Gondolatok egy misszionárius Egyházról, a távoli Mongóliából

A vallás, akárcsak a politika, alapvetően lokális, helyi természetű dolog. A hit nem a spirituális bürokráciák főhadiszállásain és politikai csatározásaik során születik meg és teljesedik ki, bármennyire szeretnek ezeken csemegézni az újságírók, bloggerek és a közösségi médiában posztolgatók. Ezzel szemben a hitet szépen lassan, folyamatosan, a terepen nyeri el vagy veszíti el valaki, egy személy, egy szív és egy elme, egyszerre.

Ennek a gondolatnak szellemében javasoltam azt feleségemnek, Elise-nek, hogy az idei karácsonyi ünnepi időszakot éljük át egy különleges, olyan ideális környezetben, ahol belekóstolhatunk a hit helyi természetébe – abba a természetbe, amelyet egyáltalán nem szennyezett még be az egyházpolitika. Mongólia a szó szoros értelmében a világ másik felén van, egy teljesen más világ. Felfedeztük Mongólia kicsiny missziós egyházát, ahol a katolikus nyáj nagyjából összesen 1450 lelket számlál.

Szenteste három megtért mongol megkeresztelkedésének lehettünk tanúi, mindhárman nők voltak. Azt hiszem, nincs más hely a földön, ahol, ha a közösség csupán három új taggal bővül, azzal statisztikailag szignifikánsan, 0,2 százalékkal gyarapodik a nemzet katolikus népessége. De itt így volt.

A sors fintora, hogy a világ leghidegebb fővárosában, Ulánbátorban kötöttünk ki, annak ellenére, hogy eredetileg egy meleg klímájú helyen szerettem volna az ünnepeket tölteni.

A mongol főváros kemény hidegével ellentétben, a kibontakozóban levő katolikus kultúrából csodálatos melegség áradt. A katolikus hit Giorgio Marengo olasz bíboros és egy nagyszerű misszionárius csoport vezetésével virágzik, amelynek tagjai Kameruntól Indiáig, sőt azon túli távoli helyekről érkeztek.

A figyelemreméltó missziós egyház láttán négy gondolatom támadt arról, hogy bár Róma a katolikus egyház nagy, fényes és pompázatos központja, színpada, a katolikus élet igazi történései távol tőle, máshol bontakoznak ki.

Misszionáriusok buzgósága

Noha Mongólia körülbelül olyan távol van Rómától, amennyire egy katolikus csak el tudja képzelni, mégis van a két helyben valami közös: mindkettő rendkívül gazdag papokban.

Globálisan nézve a világon nagyjából 3373 katolikusra jut egy pap, természetesen komoly regionális eltérésekkel. Az Egyesült Államokban például 1300 katolikusra jut egy pap, míg Afrikában 5500 hívőre, Latin-Amerikában pedig már az 1:7000 arányhoz közelít.

Arról nemigen hallani, hogy Rómában paphiány van, és ez meglepő módon Mongóliára is igaz.

Bár csupán 1450 hívő van az országban, 25 pap van, plusz a bíboros. Vagyis 56 hívőre jut egy papi személy. Van ezen kívül hat szeminarista, 30 apáca, öt szerzetes és 35 katekéta, 30 különböző országból.

Összességében tehát Mongóliában 102 egyházi alkalmazott dolgozik, vagyis minden 14 hívőre jut egy pasztorális, lelki kísérő. Ez egy olyan lenyűgöző szám, amelynek valószínűleg nincs párja a földön. Az idei szilveszteri szentmisén Marengo mellett tizenöten koncelebráltak, a székesegyház oltárterülete majdnem olyan zsúfolt volt, mint Ulánbátor belvárosa egy forgalmasabb időszakban.

Van azonban egy alapvető különbség Róma és Mongólia papi telítettsége között.

Az Örök Városban a vonzást gyakran az jelenti, hogy valaki közelebb akar lenni a tűzhöz. A papokat vonzza Róma, főleg karrierük építése miatt, hiszen ez a lehető legjobb hely arra, hogy felfigyeljenek valakire. Nagyjából ennek az ellenkezője igaz Mongóliára: a hatalmas sztyeppéken lehet valaki kimagaslóan tehetséges pap, valószínűleg nagyjából csupán 14 ember tudja ezt róla, és ezek közül egyik sem vezet vatikáni dikasztériumot vagy posztol nagyhatású blogokat a közösségi médiában.

Más szóval: az a tény, hogy sokan vannak ezen a távoli vidéken, alapvetően a misszionáriusi buzgalmat tükrözi. A misszionáriusok a fiatal egyházat minden érdektől mentesen, nagy csinnadratta nélkül szolgálják. Ez azt bizonyítja, hogy a katolicizmus még mindig képes figyelemreméltóan sok olyan embert teremteni, akik szívesen hozzák el az evangéliumot a föld legtávolabbi zugaiba is… ez a tény kétségtelenül azt sugallja, hogy van még némi tartalék erőforrás az egyházban.

Prédikálás szavak nélkül

A missziós egyházban az egyik legfeltűnőbb dolog, hogy szinte minden a katekézis egy formáját jelenti. Mivel az emberek nem a keresztény kultúrában nőttek fel, számukra minden olyan, mint egy ismeretlenbe történő utazás. Ennek eredményeként az emberek nagyon odafigyelnek, nem csak a hallott dolgokra, hanem az abból eredő mindennapi tettekre is.

Szép példáját láttuk ennek a december 31-i vasárnapi szentmisén a Szent Péter és Pál templomban áldoztatás közben. Valaki véletlenül leejtett egy ostyát a padlóra, ekkor Marengo letérdelt, óvatosan felvette, majd elkezdte összeszedni és szájába tenni az apró morzsákat is.

Ez eltartott néhány pillanatig a legnagyobb komolysággal, majd közbelépett az egyik misszionárius apáca, és átvette az irányítást, hogy Marengo folytathassa az áldoztatást. (Tulajdonképpen enyhén mulatságos volt nézni, ahogy ez az idős apáca lényegében arrébb tolja a 49 éves bíborost, és határozottan jelzi, hogy menjen vissza a dolgát végezni, amíg ő a leesett szentostya morzsáival foglalkozik. Marengo azonnal engedelmeskedett.)

Végül jött egy ministráns egy kis tisztítóeszközzel, aki az apáca irányításával és Marengo figyelmes tekintetétől kísérve összeszedte az oltáriszentség utolsó morzsáit és megtisztította a területet.

Az egész epizód valószínűleg nem tarthatott tovább tíz percnél, ám kijelenthetem, hogy a katedrálisban mindenki ezt nézte. Végül is Marengo, a nővér és a ministráns szó nélkül tették a dolgukat, példát mutatva az Eucharisztia iránti tiszteletből.

Ahogyan a gyakran tévesen Assisi Szent Ferencnek tulajdonított mondás mondja: „Mindig hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, használjatok szavakat is!” Lehet, hogy ez csak egy apokrif idézet, de a mongóliai példa azt mutatja, az érzés minden bizonnyal igazi.

Vita, ellentmondás, és a mögöttes tartalom

December 24-én, karácsony szenteste érkeztünk Ulánbátorba, és január 2-án, közvetlenül újév napja után tértünk vissza Rómába. Ebből kifolyólag éppen akkor voltunk a városban, amikor az azonos neműek házasságának nem liturgikus megáldásáról szóló, december 18-i vatikáni nyilatkozat, a Fiducia Supplicans által keltett düh crescendóra váltott és egyre harsányabb lett.

December 30-án Elise és én leültünk Marengo bíborossal egy kávéra az ulánbátori kis lelkipásztori központban, ami lehetőséget adott arra, hogy megerősítsem egy sejtésemet. Marengo szerint a Fiducia Supplicans addigra már 12 napja forrt a köztudatban és közbeszédben, a világ minden táján a címlapokra került, de Mongóliában egyetlen ember sem kérdezte meg őt róla. Úgy tűnt, nem is tudtak az emberek a felkapott témáról.

Ez nem azt jelenti, hogy a mongol társadalomban, mint mindenhol a világon ne lennének feszültségek az LMBTQ téma miatt. A homoszexualitást 1993-ban dekriminalizálták az országban, és 2015-ben a gyűlölet-bűncselekményekről törvényt fogadtak el, amely védett csoportokat sorol fel, köztük a szexuális irányultság és a nemi identitás alapján. Bár a mongol jog nem ismeri el az azonos neműek közötti párkapcsolatot, és az aktivisták azt állítják, hogy a diszkrimináció továbbra is széles körben elterjedt.

A kicsiny mongol katolikus közösségnek azonban egyszerűen nincs még kellő fogadókészsége ilyen problémákkal foglalkozni, mivel inkább egzisztenciális gondokkal küzd.

Amikor még azt próbálják megmagyarázni, hogy mi a különbség a Szent Család képével történő áldás, és a bennszülött sámánok által gyakorolt mágia között, akkor úgy tűnik, nem kap kiemelt prioritást az a kérdés, hogy ki kaphat ilyen áldást.

(Marengo éppen egy ilyen mini-katekézist tartott szilveszterkor, amikor áldást osztott a mongóliai templom védőszentjének, a Szent Családnak egy ikonjával, amelyet egy lengyel művész festett és ajánlott fel ajándékba.)

Más szavakkal, egy ilyen missziós egyház élesen rávilágít hitünk lényegére. Emlékeztet arra, hogy mindaz, amiről otthon a viták folynak, bármennyire is fontosnak látszanak az adott pillanatban, valójában borzasztóan másodlagosak.

Kíváncsiság, nem pedig megvetés

Egy másik üdítő, gyönyörű emlékünk a missziós egyházban az volt, hogy a helyiek teljesen másként állnak hozzá a hithez. Nem azzal a világfájdalmas lenézéssel, amellyel az évszázados tapasztalatokat nyögő Európe és Latin-Amerika.

Az emberek őszinte kíváncsisággal, sőt elbűvölve reagálnak arra, ha valaki fontosnak találja őket, és hozzájuk szól. Ebben az összefüggésben nagyjából bárki, aki ezt a csábos, hívó „mást” képviseli, de facto misszionáriussá válik.

Egyszer például Elise-zel egy Dorjsuren nevű fiatal mongol férfi társaságában voltunk, aki vidáman közölte velünk, hogy hívjuk csak „Doogie”-nak. (Amúgy egy nagydarab, ormótlan fickó volt, akit inkább el lehetett képzelni Dzsingisz kán hódító hordájának tagjaként, mint Doogie Howser gyerekdokiként a tévében, ám a nevet mindenesetre magáévá tette.)

Doogie az általunk használt autókölcsönző cégnél dolgozik, és mint kiderült, Mongóliában az autókölcsönzés nem úgy megy, hogy az ember odamegy a reptéri kölcsönzőpulthoz, és átveszi a járművet. Ehelyett egy alkalmazott a leszállásnál már várja az autót bérlőt, beviszi a városba, egészen addig a szállodáig, ahol a bérlő majd megszáll, és csak ott írják alá a bérleti szerződést. Végül visszaviszi az illetőt a repülőtérre, és így zárul a procedúra.

A fentiek miatt két alkalommal is jó sok időt töltöttünk Doogie-val az autóban. Amikor megtudta, hogy kapcsolatban állunk a Vatikánnal, nagyon izgatott lett. Főleg a szeptemberi mongóliai pápalátogatás miatt, tele volt kérdésekkel, amelyeket igyekeztünk megválaszolni.

A kedvencem az volt, amikor megkérdezte: Kik élnek a Vatikánban? Politikusok vagy szent emberek? Feltörő nevetésemet megpróbáltam amennyire csak lehet visszafojtani, és elmagyaráztam, hogy „mindkettő”. Jelen van ugyanis ott politikai ambíció és életszentség egyaránt, az egyéntől függő arányban.

Miután elmagyaráztuk neki, mit jelent a bíborosi titulus a katolikus egyházban, Doogie teljesen elámult, amikor megtudta, hogy Mongóliában is van ilyen. Az nem hökkentette meg annyira, hogy a bíboros olasz, azon viszont teljesen ledöbbent, hogy ez az olasz folyékonyan beszél mongolul.

Őszintén szólva fogadni mernék, hogy egy éven belül Doogie részt fog venni a felnőtteknek szóló keresztény felkészítő RCIA programban, és ha legközelebb Mongóliában járunk, már megkeresztelkedett testvérünk lesz.

Egyébként Doogie esete nem volt az egyetlen…

Mongóliai látogatásunk egyik fénypontja volt, amikor interjút készíthettünk a mongol népzenei metal banda, a The HU tagjaival. Nagyon rég nem éltem át ennyire lenyűgöző élményt, mint amit ennek zenekarnak lüktető zenéi és epikus videói nyújtottak. Nagyszerű teljesítményükre a pápa és az Egyház is felfigyelt. Az ő felfogásukban a katolicizmus nem a hatalom és a gazdagság rendszere, hiszen soha nem tapasztalhatták meg az egyház intézményes dimenzióját. Ehelyett a katolicizmus az emberi család spirituális természetével és sorsával kapcsolatos meggyőződések kifejezéseként jelenik meg zenéjükben. Ez a felfogás sokak számára inspiráló, annak ellenére, hogy őshonosi rajongással hódolnak Mongólia örökké kék égboltjának.

A missziós egyház kiáradó örömének ez is része: láthatod, amint az emberek először találkoznak a hittel, mindenféle előítélet és prekoncepció nélkül, és teljesen áthatja őket a hit öröme. Ez emlékeztet arra, hogy az évszázadok során a kereszténység miért érintette meg jó hírként az emberek ekkora sokaságát – bár manapság néha egyes keresztények tapasztalata, sajnos, elég vegyes lehet.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Crux