát. Hívőként, lám, katolikus szentté vált, még azok szemében is, akik megvetnek minden ökumenikus eszmét… Az uralkodót, aki még a Brexit idején is kifejezte ragaszkodását az Európai Unióhoz azzal, hogy annak színeibe öltözve jelent meg, még a legfüggetlenebb hangok is a szigetvilág identitásának rendíthetetlen védelmezőjeként mutatják be. Míg korábban egy teljesen összezáró családi tröszt feje volt, mára hatalmas tömegek nagymamája lett, embereké, akik azóta is fáradhatatlanul sorozatok és televíziós különkiadások nézésébe fojtják bánatukat, melyekről tudjuk: elsősorban és mindenekelőtt az agyunkat egyre jobban átmosó hirdetések miatt készültek.

Akik nem kerülnek a címoldalra

Tehát itt vagyunk, együtt siratjuk a hölgyet, aki minden bizonnyal tiszteletre méltó és valószínűleg sok szempontból figyelemre méltó volt, a hölgyet, akit viszont egyikünk sem ismert igazán. Csak azt tudjuk, amit a gondosan kiválogatott képek meséltek el nekünk róla az elmúlt hetven évben. Még francia köztársaságunk legfőbb tekintélye is megengedte magának, hogy angol nyelven így emlékezzen meg a nemes özvegyről: „Önöknek a királynőjük volt, de nekünk ő volt A Királynő…”. Csípjük meg magunkat, hogy biztos nem álmodunk-e… hátha mindez csak egy pillanatnyi kollektív illúzió, és mindjárt fel fogunk ébredni. De nem ébredünk fel.

És ugyanakkor, majdhogynem mindennap, férfiak, nők és fiatalok holttestét halásszák ki a tengerből, akik időnként még a mi partjainkra is kivetődnek. Fogalmunk sincs, kik voltak ezek az emberek, de nem is beszélünk róluk. Nincstelenek, sem vagyonuk, sem koronájuk, sem tiszteletbeli helyük, sem joguk nincs a tisztelethez. Nem jelentenek túl sokat, sőt, valójában semmit sem: nem szerepelnek sem a médiában, sem társadalmi szinten, egyáltalán… Nem lehet velük az újságot eladni, nem lehet róluk álmodozni. Ha meghalnak, nem okoznak fájdalmat: olykor még saját családjuk sem tud a halálukról.

Mindannyian jól tudjuk, hogy a hatalmasok életét mindig is olyan látványosság övezte, amelynek célja az volt, hogy elbűvölje azokat, akik felett uralkodniuk kellett, kormányzás híján. Kellettek a trükkök, a szép történetek ahhoz, hogy az egyének néppé váljanak, hogy az egoizmust ellensúlyozza a közös összetartozás, hogy az egyes emberek álmai egy közös horizonton olvadjanak össze. Viszont ha ez tölt meg csordulásig mindent, ha a kollektív érzelmeket ennyire kereskedelmi vagy aljasabb politikai célok köré szervezik, akkor azt kockáztatják, hogy egy erkölcsi szakadékot, űrt láttatnak.

Az alattvalók legszegényebbjei

Nem is az elhunyt királynő túlajnározása vet fel kérdéseket, hanem az, hogy nem figyelünk korunk valódi drámáira, és inkább a bearanyozott meséket részesítjük előnyben. Ha viszont Edward, Hedvig, Erik, Lajos, Margit, Olaf és még sokan mások szentté lettek avatva, az elsősorban nem azért volt, mert Anglia, Szilézia, Svédország, Franciaország, Skócia vagy Norvégia uralkodói voltak. Hanem azért, mert az evangéliumtól ihletve igyekeztek igaz életet élni, és határozottan képviselték, hogy a legszegényebb alattvalóik is, akárcsak ők maguk: Isten gyermekei. Nem kételkedem abban, hogy II. Erzsébet ne érzett volna erre vágyat, és ne igyekezett volna ezt megélni.

Ebben példamutató ő ma a számunkra, vagy az lesz, nem pedig a koronáján levő gyémántok száma miatt, vagy a kivételes hosszú életkora alapján… Ebben lesz képes táplálni mindazok vágyát, akik őt gyászolják, hogy felebarátjuk felé forduljanak, bárki legyen is az, és testvérüknek ismerjék el. Nagyon kedves számomra az az áldó ima, amelyet az ifjú pár felett mondtak az esküvői ünnepségük végén:

„Isten szeretetéről tanúskodjatok a világban, hogy a szenvedők és a szegények, akikhez jók voltatok, egykor hálásan fogadjanak majd Isten örök hajlékában!”

Imádkozom azért, hogy azok, akik vezetnek minket, felfedezzék ezen ima erejét, hogy olyan példát mutassanak nekünk, amelyre jogunk van.

II. Erzsébet és az öt pápa, akivel találkozott:

II. János Pál az a pápa, akivel a brit uralkodó a legtöbbet találkozott. Első találkozásukra 1980-ban került sor a Vatikánban. Két évvel később a királynő meghívására a pápa a Buckingham-palotába érkezett. Ez történelmi esemény volt, korábban még soha nem járt pápa Angliában. Az utolsó találkozóra 2000-ben került sor, és 20 percig tartott. A beszámolók szerint a keresztény egység felé tett erőfeszítésekről és az észak-írországi zavargásokról tárgyaltak. II. János Pál öt évvel ezt követően hunyt el. A pápa iránti ragaszkodását kifejezve II. Erzsébet Károly herceget küldte el, hogy képviselje őt a pápa temetésén, majd a szentté avatásakor is.

2010 szeptemberében XVI. Benedek, John Henry Newman brit bíboros boldoggá avatása kapcsán  négynapos hivatalos látogatást tett az Egyesült Királyságban. A királynő a skóciai Holyroodhouse palotájában fogadta őt. Ez alkalomból a pápa elismeréssel adózott a britek és a királyi család bátorságának a nácizmus elleni harcban.

Az angol királynő utoljára 2014-ben járt Rómában, amikor férje, Fülöp edinburgh-i herceg társaságában Ferenc pápával találkozott. A protokoll-szabályokon enyhítettek, így II. Erzsébet lila ruhában jelenhetett meg a pápánál a fekete helyett, amely a Vatikánban a nem katolikus vezetők esetében szokás. Anglia és a Vatikán így megerősítette jó kapcsolatait.

Írta: Benoist de Sinety atya
Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia