Fiatalabb Szent Makrina: A mennyei kincsek őrzője – Szentek élete

Fiatalabb Szent Makrina – szűz

* Cézárea, Kappadókia, 327 körül + Irisz, 379/80 körül

Kisázsiában, a pontusi Neocezária közelében, 358 óta két kolostor állott: az egyik nők, a másik férfiak számára. Festői vadonban épült mindakettő s az Irisz-folyó választotta el őket egymástól. A női kolostor keletkezett először. A benne lakó szűzeket Makrina irányította. Vele

együtt élt itt anyja, Szent Emmelia. A férfikolostor alapítója öccse, Nagy Szent Vazul volt. Itt járta a szentség iskoláját másik öccse, Nisszai Gergely s itt volt Vazul utódja a kolostor vezetésében a család legfiatalabb, tizedik gyermeke: Péter, a későbbi szebasztei püspök.

A szerzetestelep a szent család birtokán terült el, s kezdeményezője Makrina volt.

Makrina 327 körül született Kappadókiában. Nevelését és oktatását édesanyjától kapta. A zsoltárima életének része volt: amikor fekvőhelyéről felkelt, ha tanulmányait megkezdte vagy befejezte, amikor táplálékot vett magához, és ha imádkozott. Egyszóval a Zsoltárkönyv lett az útitársa.

Makrina további képzését is, valószínűleg ugyancsak a család rejtekében, a szüleitől kapta. Nem volt ez egyoldalú ismeretközlés, hangsúlyozottan nőies életre nevelték. Megtanult minden munkát, ami a háztartásban előfordult, anélkül, hogy ezzel megrövidítette volna a „tudományt”.

Amikor Makrina fölserdült, szépsége és műveltsége miatt sokan pályáztak a kezére. Apja a kérők közül kiválasztott egy fiatalembert, aki a rászorulók és szükséget szenvedők ügyvédje volt. Mielőtt azonban a házasságra sor került volna, Makrina jegyese meghalt, ő pedig elhatározta, hogy örökre lemond a házasságról. Minden további leánykérésnek ellenállt; felfogása szerint ugyanis a vőlegénye nem halt meg; aki az Istenben él már, az csupán egy másik országba költözött, ezért ő jogtalannak tekintette, hogy ne őrizze hűségét távolba szakadt vőlegénye iránt.

Ettől kezdve Makrina élete teljesen összefonódott anyjáéval. Csodálatos kétoldalú adás és elfogadás volt ez. Anyjával való közössége oltalmazta a lányt, a lány szerető szolgálata pedig mentesítette az anyát némely gondjától. Apja halála után lett csak igazán anyja nélkülözhetetlen segítsége Makrina. Munkájával gondoskodott megélhetésük egy részéről, és részt vett fiatalabb testvérei nevelésében. Fellelkesítette Krisztusért a testvéreit.

Vazul élete nagy fordulatát köszönheti neki. Amikor „a retorikában és logikában szerzett ismeretei miatt erősen felfuvalkodva” tért haza a főiskoláról, rövid idő alatt megnyerte a szerzetesi élet alázata számára, amint Nisszai Gergely mondja a Szent Makrináról szóló életrajzában. Legfiatalabb testvérének, Péternek pedig mindene lett Makrina: „apja, tanítója, nevelője, anyja, tanácsadója minden jóra”, és példáját követve már korán a „vagyontalan életet” választotta.

Makrina engedélyt kért anyjától, hogy megszokott életével felhagyva, rabszolganőiket és alattvalóikat „egyenlőképpen tisztelt nővéreivé” tehesse, s velük együtt imádkozva és dolgozva éljen szüzességben és Krisztus iránti odaadásban. Az Irisz melletti családi birtok a kolostori élet színhelye lett. Amikor anyja a gyermekek ellátásának és nevelésének gondja alól felszabadult, lánya megnyerte, hogy mindenről, amit addig megszokott, lemondjon és „a szüzek nagy számával azonos fokon” éljen, s megossza velük asztalukat, fekhelyüket és minden egyebet, ami az élethez szükséges. Emmelia örömmel választotta azt az életet, s a lány anyja vezetője lett; mindkettőjük lelki vezetője pedig Péter volt, a család legfiatalabb tagja.

Amikor elérkezett Makrina halála, Gergely, aki nyolc éve nem látta már a nővérét, valamiféle belső ösztönzésre útnak indult hozzá. Halálos betegen találta: egy földre tett deszkán feküdt, testi erejét csaknem teljesen felemésztette a láz, szelleme azonban töretlen maradt. Gergely „A lélekről és a feltámadásról” című írása valószínűleg a nővérével folytatott utolsó beszélgetésének gyümölcse.

Minél inkább közeledett az elválás órája, Makrina annál jobban ujjongott. A fekhelye körül állók számára nyilvánvaló lett, hogy milyen isteni-szűzies szeretet izzik benne és hajtja Ahhoz, akinek szegénységében és rejtettségében szolgált. Fekhelyét kelet felé fordíttatta, annak jeleként, hogy a napfölkelte szemlélésében a soha le nem nyugvó Napra emlékezzék. A jelenlevőkkel már nem beszélgetett, csak szüntelenül Istennel. Amikor este bevitték hozzá a világosságot, fölnyitotta a szemét, belenézett a fény ragyogásába, és megkísérelte, hogy elmondja az esti hálaimát. Hangja azonban cserbenhagyta. Csak szívével és keze mozgásával mondta az imát, s szokás szerint a kereszt jelével fejezte be. „Azután mélyet lélegzett, és befejezte életét.” Amikor fölkészítették a temetésre, Gergely fénylő fehér vászonba akarta burkolni a testét, s valami ékszert akart rátenni, ami a mennyei dicsőség jelképe. Elöljárónője, Lampadia azonban könnyek között mondta:

– A szent számára az ékszer, amelyért fáradozott, a tiszta élet volt. Ez volt életének ünneplő ruhája, és halálában ez most a drága halotti lepel.

Gergely megkérdezte:

– A hagyatékában semmi sem található hát, amivel szebbé lehet tenni a temetést?

– Miféle hagyatékában? – hangzott a viszontkérdés.

– Itt van mindaz, amit hátrahagyott. Nézd hát, íme a ruhája, a fátyla és elnyűtt szandáljai! Ez volt a gazdagsága, ez a bősége. Gazdagságának csak egy gyűjtőhelyét ismerte: a mennyei kincseskamrát. Ott van mindene, a földön semmije sem maradt.