Hiszem, mert látom…
Fausztina nővér szentté avatása óta fehérvasárnapot az irgalmasság vasárnapjának is nevezzük. De emlékezetes ez a vasárnap Szent II. János Pál pápa halála miatt is. Milyen gondviselésszerű, hogy Ferenc Szentatyánkat is most temettük…
Az isteni irgalmasságot közli a feltámadt Jézus is, amikor megjelenik apostolainak. Nem pusztán jókívánság ez: békességet kívánok…, hanem tényközlés. Az isteni irgalmat, megbocsátást, az azzal együtt járó és a lélekre, emberi kapcsolatainkra is kiáradó békét adja át, és bejelenti: Békesség rajtatok! Kereszthalálával és feltámadásával a bibliai békét hozta el övéinek, s rajtuk, egyházán keresztül a világnak. Ahogyan az utolsó vacsorán megígérte: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Egyházunkban a főpásztor mind a mai napig ezzel a formulával köszönti híveit: Békesség veletek-Pax vobiscum!
Az evangélista szerint Jézus váratlanul lép be a helyiségbe, amelynek ajtait az apostolok zárva tartották. Bezárkóztak, mert a húsvét reggeli sírlátogatás és asszonyi szóbeszéd ellenére nem bíztak a hatóságokban. Szent János – hogy a feltámadott test különlegességét jelezze – az olvasó értésére adja, hogy itt nem a korabeli mitológiai hősök, pogány istenek titokzatos jelenéseiről van szó. Athéné fuvallatként repül be Nauszikaá zárt szobájába, Hermész pedig kora őszi szélként, illetve ködként bújik át a kulcslyukon, írja Homérosz. A feltámadt Jézus megjelenése azonban túlszárnyal minden mitológiát, evilági elképzelést. Az apostolok egy valóságos esemény szemtanúi, különleges élmény részesei, ezért az evangéliumot nem kell mítosztalanítani.
Mindannyian a feltámadt Jézussal való találkozás révén jutottak el a hitre. Még azok is, akik kezdetben hiányoztak a „bíborosi kollégiumból”.
Amikor ezt az eseményt Szent János emlékezetből leírja, Tamás apostol már nagy tiszteletnek, közmegbecsülésnek örvend a keresztények körében. Talán azért is fontos, hogy alakját ennyire kidomborítva ír róla az evangélium, hogy mindazok, akik hitükben gyengélkednek, bátortalanok, erőre kapjanak. Lám, Isten nem utasítja el a kételyt. Azzal, hogy kérdezünk, azzal, hogy hitünkre ésszerű bizonyítékokat keresünk, még nem vétkezünk. Lehetnek jogos kérdéseink, indokolt kételyeink. Meg kell győződnünk az igazságról. Isten ismeri a szívünk nyugtalanságát. Tudja, hogy hitünk pislákoló mécses, melyet könnyen kiolthatnak a csalódások, a keserű tapasztalatok. Gyanússá válhatnak a fennkölt, kenetteljes szavak, ha nem érezzük mögöttük a hiteles emberi magatartást. Ezért sokan ma is inkább a hit partizán- vagy gerillaharcát vívják. Nem érzik jól magukat a közösségben, vagy éppen úgy gondolják: kényelmesebb, könnyebb az egyház hitét privatizálni, mint vállalni a közösségi hit áldozatát.
Tamás apostol esete azoknak is megerősítés, akik ésszerűtlennek tartják a hitet. Tamás, tedd ide kezedet, érints meg… ne légy hitetlen, hanem hívő! – biztat minket is Jézus. Merjünk hinni Jézusban, aki feltámadásával megmutatta, hogy ő Krisztus, az élő Isten fia. Nekünk ő Jézus Krisztus. A hitbeli nehézségek és kételyek ne távolítsanak el, hanem inkább vigyenek közelebb hozzá. Keressük, kutassuk az igazságot. Elsősorban egyházában, hiszen őrá bízta kegyelmének kincstárát, eszközeit. Hallgassunk a tanúkra, akik találkoztak vele. Hitbeli nehézségeink talán még értékesebbé teszik az érte vállalt áldozatokat. Ha földi sikerért, a megélhetésért, az anyagi javakért, teljesítményekért meg kell küzdeni, hitünk még inkább küzdelmet igényel. Állandó tanulás, imádság, frissítés kell hozzá.
János apostol tulajdonképpen csodálattal tekint az okvetetlenkedő és eleinte kétkedő Tamásra, mert így minket, kései tanítványokat is megerősíthet abban, hogy nem lehet egykönnyen eljutni a hit bizonyosságára. Tamás apostol nemcsak okoskodott és utánajárt, hogy személyes tapasztalatra váltsa buzgó vágyait, hanem alázattal meghódolt a feltámadt Krisztus előtt és elismerte: Én Uram, én Istenem! Boldogok lehetünk, hogy tanúsága révén, az isteni kegyelem hatására minden kor embere megtapasztalhatja a feltámadt Úr jelenlétét.
