A téma aktualitása miatt szerkesztőségünk (kissé módosított és bővített formában) közreadja az Aleteia korábbi írását a papi nőtlenségről.
Bár a cölibátus előnyt élvez, mindig vannak az egyház hagyományaival összhangban álló kivételek a szabály alól.
A római katolikus papok jellemzően cölibátusban élnek (azaz nőtlenek): ez a gyakorlat hosszú idők óta egyházi jogszabály, disciplina. A disciplina olyan szabály, amely változhat, nem megkérdőjelezhetetlen, s ez azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között egy pap házas is lehet. A disciplina tehát különbözik a dogmától, amelynek elfogadása kötelező, és amelyet az egyházi tanítóhivatal mint Istentől kinyilatkoztatott igazságot közöl és hirdet. Ilyen dogma például az, hogy a papoknak férfiaknak kell lenniük.
A cölibátusra vonatkozó jogszabály okai magának Krisztusnak az életpéldáján alapulnak, noha az Egyháznak a gyakorlatról kialakított felfogása az idők során változott.
Saját életpéldáján túl Jézus tanítása is egyértelmű a cölibátusról. Maga az Úr mondja ezt:
„Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!”
Mt 19,12
A kereszténység legkorábbi napjaiban azonban azt látjuk, hogy a 12 apostol közül néhányan, sőt akár a legtöbben is házasok voltak. Ezt az alapvető tényt erősítik meg különböző szentírási szakaszok is, mint például az utalás Szent Péter anyósára (ld. Mt 8,14-15).
Kétségtelen, hogy Jézus tanítványai azonnal felismerték a cölibátus értékét, különösen azok számára, akik papi szolgálatot vállalnak. Szent Pál volt a papi cölibátus leghangosabb szószólója, aki azt az érvet hozta fel, hogy a házasság szükségszerűen megosztja az ember figyelmét.
„Azt szeretném, ha mentesek volnátok a gondtól. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. … Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket.”
1Kor 7, 32-34a, 35
Az apostolok korát követően két papi hagyomány alakult ki az egyházban: az egyik nyíltan a cölibátust részesítette előnyben, a másik pedig elfogadta a nős férfiakat. A szerzetesek általában cölibátusban éltek, mint a püspökök is, míg a házas férfiakat pappá lehetett szentelni.
A 12. századra a római vagy “nyugati” egyház szilárdan ragaszkodott a papi nőtlenség gyakorlatához, míg a keleti egyház továbbra is felszentelt nős férfiakat, noha mindig is fenntartotta a cölibátusban élő püspökséget, és csak olyan papok közül választott püspököket, akik nem voltak házasok.
Ez a mai napig így maradt.
Az utóbbi években azonban a latin egyház – bizonyos speciális kulturális körülményeknek megfelelően – több házas férfinak engedélyezte a pappá szentelést. Például a katolikus egyházba áttért, nős protestáns lelkészek (lutheránus, episzkopális, anglikán vagy egyéb) a Szentszék külön engedélyével felvételt nyerhettek a katolikus papságba. Ezek a férfiak már ismerik a szolgálatukkal, illetve a házasságukkal járó követelmények kiegyensúlyozását, és kulturálisan felkészültek arra, hogy vállalják a nős katolikus papi léttel járó felelősséget. Ez gyakori helyzet a XVI. Benedek által az egyházhoz csatlakozni kívánó anglikánok számára létrehozott ordinariátusokban.
Valamit pontosítani szükséges: igaz, hogy házas férfiakat is lehet pappá szentelni, de egy felszentelt papnak soha nem szabad megházasodnia. A házasságnak meg kell előznie a felszentelést.
Természetszerűleg a felszentelési tilalom megszűnik, ha megszűnik maga a házasság is (az érintett megözvegyül). A Szentszék is adhat felmentést fennálló házasság esetén a szentelés akadálya alól, de csak akkor, ha a feleség beleegyezését adja, és a házastársak különválnak.
A papság mindenekelőtt Krisztushoz való igazodást és az Ő szent népe iránt érzett szeretetet követel meg. A házas papi lét elkerülhetetlenül megosztja a pap figyelmét, és új kihívások elé állítja a papi szolgálatot a mai világban. Hihetetlen követelményeket támaszt a pap feleségével szemben, akinek sok felelősséget kell tudnia viselni, miközben férje a szentségi szolgálatra fordítja a figyelmét.
Végezetül nem szabad elfelejtenünk, hogy senkit sem szentelnek pappá csak úgy. A papság nem egy megpályázott állás vagy egy vállalt munkahelyi karrier. A papi hivatás rendeltetése az, hogy prédikálás, tanítás és áldozatvállalás által elősegítse a lelkek üdvözülését. A szent papság, legyen akár életerős, akár gyengélkedő, Krisztusé és az ő Egyházáé. Az Egyházzal való teljes egység az egyedüli út ahhoz, hogy a papok ma is tudják folytatni Krisztus prófétai és üdvözítő küldetését.
