Hiszek ebben a csodában – imakilenced hatása egy bénulással járó síbaleset során

2022-ben, a koronavírus-korszak végén járunk. Az emberek újra élvezhetik a szabadságot. Astrid meghívást kap egy svájci síelésre, és önfeledten száguld a sípályákon.

A szabadság utolsó napja és órája gyorsan elérkezik, ezért minden egyes percét ki akarja élvezni. A fiatal nő a sípályára hajt. Felbátorodva az elmúlt napok siklásaitól, erőteljesen és gyorsan indul el. Túl erősen, és túl gyorsan. Teljes testsúlyával a kemény hóra zuhan, és érzi, ahogyan a gerince eltörik. „A becsapódás pillanatában – meséli megindultan két évvel később, – azonnal tudtam, hogy minden, ami a törött résztől lefelé van, elveszett – nagyon magasan, a hátam közepétől. „Ugyanabban a pillanatban, amikor elestem, Jézushoz kiáltottam, hogy tegye lehetővé számomra, hogy járhassak, és hogy gyermekeim lehessenek.“ A néma kiáltás az égbe röppen. Vajon elérte a mentőhelikoptert, amely éppen akkor ott körözött?

A fiatal nő gyors ellátásban részesült, de öt hosszú órán át várakoznia kellett a CT-vizsgálat előtt azon a kemény deszkán, amelyre a mentősök felfektették. A páciens olyan magabiztosnak tűnt! Talán mégsem sérült meg olyan súlyosan? Természetfeletti nyugalmával még az ápolókat is összezavarja. – „Nem féltem. Megkértem a barátnőmet, hogy imádkozzon értem, és tudtam, hogy ő más embereket is megkért, hogy imádkozzanak értem. Nagyon magabiztos voltam” – magyarázza Astrid. Ennek ellenére a CT-vizsgálat azt mutatta, hogy egy háti csigolya eltört, és nyomja a gerincvelőt. Sürgős műtéti beavatkozásra volt szükség a csigolya nyomásmentesítéséhez, hogy az idegimpulzusok újra átjárhassák a gerincvelőt.

Három csavaros rögzítést helyeznek el a gerincoszlop mentén. A pánik elkerülése érdekében nem beszélnek neki a helyzet súlyosságáról – a paraplégia szót meg sem említik előtte -, mindeközben számos reflex- és terheléses tesztet végeznek, amelyek az operáció után sem járnak eredménnyel. Másnap reggel a sebész végül beismeri, hogy soha többé nem fog tudni járni…

Erős fájdalmait morfiummal próbálják enyhíteni. Félkómás állapotba kerül, ezért a hozzátartozói összefognak. Nagynénjének már a baleset estéjén az az ötlete támad, hogy kilencedet imádkozzon Boldog Chiara Luce Badanóhoz.

Ez az olasz lány 1990-ben, 18 évesen halt meg csontrákban, és betegsége alatt, akárcsak életében, örömteli odaadással élte meg Krisztus akaratát. Ő mindig ezt mondta: „Ha ez a te akaratod Jézus, akkor az enyém is.” Az imalánc nagyon gyorsan, szinte futótűzként elterjedt Franciaországban, de külföldön is – kolostorok lakói, amerikai és vietnámi hívők is bejelentették, hogy böjtölnek, misére járnak és szentségimádást tartanak Astridért. Ez volt a nagyböjt kezdete. Mindenütt imák szálltak fel az égbe.

Astrid este 6 órakor azt érezte, hogy mindkét lábán megmozdul egy-egy lábujj. A sebész azonban gyorsan eloszlatja a reményt: felhívja a szüleit, és közli velük, hogy bár a fiatal nő nagyon optimista, lehetetlen, hogy valaha is lábra álljon…

„Nem emlékszem túl jól a következő napokra – mesélte. – Hányingerem volt a morfiumtól. Gyengének éreztem magam, és nagy fájdalmaim voltak. Nagyon nehéz volt számomra, hogy többé nem érzékeltem az alsótestemet, és hogy ezáltal az intimitás is megszűnhet az életemben. Így hát arra kényszerítettem magam, hogy napról napra apró lépéseket tegyek. Például megpróbáltam mindent megenni. Vagy egy járókeret segítségével felállni.”

A csoda lassan folytatódott. A kilenced negyedik napján Astrid feláll. Az ötödik napon már néhány lépést tett a járókerettel. A hatodik vasárnapon a nővére eljuttatja hozzá az Oltáriszentséget. Miközben arra vár, hogy a barátok megérkezzenek egy kis közös ünneplésre, három órán keresztül nagyon közel tartja magához a megszentelt Oltáriszentséget tartalmazó kis edényt. Ez titokzatos, szívből szívbe ható élmény Jézussal, ami plusz erőt ad neki, és végül megszabadítja a hányingertől. A nyolcadik napon Astrid már mankóval jár, meglepve a sebészt, aki azon tűnődik, hogy vajon eltévesztette-e a szobaszámot. A kilenced utolsó napján már mankó nélkül sétál. A protokollnak megfelelően Svájcból egy nantes-i rehabilitációs központba szállítják, az előírt hordozóágyon. Mégis, minden szünetben feláll és sétál, és amikor érkezéskor ismét fel akar állni, az ápolók rémülettel kiáltanak fel… A megdöbbentő, kétségtelen tények fényében a főnővér felkiált: „De hiszen Ön nem az a svájci nő, aki lebénult?” Ezek a szavak csapásként érik Astrid fülét: „Abban a pillanatban rájöttem, hogy mitől menekültem meg, és hogy ami történt, az valóban rendkívüli volt.”

24 óra és számos vizsgálat után a francia orvosoknak meg kellett állapítaniuk, hogy bár a gerincvelői sérülések láthatóak voltak, a fiatal nő megmagyarázhatatlan módon teljesen felépült. Astrid ismét a saját lábán áll, kezében… egy Dolipran-recepttel és a javasolt fizioterápiás gyakorlatokkal, amelyeket „bármikor elvégezhet, amikor szüksége van rá, vagy amikor csak akar!”

Hogyan lehet megbirkózni egy ilyen elsöprő jelzéssel az égből? Az orvosok véleménye egységes: talán a lány valamikor újra járhatott volna, de csak hosszú rehabilitációval, és biztosan nem kilenc nap alatt. A fiatal nő őszintén bevallja: „Sokáig tartott, míg a ‘csoda’ szót használtam arra, ami velem történt, míg elhittem és elfogadtam ennek az eseménynek a titokzatos mivoltát. Amikor az Úr meglátogat minket, azt oly nagy érzékenységgel teszi! Soha nem erőltet ránk semmit. Mindezek után még mindig megvolt a szabadságom – és most is megvan – arra, hogy azt higgyem, a kiváló sebészeti munka, a helikopter gyors érkezése, vagy a természetes küzdőszellemem segített ki ebből a nehéz helyzetből. Elküldtem az orvosi leleteimet Chiara Luce Badano szentté avatási eljárásának posztulátorához (mivel egy boldoggá avatott személynek a szentté avatáshoz egy csodát kell tennie), de azóta sem kaptam választ. A szívem mélyén hiszek ebben a csodában.”

Mindezek ellenére a felépülését követő hónapok nehezen teltek. Astrid először úgy gondolta, hogy az Úr különleges célból gyógyította meg: „Megnyugtatott engem, hogy ez a gyógyulás nemcsak nekem szólt – hogy az Úr munkájának élő bizonyságává váltam. De idővel ez túl nagy teherré vált számomra: úgy éreztem, hogy Isten iránti adósságom óriásira nőtt. Itt is időre és hitben megrendült pillanatokra volt szüksége, amíg végül rájött, hogy Isten önzetlenül, ajándékként adta neki a gyógyulást.

Ez részben megszabadította a terhektől, de nem teljesen. Ez a megmagyarázhatatlan gyógyulás nem törölte el egyszerűen mindazt, ami történt. Poszttraumás stressz, aggodalom, bűntudat terhelte, amiatt, hogy a sípályán túl gyorsan száguldott, és azért is, mert az Úrhoz kiáltott, hogy szabadítsa meg a fájdalmaktól… Két évvel később a fiatal nő továbbra is tartós és tompa félelmekkel küzd, amelyek egy váratlan megtérés felé vezetik: „Megtapasztaltam Isten gyengéd és határtalan szeretetét a gyenge és elesett emberek iránt, és most is ezt tapasztalom. Megtanultam, hogy a törékenységünk a legnagyobb erősségünk. Tudom, hogy Ő nagyon közel van hozzánk, meghallja imáinkat, még ha nem is úgy válaszol rájuk, ahogyan mi szeretnénk, és hogy mindent megért és gondoskodik rólunk.

Decemberben Astrid férjhez ment, hozzáment ahhoz a férfihoz, aki már a baleset előtt is szerette őt, és aki nem félt megkérni a kezét a kórházban, még a diagnózis felállítása után sem. Ő, akinek a tánc az egyik legnagyobb szenvedélye volt, és akinek fel kellett volna áldoznia ezt a szenvedélyét, ha kerekesszékben marad, most mégis a szerelmével táncolhatott szerettei körében. „Ez mindkettőnk számára a feltámadás csodálatos jele volt, egy olyan pillanat, amelyet mély öröm kísért“ – emlékszik vissza még mindig meghatott szívvel a fiatal nő. “A gyógyulás olyan volt számomra, mint egy új keresztség, mert az Úr visszaadta a testemet és az életemet… Most már érzem, hogy valóban hordozom Istent, érzem, hogy áldott vagyok.” A hátamban lévő csavarok, amelyek valószínűleg mindig ott maradnak, erős jelképei annak, hogy Isten valóban jelen van az életemben.”

Fordította: Fiedler Olga
Forrás: vision2000.at