Hogyan gyászoljunk, ha nem lehetünk jelen a temetésen?

Ebben a nehéz időszakban megtörténhet, hogy nem tudunk személyesen végső búcsút venni elhunyt szerettünktől, ezért is életbevágóan fontos, hogy megemlékezzünk róla és meggyászoljuk a veszteséget

Tegnap egy nagyon magányos temetésbe botlottam. Reggel, biciklizés közben harangszót hallottam. Önkéntelenül is odafordultam és megláttam, amint egy temetkezési alkalmazott egyszál magában egy halottaskocsiból koporsót gördít a templomba. Nem voltak koporsóvivők. Nem láttam családot. Nem tudom, ki feküdt a koporsóban, de azt igen, hogy megszentelt pillanatnak lettem néma tanúja. Elmondtam egy csendes imát.

Papként sokszor, sokféle temetést láttam. Volt, ahol annyian voltak, hogy el sem fértek a padsorokban, így a fal mellett is álltak. Láttam olyan temetést, ahol két tucatnál több pap gyűlt össze a szentélyben. És részese voltam egészen szerény temetéseknek is. Előfordult, hogy rajtam kívül csak a temetkezési vállalat alkalmazottja és a hagyatéki gondnok, egy jólelkű jogász volt csak jelen. Ennek persze sok oka lehet. Egy gyermektelen idős ember temetésén, aki túlélte a barátait és a családját, érthetően kevesen állnak a koporsó körül. Egyébként ez gyakoribb, mint gondolnák, és semmi köze sincs ahhoz, hogy hányan szerették az elhunytat életében.

Éppen ezért temetésen részt venni irgalmassági cselekedet. Nem tudhatjuk ugyanis, hogy az elhunytnak mekkora szüksége van az imádságra. És azt sem, hogy hányan lesznek ott, hogy imádkozzanak érte. Mint mondtam, előfordul, hogy szinte senki. De soha életemben, egyszer sem kellett teljesen egyedül gyászmisét bemutatnom. Mindig volt ott legalább egyvalaki.

A karantén, ami átmenetileg bezárt minket, megnehezíti a temetési szertartások megtartását. Azt gyanítom, a legtöbben talán még most is tudnak kisebb családi összejövetelt tartani, másoknak viszont ez sem adatik meg. A távolabbról érkező családtagok nem utazhatnak, a vigaszt nyújtó barátok, akik a bennünk tátongó ürességet kitöltenék, nem lehetnek jelen. És ez mérhetetlenül nehezíti a gyászt.

Testi teremtményként alapvetően fontos számunkra, hogy szeretetünket fizikailag is ki tudjuk fejezni. Szeretnénk még egyszer megcsókolni az elhunyt homlokát, mielőtt a koporsó végleg bezárul, rózsafüzért tenni kezei közé és utoljára látni az arcát. A templomban megnyugvást ad a szenteltvízhintés és az ég felé szálló tömjén illata. A sír mellett állva belső késztetést érzünk, hogy megérintsük a koporsót, mielőtt elmennénk, és a kezünket ott tartsuk még egy ideig a fán, mintegy áldást kérve rá.

A temetés, mint kitüntetett pillanat, a gyász megélésének biztonságos helyét kínálja. A temetési szertartás szembesülés, szembenézés a halállal, és mint olyan, megváltoztat bennünket. Ezt papként mindig tapasztalom. A gyászolók megnyilvánulásai a temetés előtt és után annyira különböznek, mint a nappal és az éjszaka. Nem úgy, mintha csodálatos módon meggyógyultak volna és egycsapásra készen állnának túllépni rajta, de a szertartás mintegy megengedi számukra a bánat kifejezését. Itt nem kell úgy tenni, mintha nem is volna veszteségünk, nem kell erősnek látszani és ez lehetővé teszi a szeretet leplezetlen kimutatását.

A gyásznak jellemzően öt szakasza van – a tagadás, a harag, az alkudozás, a szomorúság és az elfogadás. Bár ezek a szakaszok nem mindig ebben a sorrendben követik egymást, és olykor nem is egyértelműen elkülöníthetőek, mégis így vagy úgy, de mindannyian keresztülmegyünk rajtuk. Amikor veszteség ér, szükségünk van a gyászra és arra is, hogy megéljük ezt a folyamatot. Ez így természetes. Senki nem tudja helyettünk megtenni. Önmagunknak kell. A temetés fontos állomása ennek az útnak. Nincs rövidebb út, a bánatot, fájdalmat nem lehet egycsapásra eltüntetni vagy úgy tenni mintha a veszteség meg sem történt volna. De hogyan gyászoljunk, ha nem tudunk vagy nem szabad részt venni a temetésen?

Hozzuk létre ezt kitüntetett pillanatot mi magunk! Fordítsunk időt a gyász megélésére és a veszteség feldolgozására. Ezt tudatosan kell tennünk. Ne várjuk, hogy az idő múlása magától gyógyulást hoz. Nem igaz, hogy minden sebet begyógyít. Ha nem éljük meg tudatosan gyászt, soha nem leszünk képesek teljesen feldolgozni és a bánat minden porcikánkat átjárja majd, mint a méreg.

Ezért ne féljünk szembenézni a halállal! Ne szégyelljük a sírást! Írjunk levelet az elhunytnak és mondjuk el, mennyire szerettük. Olvassunk temetéseken szokásos Szentírási részeket és imádkozzunk érte. Katolikusként kérhetünk miseszándékot a plébánosunknál és vele együtt imádkozhatunk, ez szintén megnyugvást hoz. Tegyünk adományt a szerettünk nevében. Beszéljünk őszintén érzéseinkről, mellőzve a közhelyeket és az önáltató hiú reményeket. Ha szükségét érezzük, keressünk fel egy gyászt segítő csoportot, itt beszélhetünk érzéseinkről. Van köztük olyan is, amit az Egyház, a plébánia kínál, jelenleg online.

És végül ne hagyjuk, hogy a temetés elmulasztása miatt érzett bűntudat vagy zaklatottság (frusztráció) visszahúzzon!

Sok módja van a gyász feldolgozásának és a szeretett személyről való méltó megemlékezésnek. Bárhogy is próbáljuk feldolgozni a helyzetet, kulcsfontosságú, hogy őszinték és türelmesek legyünk önmagunkkal. Igen, egy ideális világban nyilván részt vennénk a gyászszertartáson és a temetésen! Igen, egy ideális világban senki sem halna meg egyedül és senkit sem kellene magányosan, gyászolók nélkül eltemetni! De a mai helyzet, amely elszigetel minket egymástól, komolyan arra figyelmeztet, hogy az élet messze nem tökéletes. Nem tudhatjuk, hogy valaha visszatér-e a normális kerékvágásba és ha igen, mikor. Mégis egy dolgot bizton tudunk, mégpedig azt, hogy a szeretet erősebb a halálnál. Legyőz minden elválást.Aki szeret, soha nem marad magára!

Írta: Michael Rennier atya

Forrás: Aleteia

Fordította: Dr. Süle Katalin