Gyengülő hit, hanyatló vallásgyakorlás Franciaországban – Megállítható ez a folyamat?

Érdekes elemzést olvashatunk a franciaországi katolikusok jelenlegi helyzetéről Jean-Michel Castaing tollából A franciaországi katolikusok háromszoros fájdalma címmel. A fájdalmas megpróbáltatásoknak kitett híveknek a megbélyegzett kisebbség státuszát kell átélniük egy ellenséges társadalomban. Szent Pálhoz hasonlóan ugyanakkor ők is tudják, hogy „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor 12, 10).

Általános nézet, hogy a katolicizmus helyzete Franciaországban kevésbé viruló, mint negyven évvel ezelőtt, és a hanyatlás súlyos tendenciája megállíthatatlannak látszik. Fogyatkozik az emberek hite – de ezen kívül három más lényeges oka is van ennek a gyengélkedésnek.

Az első ok azzal kapcsolatos, hogy a katolikusok kisebbségbe kerültek, ami az ország történetében még sohasem fordult elő. A második abból adódik, hogy a katolikusokat nem övezi az a pozitív aura, amely a többi „kisebbséget” körülveszi. A többiek rendelkeznek egyfajta „többletértékkel”, jobban érvényre juttathatják magukat azáltal, hogy ők „áldozatok”. A gyengélkedés harmadik oka pedig az a fojtott gyűlölet, amellyel a még a politikai iszlamizmus iránt is több elnézést tanúsító szélsőbal viseltetik az Egyház iránt.

Klodvig király révén Franciaország volt az első európai nemzet, amely hivatalosan magáévá tette a katolikus vallást. Úgy tűnt, hogy az ország, az Egyház legidősebb leánya, örök egyezményt kötött Rómával. Még a Forradalom rettenetes közjátéka sem kérdőjelezte meg ezt. Franciaország volt a 19. században az az ország, amely a legtöbb misszionáriust adta a világnak. A katolicizmus, évszázadok hivatalos vallása, most hirtelen a többi kisebbséggel került egy sorba.

Erre a helyzetre háromféle válaszreakció van kialakulóban. Az első tudomásul veszi ezt az új kisebbségi státuszt, és átmeneti bezárkózással, befelé fordulással próbálja meg a hit erejét mozgósítani, hogy amikor majd ismét eléggé eleven lesz, akkor képes legyen kifelé is sugározni és újraevangelizálni környezetét. A második megoldás lényege az, hogy intenzívebbé kell tenni a külvilággal való kapcsolatokat, derűs nyugalommal el kell fogadni az aktív kisebbség pozícióját, és óvakodni kell a túlságosan erős, megmerevedett identitás kialakulásától. A harmadik út azt hangsúlyozza, hogy a gyengeség éppen esélyt kínál a szolgáló Krisztus megjelenítésére.

A franciaországi katolikusok semmilyen előnyt nem tudnak húzni új kisebbségi helyzetükből. Az ilyen helyzet rendszerint áldozatként láttatja a benne élőket, és ebből esetleg még valamilyen kompenzációra való jogosultság is fakadhat. A katolicizmust viszont sokan azokkal a régi hatalmakkal kapcsolják össze, , amelyek annak idején diszkriminálták a szexuális, vallási és etnikai kisebbségeket. Egy ilyen vallás a gondolkodás új mesterei szerint nem tarthat igényt arra, hogy áldozatnak állítsa be magát. Egy ilyen előnyös beállítás a számára tilos. A Nyugat igenis lakoljon meg a múltjáért.

Hiába csökken a befolyásuk, a katolikusok mégsem kapnak több megértést és elnézést bizonyos véleményvezér gondolkodóktól. A többi kisebbség lehet kritikus a fennálló renddel szemben, de a liberalizmus katolikus szempontú kritikáját nem fogadja el senki. Tőlük megtagadják azt az irigyelt kritikusi szerepet, amelyet 1968 májusa teremtett meg a tiltakozás abszolút követendő modelljének tekintett rebellisek nyomán.

Azért a katolikusok sem nézik ölbetett kézzel a hanyatlást. Pápai szentbeszédek, utazások, főpapi buzdítások, képzések, híradások, publikációk, interjúk ösztönzik, bátorítják a híveket. Ferenc pápa missziós, evangelizációs tevékenységéről sokat tudunk, ezért itt most két másik üzenetet ragadunk ki. James Mallon kanadai atya könyvei, segédanyagai közül igen ismertté vált a „Plébániák Túlélési Kézikönyve”. Legújabb műve pedig, az „Ébresztő, Plébániák!” azt hangsúlyozza, hogy nagy szükség van a vezetők támogatására. Egy vele készült interjúban Mallon atya elmondta, hogy úgy látja, a plébániák nagy veszélyben vannak. Még mindig a szerint a régi keresztény modell szerint léteznek, amely nem tartja lényegesnek a missziós feladatot. A plébániák arra várnak, hogy az emberek menjenek oda hozzájuk. Holott egy misszionáriusnak át kell lépnie a kulturális akadályokon, neki kell elmennie másokhoz. Egy nemzedék múlva már csak azok a plébániák léteznek majd, amelyek ilyen missziós tevékenységet végeznek – jósolja James Mallon. Az imádkozó közösség alapvetően fontos, de nem elegendő. Az imának cselekvéshez kell vezetnie. Másrészt a cselekvés önmagában, ima nélkül nem működik. Mindkettőre szükség van.

Hasonló véleményen van a nagynevű Robert Sarah bíboros is. A guineai főpapot 2010-ben XVI. Benedek nevezte ki bíborosnak. 2014 óta az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa, 2015 óta pedig Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának tagja. A Római Kúria kiemelkedő személyisége; a hagyományos katolikus tanítás erőteljes képviselője és támogatója. Említsük meg róla, hogy két könyve is megjelent magyar nyelven: az Isten vagy a Semmi, és A csönd ereje. 2019-ben elnyerte a teológiai kategóriában a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány által közösen alapított Stephanus díjat, amelyet várhatóan egy későbbi időpontban személyesen vesz majd át hazánkban.

Ezek a könyvek felhívják a figyelmet arra, milyen veszélyt jelent, ha elsekélyesedik Isten és a keresztények kapcsolata. „Ettől kezdve az egyház eljelentéktelenedik, elvilágiasodik és megromlik egészen addig, hogy elveszíti eredeti természetét. Valójában egy, a magunk képére alkotott egyházat teremtünk kis szükségleteink, érzéseink és ellenérzéseink szerint.” „Ha a Nyugat nem tér meg Krisztushoz, azzal végzi, hogy elpogányosítja az egész világot.”

„A mai Egyház nagy gyengesége a félelem” címmel áprilisban interjú jelent meg a bíborossal, aki megerősítette, hogy a Nyugat olyan mély válságban van, mint még soha a történelem folyamán. „Nem hiszem, hogy korábban bármikor a maihoz hasonló vádakkal illették, és akár börtönbüntetésre is ítélték volna bíborosainkat, püspökeinket, papjainkat. Nem tudom, melyik civilizáció legalizálta korábban az abortuszt, az eutanáziát, zúzta össze ennyire a családot és rombolta le a házasságot. Pedig ezek az emberi élet lényegi aspektusai. Nehéz helyzetben vagyunk, és a válság súlyos és mély.”

A bíboros kemény ítéletet mond Franciaországról, amely „lemondott keresztény gyökereiről. Istennek már nincs helye az Önök társadalmában. Az egyetlen hely, ahol megtűrik, a magánszféra. Az ember foglalta el Isten helyét. Isten és a természet törvényeivel szemben álló törvényeket fogad el. Mindenki a halálbüntetés ellen van, de a megszületendő gyermekek meggyilkolása legális. Küzdenek a nemi szerveket megcsonkító műtétek ellen, de a nemüket megváltoztatni akarók műtéteit legalizálják. Milyen ördögi ellentmondások ezek!”

Sarah bíboros nem csupán a problémákról beszélt, hanem arról is, hogyan újulhatunk meg lelkileg, és hogyan fordulhatunk Isten felé. Próbáljuk meg az apostolok példáját követni, javasolja a főpap. Egy napon, amikor Jézus és a tanítványok a Tibériás-tengeren hajóztak, „nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt.” Mit tettek a tanítványok a veszély láttán? Szilárdan, erősen tartották a hajót, nehogy felboruljon, erősen fogták a kormányt, nehogy a vad szélben felforduljanak. Értették a mesterségüket. De egyidőben azzal, hogy ügyesen és óvatosan eveztek és kormányoztak, Mesterüktől is segítséget kértek, mondván: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Máté 8, 23-25)

Robert Sarah bíboros azt üzeni: minekünk is az a dolgunk, hogy erős kézzel tartsuk a bárkát, szilárdan tartsuk magunkat Egyházunk tanításához és imádkozzunk. Nem imádkozunk eleget. A papok túlságosan elfoglaltak, és ha saját erőnkből, csupán strukturális reformokkal akarjuk megváltoztatni az Egyházat, lényegében egyszerű aktivisták leszünk. Csak bensőséges, forró és kitartó imádkozással kapjuk meg azt a kegyelmet, amire szükségünk van.

„Ne engedjük, hogy megzavarjanak bennünket mindazzal, amit a bíborosokról, püspökökről és papokról írnak. Olvassuk az Evangéliumokat, és függesszük tekintetünket Krisztusra, aki a záloga annak, hogy nem tévesztjük el az utat. Szeressük és szolgáljuk az Egyházat, függetlenül attól, hogy mit mondanak róla. Ő a mi tiszta és makulátlan anyánk, az orcáján látható foltok a mi hibáink! Gyermekei válságban vannak, de az Egyház nincs válságban. Térjünk meg először mi magunk, majd legyünk misszionáriusok, és próbáljuk meg barátainkat is Krisztushoz vezetni!” – tanácsolja a bíboros.