„Én is csak egy pap vagyok” – Mike Schmitz atya a katolikus influenszer kultúráról

Az atya azt mondja, hogy teljesen tisztában van a hírnevével és azzal a kísértéssel, amit ez jelent.

Mike Schmitz atya közel 20 éve a Minnesota Duluth Egyetem egyetemi lelkésze, szentbeszédeket mond, kiszolgáltatja a szentségeket és sok időt tölt a diákokkal.

Egyszer diákjai arra kérték, vegye föl a szentbeszédeit, hogy a végzés után és a tavaszi szünetben is tudják tartani a kapcsolatot az egyetem Newman Központjával.

Ő beleegyezett.

Aztán a kérések egyre nagyobbak lettek: beszélne-e egy bizonyos konferencián, lenne-e egy másik esemény moderátora?

Schmitz továbbra is igent mondott.

2015-ben  a népszerű katolikus média társaság, az Ascension Press megkérdezte, hogy hajlandó lenne-e fölvenni gyakori katolikus kérdésekre választ adó rövid beszédeket.

És Schmitz újra igent mondott.

A videói gyorsan szereztek követőtábort, és Mike Schmitz atya mindennapos név lett a digitális evangelizáció birodalmában.

A legtöbbet megnézett videóját 3-4 millióan látták.

A „Biblia egy év alatt” podcastja az indulása után az USA Apple podcast listáján az első helyre ugrott. A vallás és spiritualitás kategóriában a második helyen áll az indulását követő négy évvel.

Ma, amikor Mike atya egy nagy konferencián vesz részt, biztonsági őrök kísérik. Emberek zsongják körül, akik közös fotót vagy aláírást kérnek. Ha léteznek katolikus celebek, Schmitz atya biztosan az.

De az ilyen mértékű népszerűségnek csapdái is vannak. Hasonló helyzetben levő papok sokszor nagyot buktak. Schmitz atya azt állítja, tudatában van a hírnevének és a kísértéseknek, amivel ez jár.

A „The Pillar” keresztény magazinnak adott interjúban arról beszélt, hogy a nyilvánosság előtt szereplő katolikusoknak a szerénységet kell gyakorolniuk, és mindig a szentírásra kell összpontosítaniuk figyelmüket, nem arra, hogy mennyi kattintást vagy kedvelést kapnak.

Az alábbi írás az interjú szerkesztett változata.

Mike atya, Ön az Egyesült Államok egyik legismertebb katolikus alakja lett. Milyen érzés ez Önnek?

Soha nem vonzott a hírnév hajszolásának gondolata… Csak akkor feleltem igennel, amikor valaki megkért valamire, például, hogy vegyem föl a beszédeimet. Ez a hozzáállás bizonyos szabadságot is ad, mert tudom, csak azért csinálok valamit, mert megkértek rá.

Amikor majd megkérnek, hogy ne csináljak több videót, és ez valamikor biztosan bekövetkezik, el kell majd tudnom engedni, és ez az elengedés nagy kihívás lesz. De ha ezt nem tudom megtenni, akkor el se szabadott volna kezdenem.

Amikor ma kimegyek az egyetem kampuszára, senki nem akar szelfit készíteni velem, és senki sem kér tőlem autogramot. Csak elsétálnak mellettem. Ez a valóság, és ez segít alázatosnak maradnom.

Tudom, mi az igazság. Az igazság az, hogy nem vagyok egy rendkívüli személy.  Az igazság az, hogy visszajövök a Newman Centerbe és szolgálom a diákokat. Sokszor azt gondoljuk, hogy a nagyság abban áll, hogy sok ember ismer bennünket. De ez nem igaz. A nagyság az, hogy azok az emberek, akiket ismersz, tudják, hogy törődsz velük.

Amikor biztonsági embereknek kell kísérniük egy eseményen a nagy tömeg miatt, borzasztóan rosszul érzem magam. Ezt nem szeretem. Inkább megyek a hátsó ajtón, mint hogy keresztül kelljen törtetnem a tömegen, miközben a szervezők azt mondogatják: „Bocsánat, de túl elfoglalt, nem tud megállni.”

Sokszor érzem magam kényelmetlenül konferenciákon, amikor bemegyek egy terembe, ahol miséhez öltözött papok ülnek, mert ez elszigetelhet tőlük. Egyedül érzem magam abban az értelemben, hogy sokan közülük tudják a nevemet vagy látták a videóimat. De amit igazán akarok, hogy tudjanak rólam, az az, hogy én is csak egy pap vagyok. Valóban csak az.

Tavaly nyáron felkértek, hogy legyek egy hatalmas CrossFit (teljes testet átmozgató edzés – ford. megj.) rendezvény lelkésze, és fantasztikus volt. Körbe tudtam sétálni az eseményen, oda tudtam menni a kiállítókhoz és árusokhoz. Sétálgattam, nézelődtem és csak néhány ember állított meg. Csodálatos volt részese lenni ennek a nagy eseménynek és egyszerűen csak pap lenni.

Egy CrossFit eseményen szolgálni fantasztikus volt, mert az elmúlt néhány évben részt vettem számos Steubenville ifjúsági konferencián (az ohioi Steubenville városában a Ferences Evangelizációs és Megújulási Központ által szervezett konferenciák – szerk.megj.), vagy a SEEK-en (a Katolikus Egyetemi Hallgatók Szövetsége által évenként szervezett konferencia fiatal felnőttek számára, amely a katolikusok legnagyobb rendszeres összejövetelei közé tartozik a világon – ford. megj.), ahol nem állhattam csak úgy meg, és nem szolgálhattam, mivel állandóan körülvettek és vigyáztak rám, ami elég fájdalmas érzés volt.

Van néhány ember, akiket történetesen jól ismernek katolikus körökben, legalábbis a tanításuk miatt, meg mert képesek a hitet átadni – és ez jó. Azt hiszem, ez nagyon jó.

Ugyanakkor van egy olyan típus, és ez a ritkább, akik „katolikus celebek”, akik aktívabban használják a médiát, hogy inkább saját magukat reklámozzák, és nem a hitet.

A kérdés az: valaki vajon azért használja a médiát, hogy saját magát reklámozza, vagy hogy az Urat és a hitet? Amíg ez utóbbit valósítjuk meg, vagyis az Urat tesszük az első helyre, addig jól csináljuk.

De vannak kihívások, amelyek azzal járnak, hogy annyira ismert katolikus körökben. Hogyan próbálja meggyőzni az embereket, hogy Krisztusra fókuszáljanak és ne Önre? Van olyan gyakorlata, amellyel sikerül megőrzi az alázatát?

Amivel alázatos próbálok maradni, az az, hogy tudom, mit kell az Úr elé vinnem a gyónásban. Tudatában vagyok a bűnösségemnek, jól tudom, amit az emberek nem látnak. Ismerem a szívemet, tudom, hogy mennyire nem jól szeretek, amikor kéne, tudom, hogy mennyire rászorulok az Úr irgalmára.

Próbálok meggyőződni arról, hogy abban, amit személyesen vagy online teszek, kevés legyen a szerepjátszás. Mindig azt mondom magamnak, hogy ha ez nem fog segíteni valakinek, ha ez csak az egómat legyezgeti, akkor ebben nem akarok részt venni.

Az emberek azt kérdezik: „Mi a véleménye erről vagy arról a jelentős eseményről”?

Megpróbálok tényleg különbséget tenni. Ha nem tudok valami értékeset hozzáadni, akkor nem fogok semmit se mondani. A katolikus személyiségek egyik kísértése az, hogy abba a csapdába esnek, nekik mindenhez megjegyzést kell fűzniük: „Erről nyilatkoznom kell.  Nekem is csak hozzá kell tennem a magamét a hangzavarhoz.”

De én nem akarom csak hozzátenni a magamét a hangzavarhoz. Ha világosságot és melegséget akarok vinni arra a helyre, ahol fényre és melegségre van szükség, akkor az rendben van. De nem vagyok hajlandó csak hozzátenni a magamét a hangzavarhoz.

Az Ascension Press munkáján kívül ön a kinevezett teljes munkaidős igazgatója a Minnesota Duluth Egyetem egyetemi lelkészségének. Hogyan tudja összeegyeztetni ezt a két szerepet?

Az, hogy olyan sok anyagom elérhető, és ha az emberek már korábban hallottak rólam, azt jelenti, hogy a bizalom a diákokkal néha már akkor létrejön, mielőtt megérkeznének, így nem a nulláról kell kezdeni. Az egyetemi szolgálatnak valóban a kézzel fogható jelenléten kell alapulnia, és ez nem megy bizalom nélkül.

A második előnye, hogy ez az online jelenlét segítette biztosítani egy új kápolna és a Newman Center anyagi hátterét. Jelenleg egy kétszintes házban működünk. A napi misekápolnánk egy kétállásos garázs. A vasárnapi misét az egyetem báltermében tartjuk, és soha nem volt meg az anyagi alapja, hogy saját templomot építsünk.

De a végzett online munkának köszönhetően az emberek támogatnak bennünket. És így nem csak sok embert sikerült elérnünk és remélhetőleg valami értéket kínálnunk nekik, mint pl. hogy az Úr tanításáról prédikálunk, de az emberek anyagilag is támogattak bennünket a „Hit magjai” elnevezésű kampányunk során, hogy a kápolnát felépítsük.

A hátránya, hogy néha vannak olyan látogatók, akik eljönnek a misére, mert látni akarnak engem, és a mise után beszélgetnek velem, ami nagyon jó, de vannak olyan diákok is, akik éppen arra járnak. Nincs lehetőségem találkozni velük, ami néha megnehezíti, hogy odafigyeljek a diákokra.

Az, hogy a diákok biztosak legyenek abban, hogy szeretem őket, sokkal fontosabb, mint az online szolgálat.

Sok olyan emberrel beszélek, akik előadást tartanak ezeken a nagy eseményeken és azt mondják: „Persze, ez menő, de amikor hazamegyek, a gyerekeimet csak az érdekli, hogy elmegyek-e az esti meccsükre, ott leszek-e nekik.”

Ez 100%-ig az, amit én is kapok, amikor visszajövök, mert a diákokat csak az érdekli, hogy: „Örülünk, hogy ezt csinálod, örülünk, hogy elmész, de szeretsz még bennünket?”

Ön szerint veszélyes lehet, ha a katolikusok belefolynak a katolikus celeb kultúrába?

Ez attól függ, hogy mit értünk „katolikus celeb kultúrán”.

Gondoljon csak Robert Barron püspökre. Azt hiszem, ő sok emberre volt hatással, hogy megismerjék az Urat és az egyházat. Ő nem annyira híresség, mint inkább olyasvalaki, aki közelebb segítette az embereket a hithez. Gondoljon Matt Fraddre (katolikus szerző, podcast készítő, motivációs szónok), Lila Rose-ra (abortuszellenes, életvédő aktivista), Trent Hornra (katolikus apologéta, író, tudós). Mindannyiukat olyannak látom, mint akik nem annyira hírességek, hanem inkább emberek, akik segítettek megértenem valamit. Amíg ez a helyzet, és ezek az emberek fényt és értéket hoznak, addig ez nagyszerű, és az emberek úgy nézhetnek rájuk, mint tanárokra, erőforrásra, akikhez segítségért fordulhatnak.

Az önhöz közel álló emberek mit gondolnak arról, hogy ilyen közismert lett? Az egyetemi hallgatók, és a családja?

Néhány diák azzal a felkiáltással és mentalitással jön, hogy „Nahát, maga itt van, és ön az én papom.” De hamar rájönnek, amit mindenki más is tud, hogy csak Mike atya vagyok, és hogy egyszerűen csak az ő papjuk vagyok.

És hamarosan arra is rájönnek, hogy csak egy átlagos pap vagyok. Nem érdekli őket, hogy hányan látták a legutóbbi videót vagy hányan hallgatják a podcastot. Ami érdekli őket az az, hogy mellettük állok-e.

Ami a családomat illeti, emlékszem, hogy évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy nem akarom, hogy bármelyik unokahúgom vagy unokaöcsém valaha is azt mondja: „Mike Schmitz atya a nagybácsim, de soha nem volt hatással a lelki életemre.”

Ez tényleg gyökerestől megváltoztatott néhány dolgot, ahogyan családtagja akarok lenni a testvéreimnek, szüleimnek, unokahúgaimnak és unokaöcséimnek. Nem akarok úgy segíteni másoknak, hogy közben nem vagyok jelen a saját unokahúgaim és unokaöcséim életében.

A szüleim végighallgatták a „Biblia egy év alatt” és a „Katekizmus egy év alatt” podcastokat.

A bátyám egyszer azt mondta: „Minden nap hallom a hangodat, de nem tudok visszabeszélni neked egészen vasárnap délutánig, amikor tudunk beszélgetni. Hiányzol.”

Azt hiszem, hihetetlen, hogy meg tudom osztani azt, amit csinálok, a családommal és barátaimmal, mert néha a családtagokkal a legnehezebb megosztani a szentírást.

Mit gondol a püspöke az online szolgálatáról?

Egyszer, amikor a „Katekizmus egy év alatt” sorozatot vettük föl, együtt voltunk egy ifjúsági táborban és azt mondta: „Hallgatom ám a Katekizmust veled.” Azonnal az jutott az eszembe: „Jaj ne, a püspököm hallgatja, remélem, mindent jól mondok.”

Aztán azt kérdezte:” Honnan tudod te mindezt?”

Azt válaszoltam: „Hát, püspök úr, sok nálam jóval okosabb ember van az egyházmegyénkben, akik tényleg intelligensek.” Amire ő olyat válaszolt, ami mélyen megérintett: „Igen, de te képes vagy mindezt elmagyarázni. Mások tényleg okosak, de te képes vagy mindent megértetni velünk, és ez ajándék.”

A püspököm nagyon véd engem abban az értelemben, hogy nem akarja, hogy a hírnevem tönkre tegye a szívemet, a hitemet vagy a lelkemet. Ugyanakkor nagyon biztat is.

Milyen tanácsa van azoknak a fiataloknak, akik online akarnak evangelizálni?

Az emberek azt kérdezték: „Hogyan csinálhatnám én is azt, amit ön csinál? Hogyan léphetek túl azon, amit most csinálok? Hogyan tarthatnék én is előadásokat vagy valami hasonlót?” Mostanság már bárki megteheti. Csak fogj egy kamerát és egy mikrofont és el is kezdheted, ami csodás.

Abban reménykedem, hogy amikor a „katolikus celeb” kifejezés szóba kerül, minden személyt, akit valamiféle katolikus celebnek tekinthetünk, ugyanaz a cél motiválja – elvinni a másik embert Jézus Krisztushoz. És hogy ezt csak az Úrért teszik.

Fordította: Tüskés Tünde
Forrás: The Pillar