„Ha a pletyka víz lenne, belefulladnánk”

Öt kritérium annak felismerésére, hogy egyszerűen csak társalgunk, vagy már rég pletykálkodunk.

„Sokáig úgy gondoltam, hogy a pletyka hamis információk terjesztését vagy az igazság oly mértékű eltúlzását jelenti, hogy az már nem felel meg a valóságnak. Nem elég élénk a fantáziám vagy nem vagyok kellőképpen izgága ahhoz, hogy pikáns mendemondákat agyaljak ki, ezért a pletyka sohasem vonzott igazán. Legalábbis úgy gondoltam.” Így ír Michael Rennier az Aleteia-n megjelent cikkében.

Végül azonban ráébredt, hogy valós események továbbadásával is baj lehet, ha gúny és nevetés fűszerezi az elbeszélését. „Hát persze, hogy pletyka volt. Mindig is az volt. Olyan emberekről beszéltem, akikhez semmi közöm nem volt, függetlenül attól, miért is vetettem fel a témát” – vallja meg a szerző.

„Talán még ki is színeztem a történetet, és úgy tettem, mintha jó és nemes célból adnám tovább, miközben csupán én akartam a jól értesült lenni. Azt hiszem, ettől fontosnak éreztem magam. Talán úgy akartam jobban érezni magam, vagy a féltékenységemet enyhíteni, hogy valaki mást leértékelek.”

Rennier egy nagyon fontos felismerésre mutat rá: megfelelő történetbe ágyazva a valódi információk is egyfajta pletykává válhatnak. Mostanság már megpróbál „általánosságban véve visszafogottabb lenni”.Amikor valakiről diskurál, akkor igyekszik „azt a személyt jó színben láttatni”.

Rádöbbent, hogy az általa megfogalmazott „vélemények ijesztően nagy százaléka csupán homályos érzéseken és feltételezéseken alapszik” – ismeri el. „Negatív véleményt alakítottam ki hírességekről, politikusokról, a szentatyáról, papokról, katolikus testvérekről – tulajdonképpen minden szóba jövő emberről –, mert pletykálkodó bejegyzéseket, megalapozatlan újságcikkeket olvastam, vagy barátok megjegyzései jutottak a fülembe. Nem egyszer döntöttem valakivel szemben olyan igaztalan vélemények alapján, amelyeket csak valami szóbeszédből szedtem fel, még azelőtt, hogy az illetőt egyáltalán megismertem volna.”

Rennier meglátása: „Talán mindannyiunk számára az lenne a legjobb, ha nem csak a traccsolásban való részvételünket minimalizálnánk, hanem lassítanánk is, és tudatosítanánk magunkban, hogy a fecsegés mennyire határoz meg bennünket. Tény, hogy ha a pletyka vízből volna, belefulladnánk.”

No de mikor is lépjük át azt a határt, amikor az egyszerű beszélgetésből pletyka lesz? Íme néhány kritérium, amelyek segítenek különbséget tenni.

Először: A pletykát a negatív hozzáállás motiválja. Ha azért adok tovább híreket, hogy valakit megszóljak, igazságtalanul megítéljek, vagy mert féltékeny vagyok rá, akkor az pletyka. Amikor az eszmecsere szükségtelenül árt valaki jóhírének, szintén pletykáról van szó.

Másodszor: A pletykában nincs együttérzés. Válogat a tények között, elferdíti a valóságot egy előre kitalált narratíva javára, és megelégszik részigazságokkal is. Ahelyett, hogy egy kérdés mindkét oldalát megpróbálná megvizsgálni, a pletyka igazságtalanul leegyszerűsít.

Harmadszor: A pletyka megbánást okoz, vagy egy meghatározhatatlan kellemetlen érzést vált ki. Nem könnyű felismerni, mialatt éppen belebocsátkozunk, de az utána maradó lelkiismeret-furdalás megmutatja, hogy talán mégiscsak pletykálkodtunk.

Negyedszer: A pletykálkodáshoz kapcsolódik egyfajta egészségtelen kíváncsiság is. „Nem egészséges mások dolgai iránt túlságosan érdeklődni” – jegyzi meg a szerző. „Nem kell tudnunk minden részletről. Nem tartozik ránk minden részlet. Éppen elég tennivalónk van azzal, hogy a saját bűneinket kordában tartsuk, nemhogy még a másokéiról is fecsegjünk.”

Ötödször: A pletyka „keresztény” formát is ölthet. Lehet imaszándéknak álcázva, vagy baráti figyelmeztetésként is beosonhat. „Hiszen az még mindig pletyka, ha olyasmit adunk tovább, amihez semmi közünk nincsen, még akkor is, ha pozitív célok mögé rejtjük.”

No de akkor mi az, ami nem számít pletykának?

Szó sincs pletykálkodásról, ha egy olyan közelálló személlyel beszélgetünk, aki a hallottakat semmiképp sem fogja kikotyogni, aki a másik személy cselekedeteinek pozitív értelmezését szorgalmazza, és igyekszik a konfliktust mindkét fél szempontjából vizsgálni.

Az olyan helyzet sem számít kibeszélésnek, amikor ketten azért beszélgetnek egy harmadikról, mert valakinek tanácsra vagy segítségre van szüksége. Azonban az ilyen beszélgetéseket is minden esetben a jószándéknak kell vezetnie.

„Szavainknak hatalma van” – zárja Rennier. „Kihatással lehetnek egy ember hírnevére, kapcsolatokat építhetnek vagy rombolhatnak le, szétválaszthatnak vagy összeköthetnek. Gondoljunk mindig arra, hogy azok, akikről beszélünk, Isten képmására teremttettek, és törekedjünk rá, hogy szavainkkal megőrizzük a méltóságukat.”

Fordította: Klausz Eszter
Forrás: kath.net