Ferenc pápa katekézise: Úgy kell olvasnunk a Szentírást, hogy találkozzunk az Úrral!
A Szentatya január 27-i, szerda délelőtti katekézisének a témája a szentírási szakasz alapján való imádkozás volt. A keresztényeknek engedniük kell, hogy Isten igéje megszólítsa, személyes életük konkrétságában elérje és alakítsa őket.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Ma arról az imáról szeretnék beszélni, amelyet egy szentírási szakasz alapján végezhetünk. A Szentírás szavait nem azért írták, hogy papiruszba, pergamenbe vagy papírba zárva maradjanak, hanem azért, hogy egy imádkozó ember befogadja és szívében kicsíráztassa őket. Isten igéje a szívhez akar szólni. A katekizmus kijelenti: a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie – a Bibliát nem olvashatjuk úgy, mint egy regényt –, hogy az Isten és ember közötti beszélgetés megvalósulhasson” (KEK 2653). Így hordoz bennünket az imádság, mert az párbeszéd Istennel.
A Bibliának az adott versét évszázadokkal ezelőtt nekem is írták, hogy eljuttassa hozzám Isten szavát. Mindannyiunknak írták.
Minden hívőnek ismerős ez a tapasztalat: a Szentírás egyik részlete, melyet már sokszor hallottunk, egyszer csak megszólít bennünket, és megvilágítja azt a helyzetet, amelyben vagyunk. De ehhez ott kell lennem aznap az Isten igéjével való találkozón, ott kell lennem, hallgatnom kell az igét. Isten mindennap ott jár mellettünk, és magot vet életünk talajába. Nem tudjuk, hogy ma száraz talajra, tövisbokrokkal benőtt földre vagy termékeny talajra talál-e, ahol a mag kihajthat (vö. Mk 4,3–9). Ez rajtunk múlik, imánktól függ, a nyitott szívtől, amellyel a Szentíráshoz közelítünk, hogy az számunkra Isten élő igéjévé váljon. A Szentíráson keresztül Isten folyamatosan ott jár mellettünk. Megismétlem, amit múlt héten mondtam, amit Szent Ágostontól idéztem: „Félek a mellettem elhaladó Úrtól.” Miért fél? Attól, hogy nem hallja meg az Urat, nem veszi észre, hogy az Úr az.
Az imádság révén mintegy az Ige új megtestesülése megy végbe.
Mi vagyunk a „tabernákulumok”, ahol Isten szavai befogadásra és megőrzésre szeretnének találni, hogy Isten meglátogathassa a világot.
Ezért a Bibliához hátsó szándék nélkül kell közelítenünk, nem szabad önös érdekeink szerint kiforgatnunk. A hívő nem saját filozófiai vagy erkölcsi látásmódjának támogatását keresi a Szentírásban, hanem azért olvassa, mert egy találkozásban reménykedik; tudja, hogy azokat a szavakat a Szentlélekben írták, s ezért ugyanabban a Lélekben kell azokat befogadni és értelmezni, hogy a találkozás létrejöjjön.
Kicsit zavar engem, amikor azt hallom, hogy egyes keresztények úgy ismételgetnek bibliai verseket, mint a papagájok. „Ó, igen, az Úr ezt mondja…, ez az ő akarata…” De találkoztál te az Úrral, azzal a verssel? Ez nemcsak emlékezet kérdése: ez a szív emlékezetének kérdése, a szív nyit meg ugyanis az Úrral való találkozásra. Az a szó, az a vers elvezet bennünket az Úrral való találkozáshoz.
Mi tehát azért olvassuk a Szentírást, hogy az „olvasson minket”.
Kegyelem az, amikor magunkra ismerünk valamelyik szereplőben vagy helyzetben. A Biblia nem általánosságban íródott az embereknek, hanem nekünk, nekem, neked, hús-vér embereknek, vezeték- és keresztnévvel rendelkező konkrét férfiaknak és nőknek, olyanoknak, mint te meg én. Istennek a Szentlélekkel átjárt igéje pedig – amikor nyitott szívvel fogadjuk – nem hagyja a dolgokat korábbi állapotukban sosem, mindig változtat valamin. Ez Isten igéjének a kegyelme és ereje.
A keresztény hagyomány gazdag a Szentírással való imádkozás tapasztalatában és a rá irányuló reflexióban. Különösen a monasztikus szerzetesek körében született „lectio divina” módszere honosodott meg, amelyet ma már az egyházközségekhez tartozó hívők is gyakorolnak. Ennek első lépése az, hogy figyelmesen elolvassuk a bibliai szakaszt, sőt, azt mondanám, a szöveg iránti „engedelmességgel”, hogy megértsem, mit jelent önmagában. Ezt követően párbeszédet kezdünk a Szentírással, hogy a szavak elmélkedésre és imádkozásra indítsanak: mindig a szöveghez ragaszkodva elkezdem kérdezgetni magamtól, hogy „mit mond nekem”. Vigyáznunk kell ennél a lépésnél: nem szabad szubjektív értelmezésekbe csúsznunk, hanem a hagyomány élő barázdájában kell maradnunk, mely a Szentíráshoz kapcsol bennünket.
A lectio divina utolsó lépése pedig a szemlélődés. Ekkor a szavak és a gondolatok átadják helyüket a szeretetnek, ahogy a szerelmeseknek is néha elég, ha csak csendben nézik egymást. A bibliai szöveg megmarad, de mint tükör, mint ikon, melyet szemlélnünk kell. Így valósul meg a párbeszéd.
Az imádság által Isten igéje bennünk lakozik, mi pedig benne lakozunk. Az ige jó elhatározásokra indít és támogatja cselekvésünket; erőt ad, derűvel tölt el, és még akkor is, amikor válságba sodor bennünket, békét ad. A mindent felborító és zavaros napokon is eléri, hogy maradjon egy parányi bizakodás és szeretet a szívünkben, amely megvéd a gonosz támadásaitól.
Így Isten igéje megtestesül – hadd használjam ezt a kifejezést: megtestesül – azokban, akik az imádságban befogadják. Valamelyik ősi szövegben arról a felismerésről olvashatunk, hogy a keresztények annyira azonosultak Isten igéjével, hogy még akkor is, ha a világ összes Bibliáját elégetnék, meg lehetne menteni a „nyomóformát” a szentek életében hagyott lenyomata révén. Szép ez a gondolat!
A keresztények élete egyszerre az engedelmesség és a kreativitás műve. Egy jó kereszténynek engedelmesnek kell lennie, de kreatívnak is. Engedelmes, mert hallgatja Isten igéjét; kreatív, mert benne lakik a Szentlélek, aki arra sarkallja, hogy valósítsa meg és vigye tovább azt. Jézus ezt mondja példázatokból álló beszéde végén, ezzel a hasonlattal: „Minden írástudó, aki a mennyek országának dolgaiban jártas tanítvánnyá lett, ahhoz a gazdához hasonlít, aki kincseiből – szívéből – újat és régit hoz elő” (Mt 13,52). A Szentírás kimeríthetetlen kincstár.
Adja meg az Úr mindnyájunknak, hogy imáinkkal mind többet meríthessünk belőle! Köszönöm.
*
FELHÍVÁS
Ma, az auschwitzi megsemmisítő tábor felszabadításának évfordulóján tartjuk a holokauszt emléknapját. Megemlékezünk a holokauszt áldozatairól és a náci rezsim által üldözött és deportált minden emberről. Az emlékezés az emberiesség kifejeződése. Az emlékezés a civilizáltság jele. Az emlékezés egy jobb, békés és testvéries jövő előfeltétele. Az emlékezés azt is jelenti, hogy elővigyázatosak vagyunk, mert ezek a dolgok megismétlődhetnek, olyan ideológiai javaslatokkal kezdve, amelyek meg akarnak menteni egy népet, de végül elpusztítják azt a népet és az emberiséget. Figyeljétek csak meg, hogyan kezdődött a halálnak, a népirtásnak, a brutalitásnak ez az útja!
Forrás: Magyar Kurír
