Hogyan érdekeljen bennünket jobban Isten, és kevésbé az, hogy az emberek mit gondolnak rólunk

Legyünk hűségesek a szívünkből feltörő hanghoz

Miért kellene inkább Istenre nézzünk, amikor cselekszünk, és nem annyira a többiekre?

Néha jobban érdekelnek bennünket az emberek elvárásai, mint az, hogy hűek maradjunk a szívünkben kiáltó hanghoz.

Vannak terveink, amelyeknek nem fogunk neki, mert félünk a bukástól, vannak dolgok, amelyekről nem beszélünk, mert félünk a visszautasítástól, vannak tettek, amelyeket elkerülünk, mert félünk a mások megvetésétől. Nagyon foglalkoztat minket a más emberek reakciója a döntéseinkre: szeretnénk, ha mindenki egyetértene velünk.

Néha rákényszerítjük elhatározásainkat másokra, és elvárjuk, hogy mindenki helyeseljen, hiszen mi kijelentettük, hogy ez így legyen. Mikor aztán nem úgy alakul, elcsüggedünk. Hiába is reméljük, hogy mindenki egyet fog érteni velünk, megtapsol és megdicséri a döntéseinket, tetteinket, hozzáállásunkat.

Ezért gyakran nem vagyunk hajlandóak semmit sem tenni, csak ha szeretteink egyetértenek vele. Inkább csendben maradunk, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet vagy másnak látsszunk.

Nem szeretnénk, ha mások elítélnének azért, amit teszünk, vagy mondunk. Könnyen úgy érezzük, hogy elítélnek minket, és a mások véleménye jobban számít, mint a saját igaz életünk. Jobban érdekelnek az ő elvárásaik, mint hogy hűek legyünk a szívünk hangjához.

Szeretnék megtanulni átnézni a lelkem ablakán, amely Isten széles tengerére tekint, és nem az emberekre, akik jóváhagynak vagy elutasítanak engem.

Egyre távolabbra és távolabbra szeretnék nézni lelkem ablakán át, amely Istenhez visz és megmutatja, mint egy kegyhely ablaka, Mária arcát.

Szeretem Isten határtalan tengerét nézni. Akkor az a hely, ahol éppen vagyok, a döntéseim és a lépések, amelyeket teszek – mindez megszűnik olyan fontosnak lenni. Akkor már a tetteim nem annyira meghatározóak.

Elmerengve Isten tengerén és az Ő végtelen kegyelmén, az élet kicsinynek tűnik, Isten pedig hatalmas lesz. Hozzá mérve minden félelmem, gondom és aggodalmam kicsivé válik.

Mikor az Ő kezét fogom, meg tudom tenni a legnagyobb dolgokat, mert nem várom másoktól, hogy jóváhagyják a tetteimet. Képes vagyok többet tenni, mert nem félek annyira a kudarctól.

Néha, hiúságom szemszögéből nézve, félelmeim felnagyítódnak. Az élet önmagába zárva beszűkül, és a szorongások sokkal nagyobbra nőnek. Mikor Istenre nézünk, félelmeink majdnem eltűnnek, és szorongásaink elhomályosulnak.

A boldogsággal éppen ennek ellenkezője történik. Lelkünk tengerére tekintve, jobban, szívből tudunk nevetni. Megtanulok nevetni magamon és az életen. Arcom felderül, és, bár nem tudom pontosan, hogyan történik, kicsit jobban hasonlítok Jézushoz. A látóhatár kitágul és jobban, erősebben, mélyebben szeretek.

Lelkem mélységeibe tekintve, gyerekesebbé válok, és a lehetetlenről álmodom. Mikor a lelkemben Isten tengerén merengek, életem tágabbnak és végtelenebbnek tűnik, álmaimnak nincs határa sem vége. Bármit meg tudok tenni.

Már nem félek a bukástól. Az ajtók kitárulnak, és én kiemelkedem az énközpontúságomból. Önvalóm legmélyebb igazságában gyökerezve, legmélyebb énemből, amely Istenhez óhajt tartozni, magamat másoknak adom.

Adok, anélkül, hogy bárki jóváhagyását keresném, és elfogadom Isten kegyelmét, anélkül, hogy félnék az elítéléstől, mert egyedül csak Isten békéjét óhajtom.

Írta: Carlos Padilla atya | Aleteia

Fordította: Sz.J.