Az Egyháznak a századok folyamán rengeteg kihívással kellett szembenéznie, amelyek mind kívülről, mind saját köreiből érték. Didier Rance «Eltűnhet-e az Egyház?» (Mame kiadó) című legutóbbi könyvében az Egyház történetét a Feltámadás fényében tárgyalja.
A katolicizmus hamarosan várható eltűnéséről ismétlődően papírra vetett spekulációk számos emléket idéznek fel a történészekben, köztük bennem is, Diocletianusnak a «keresztény» szó kiirtásával kérkedő feliratától kezdve, a milánói ediktumot megelőző üldözéseken át egészen Sztálin tervéig, amely szerint 1937-re kiirtja a SZU területéről Isten nevét. Távoli utódai pedig a vallásba kapaszkodnak, hogy megkíséreljék megmenteni e rendszert.
Tisztázni kell a helyzetet. A századok folyamán az Egyháznak rengeteg támadással és kihívással kellett szembenéznie, amelyek mind kívülről, mind saját köreiből érték. Ezek számbavételéhez egy egész webhely sem lenne elegendő, mint ahogyan Boldog Carlo Acutis [1991-2006, tizenéves olasz informatikus – a ford.] dokumentálta az eucharisztikus csodákat. Nekem az Egyház — világegyház vagy egy adott régió egyháza — életének tíz időszaka jutott az eszembe, tíz vészterhes, a küszöbön álló eltűnés kockázatát hordozó korszak, amikoris csak a bolond fogadott volna egy szeszterciusban, egy fillérben, egy márkában vagy egy rubelben arra, hogy lesz jövője az Egyháznak. Őszintén szólva nem kellett mást tennem, mint kinyitnom a dossziéimat, hogy az ezekre vonatkozó anyagokat megtaláljam, mivel ezeket már feldolgoztam, egyiküket pedig magam is átéltem.
10 vészterhes időszak
Ezen időszakok közül az első egy bizonyos péntek volt Jeruzsálemben. A dolog, úgy tűnt, rosszul kezdődött. A következő századokban az üldözések adják az Egyház első századainak hátterét, különféle konkrét realitásokkal birodalmakon és régiókon keresztül. Ezt követően, még a vallásszabadság eljöttének évében, Áriusz lép a szószékre és kihirdeti a Fiú istenségét tagadó eretnek tanát. Hamarosan így kiált fel Szent Jeromos: «Az egész földkerekség nyög és megdöbbenve veszi észre, hogy ariánus lett». Atanáz [Alexandriai Szent Atanáz, az arianizmus harcos ellenfele] és a francia Poitiers-i Szent Hiláriusz [Szent Vidor] szinte az egyedüliek, akik kitartanak. Az arianizmus éppoly hirtelen el is tűnik, mint amilyen gyorsan megjelent, ám újra felbukkan a germánoknál, majd a 16. században, és mára csak nyomokban található meg, akár az Egyházban is.
A 13. században Assisi Szent Ferenc engedelmeskedik Krisztus parancsának: „Menj és állítsd helyre egyházamat!”, és megváltoztatja Európa korrupció és eretnekség által tönkretett spirituális arculatát. Meg kell említeni az iszlám 7. században kezdődött támadó megerősödését. Egykoron bizantinista időszak után következik a Konstantinápoly elestét közvetlenül követő időszak a 15. században, amikor Róma válik a célponttá, de a török szultán álmát ketten is megakadályozzák: néhány ezer albán délen és Kapisztrán Szent János ferences szerzetes Európa szívében. A 16. században a reformáció kihívása jelenik meg és győzedelmeskedni látszik Lengyelországban (amelyet akkoriban Paradisus Hereticorum [az eretnekek paradicsoma] névvel illettek) és Németországban. Stanisław Hosius [16. században élt lengyel érsek] teszi az országot a katolikus hitéhez mindig hűséges, „semper fidelis” országgá. Két és fél évszázaddal később még radikálisabb a kihívás Franciaország számára: a forradalom szélvésze és a dekrisztianizáció. Az, hogy az Egyház később újjáéled, nem annyira Bonapartének, majd a restaurációnak tudható be, hanem a mártírok vérének, a nép hitének és az elhívatásra adott válasznak számtalan férfi és nő részéről, különösen azokéról, akik számos kongregációt építettek újjá vagy hoztak létre. A három utolsó kihívás összekapcsolódik: a 19. században az „Isten halott, hamarosan az Egyház is követi.” elmélet, amelyet befolyásos gondolkodók hangoztattak, köztük Nietzsche, az ikonikus személy; a 20. században pedig a gyakorlatias, radikális munkák, Hitler és Sztálin műve, a történelem legvéresebb üldözései, emellett a mártírok és hitvallók győzedelmes ellenállása.
A húsvéti titok kulcsa
Mit tanít nekünk az Egyházról ez az utazás annak két évezredes történelmében? Először is azt, hogy «a kezdetektől fogva állandóan temették az Egyházat (néha saját bűnei súlyának okán), hogy azután Isten kegyelméből ismét felemelkedjék. Azt mondják, megreformálhatatlan és egy letűnt korszakból való – de mely emberi intézmény fejlődött ennyit kezdete óta, mely emberi intézmény volt képes ennyire újra kitalálni magát abbéli törekvésében, hogy mindig hű maradjon hivatásához?» (V. Morch) Továbbá egyetlen győzelem sem végleges a történelem folyamán, sőt magában hordozhatja más legyőzendő kihívások csíráját.
Mindenek előtt azonban ez a tíz halál, amelyet tíz feltámadás követett, arra sarkall, hogy tekintetünket a húsvéti titokra vessük, amely átíveli az időket és a benne való részvételként a megfejtést adja. A hit adja meg ennek bizonyosságát, a történelem láttatja ezt, és a jó mag és a konkoly példabeszéde illusztrálja, amelyet Jézus magyarázott el, és amelyről sok keresztény gondolkodó elmélkedett, köztük Ágoston a maga idejében, napjainkban pedig Marrou [20. századi francia keresztény humanista történész] és Maritain [a 20. sz. egyik legmeghatározóbb francia katolikus filozófus-gondolkodója]. Három szabadság munkálkodik a történelemben éppúgy, mint a példabeszédben: az embereké, a sátáné és Istené, aki az akarata szerinti beteljesüléshez vezeti a történelmet. Ad az Egyházának, minket ad, hogy szabadon egybegyűljünk ott – a hit, remény és az irgalmasság teológiai erényei révén, amelyekről ez a tíz korszak tanúskodik. A szentek – volt belőlük mind a tíz időszakban – mutatják számunkra az utat.
Forrás: Aleteia
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
