Egyházi életünk állatorvosi lova vagy Pegazus megszelídítése? – Dr. Martos Levente Balázs segédpüspök előadása a papképzésről
A „Nehéz kérdések – világos válaszok” című, a Szombathelyi Egyházmegye által készített online előadássorozat 6. részében Dr. Martos Levente Balázs újonnan kinevezett esztergomi segédpüspök tartott előadást a papnevelésről.
Püspök úr személyesen 2007-től kapcsolódott be e tevékenységbe: előbb teológiai tanárként a győri Brenner János Hittudományi Főiskolán és Papnevelő Intézetben, majd 2013-ban prefektusként ugyanott. 2019 óta rektor a Központi Papnevelő Intézetben, így összesen körülbelül 15 éve van jelen a papképzésben. Előadásának váza két évvel ezelőtt állt össze a papnövendékeknek tartott „Álmok a szemináriumról” című esti beszélgetés alapján – a püspök atya ebből vett át gondolatokat ehhez az előadásához. Az előadás eredeti címe két végletet rejt: az „Egyházi életünk állatorvosi lova” az, amin minden nehézség és betegség megmutatkozik, a „Pegazus megszelídítése” azonban a papnövendékek szárnyaló lelkeinek megszelídítésére, az Egyház közösségébe, a papi körbe integrálására nyíló csodálatos lehetőségre utal. A papképzéssel kapcsolatban a szemináriumi beszélgetésen túl a saját szemináriumi élményeire is hagyatkozott. 1992-ben érettségizett, utána lépett be a Központi Papnevelő Intézetbe. Ebben az évben adta ki Szent II. János Pál pápa a „Pastores dabo vobis” (”Szívem szerinti pásztorokat adok nektek”) kezdetű apostoli buzdítását, amely a papképzéssel kapcsolatos gondolatait összegzi nemcsak a szemináriumi (szentelés előtti) képzésre vonatkozóan, hanem magába foglalja a papoknak az egész életükre való képzési tervét, képzési igényét. A püspök az apostoli buzdításból a 2. pontot emelte ki és tárgyalta részletesen. A papképzéssel kapcsolatban a kettősség érzete fogalmazódott meg a püspök atyában: a papképzésben sok minden láthatóvá válik abból, ami az Egyházunkat foglalkoztatja, egyszersmind magasak az elvárások a papokkal és a papképzéssel szemben.
A szeminárium célja, hogy közösséget teremtsen a növendékek között, közösséget teremtsen Jézussal, és felkészítse a növendékeket, hogy kimenjenek a világba, és tanúságot tegyenek Jézusról. A szemináriumokat a korábbi közösségi és szerzetesi mintákat felhasználva a trienti zsinat hozta létre. A szemináriumi képzés magyarországi története is csatlakozott a zsinat által elindított megújuláshoz. 1950-től csökkent a szemináriumok száma, összevonták őket. A rendszerváltozás utáni átmeneti fellendülést követően nem következett be tartós fordulat, az 1990-es évek végétől csökkent a papi hivatások, a szemináriumokban tanuló, pappá szentelt fiatalok száma. A trienti zsinat óta az volt a szemináriumok célja, hogy egy keresztény háttérrel rendelkező társadalom számára egy társadalmilag támogatott életforma szerint papokat neveljenek. A szemináriumok tehát világos feladattal és világos külső keretekkel rendelkeztek. A trienti zsinatnak határozott képe volt a pap szerepéről: a pap áldozópapként létrehozza az Eucharisztiát, bekapcsol bennünket Krisztus áldozatának megjelenítésébe. A II. vatikáni zsinat ezt a teológiát további pontokkal egészítette ki: erősebb missziós lelkületet várt el a papságtól, hangsúlyozta a papság közösségvezető-közösségszervező szerepét, és nagyobb hangsúlyt adott annak, hogy az Egyház Isten vándorló népe, a papnak pedig ezt a közösséget kell vezetnie a történelemben zajló vándorútján. A papképzésben a rendszerváltozás után állami oldalról magas szintű követelmények fogalmazódtak meg: adminisztratív teher és tudományos felelősség jelent meg. A kihívások megsokszorozódtak, míg a személyi feltételek és erőforrások csökkentek.
A szeminárium és a papképzés Jézus tettét akarja megvalósítani, aki maga köré gyűjtötte a tanítványait, és aztán elküldi őket. A maga köré gyűjtés feltételezi azt, hogy a szemináriumi élet középpontjában az Istenkapcsolat elmélyülése áll, amelynek párhuzamosnak kell lennie a személy fejlődésével. A „Pastores dabo vobis” vezette be azt a négyes felosztást, amely a papnevelés legfontosabb dimenzióit jelöli meg. Ennek alapján a papképzés emberi (emberi érés), lelki (hívő élet, a Szentlélekben vezetett élet, Istenkapcsolat, amely a vallásos tevékenység alapja), szellemi és lelkipásztori dimenzióval rendelkezik. Az emberi és a lelkipásztori dimenzióval kapcsolatban a püspök atya hivatkozott a papképzés „Ratio fundamentalis educationis sacerdotalis” (Róma, 2016) című alapvető dokumentumára is, amelyet az egyes országokban a nemzeti papnevelési szabályzat elkészítéséhez kellett felhasználni. A dimenziók súlya eltérő a különböző képzési szakaszokban. A tanítványi szakasz az emberi érés és a lelki érés időszaka, ez általában az első két évet érinti, amikor főleg filozófiát tanulnak a hallgatók. Az 5. év végén, a 6. évben, a lelkipásztori évben történik a lelkipásztori konfiguráció.
Ferenc pápa gyakran hangsúlyozza a fokozatosság elvét. Amikor valaki jelentkezik arra, hogy papnövendék legyen, az egy kezdeti döntés. A szemináriumi évek arra is szolgálnak, hogy a növendékek megértsék, mit jelent papnak lenni. Az első két év után megvizsgálják, hogy a növendék elindult-e ennek a belső döntésnek a megvalósításában, érdemes-e folytatnia ezt az utat, növekedik-e emberként és lelki emberként ezen az úton.
Csoportdinamika érvényesül a szemináriumon belül is: az első időszak a bemutatkozásé, majd a viharos időszakot (erők összemérése) a munkafázis váltja fel, végül elköszönnek egymástól. Egy szeminárium élete minden egyes évfolyammal megújul, minden egyes évfolyam érkezésével megismétlődnek ezek a folyamatok. Erre nagy szükség van ahhoz, hogy a közösség tagjai később is jól tudják egymást segíteni, összekovácsolódott csapattá váljanak, illetve az itt megtapasztalt szép közösségi életet vigyék tovább mintául. A püspök Ottlik Géza „Iskola a határon” című regényéből vett szépirodalmi idézettel támasztotta alá a közösség erejének fontosságát. Kérdés, hogy a papnövendékeknek sikerül-e ezt a belső egységet, ezt az összetartást, ezt az egymásra hagyatkozást és egymás terhének bátor hordozását elérniük a szeminárium végén.
Jálics Ferenc jezsuita atya „Lelkivezetés az evangéliumban” című művében a hívő ember útját a hegymászáshoz hasonlítja, a lelki vezetőt pedig ahhoz a hegyi vezetőhöz, akinek kezdetben fel kell mérnie, hogy kivel áll szemben. A püspök idézett ebből a műből is. A papsághoz az Isten kegyelme szükséges, olyan módon, hogy ez az emberi adottságainkat tudja megerősíteni.
Előadását a püspök Szent Pál apostol Jézusról mondott idézetével zárta a Filippieknek írt levélből: „futok utána, hogy magamhoz ragadjam” (3. fejezet, 12. vers), és abbéli reményét fejezte ki, hogy a magyar szemináriumok is úton vannak efelé az ideál felé.
Az előadást követően a püspök atya online feltett kérdéseket válaszolt meg.
Kérdés: Megfelelőnek látja-e a kiválasztási-felvételi folyamatot, hogyan látja a szemináriumba bekerülő fiatalokat?
Válasz: A folyamat komoly út. Ma már a megrostálási szigor nem annyira érvényesül. Bizonyos esetekben nem tudnak eleget a növendékről a Központi Papnevelő Intézetben. A jelentkezők zöme pozitív motivációval és jó képességekkel érkezik.
Kérdés: Sikerül-e a papi életre felkészíteni a növendékeket? Mit tesznek ennek érdekében?
Válasz: A tanárok felkészíteni nem tudják a növendékeket a papi életre. El kell őket indítani egy valódi, belső fejlődés útján, egy olyan úton, amelyen tudatában vannak a saját talentumaiknak, képességeiknek. Megpróbálják „megfertőzni”’ őket a jó elhívatással. Az Evangélium értékeivel és hiteles emberi kérdésekkel szembesítik őket, és abban bíznak, hogy amikor ilyen kérdés évtizedek múlva előkerül, ezeknek a tapasztalatoknak a magvai kihajtanak bennük. Megpróbálják őket a világgal, Istennel és önmagukkal való találkozás olyan útjára segíteni, amely egy hiteles találkozás, és az életükben a továbbfejlődést segíteni fogja.
Kérdés: Van-e a papképzésben utánkövetés, és kinek a dolga ez?
Válasz: A papok lelki utánkövetését az egyházmegyék végzik (papi rekollekció, továbbképző és lelki alkalmak). Történhetne professzionálisabban, és szervezettebb formában. Ennek jó gazdái a szemináriumok lehetnének.
Kérdés: Mit gondol a cölibátusról, okoz-e nehézséget a kispapoknak?
Válasz: A szemináriumi közösség bátorító, növekedési lehetőséget biztosító közösség. Életre szóló jó viszonyítási alap lehet akkor is, amikor később az életben kérdések merülnek fel a cölibátussal kapcsolatban. A növendékeknek tisztázniuk kell előre a belső hozzáállásukat, de előre látható, hogy ha lesz nehézségük ezen a téren, az másként fog jelentkezni a szemináriumi évek után.
Kérdés: Mennyire jelenik meg a papképzésben a keresztény közösség formálásának fontossága? Gyakorlati szinten megismerik-e a papnövendékek a lelkiségi közösségeket? Felkészítik-e őket arra, hogy együttműködjenek a laikusokkal?
Válasz: Püspök atya válaszában ismét Jálics Ferenc atyára hivatkozott: az, hogy a valóságban milyen Istenképünk van, az nem a fogalmainkon látszik meg, hanem az életünkön. Az egyházi élet lassan alakítható, de alakítani kell. Évek és évtizedek alatt kell megtanulniuk a papnövendékeknek a plébánián, hogy miként tudják a közösség javára használni az Istentől kapott meghívásukat.
Kérdés: Van-e remény, hogy püspökként többet tud tenni a papokért, kispapokért? Ha igen, milyen területen?
Válasz: A püspök atya a papképzésben rektorként, az atyák életében pedig kísérőikként, vezetőikként szeretne jelen lenni tapasztalataival és ismereteivel.
Kérdés: Mit lehet tenni a jövőben azért, hogy feltöltődjenek a szemináriumok kispapokkal?
Válasz: Imádkoznunk kell. Az imádság Isten nagyobb és mélyebb megismerésének a helye, amelyben mi magunk is elkezdünk azzá válni, aminek Isten megálmodott minket. Az imádság kivételes helye annak, hogy az egyházi közösségeink is alakuljanak, növekedjenek, bátorodjanak, szabadabbá váljanak. Az életet alakító imádságban növekednünk kell. A liturgiának jobban kell tükröznie, hogy tiszteljük, dicsérjük és imádjuk Istent, és szeretjük az embereket. Így elkezd az egyházi életünk szíve jobban dobogni. A konkrét helyi közösségekben bezárkózóbbak lettünk, ez társadalmi jelenség is. Ahol szeretik egymást az emberek, mindenfajta közösségi elköteleződés könnyebb. A fiatalok oda mennek, ahol érzik, hogy valami értékeset és nagyszerűt tehetnek. Ha sikerül a papságot és az Egyház életét értékes kincsként megmutatni, akkor a fiatalok között mindig lesznek, akik ebben meglátják a fantáziát. Hivatások alakulnak a katolikus iskolákból, plébániai közösségekből. A fiataloknak egy valós kihívást jelentő, ugyanakkor teljesíthető életutat kell látniuk ahhoz, hogy arra akarjanak vállalkozni. Amikor a papi hivatásokért imádkozunk, nyitottá válunk arra, hogy erre a kérdésre válaszoljunk: érdemes-e ma papnak lenni? Hivatásbarát kultúrát kell teremtenünk magunk körül.
Kérdés: A szinodalitás útja, a hívek bevonásának a fontossága hogyan jelenik meg a papképzésben?
Válasz: Válaszában a püspök atya ismét hivatkozott Szent II. János Pál pápa „Pastores dabo vobis” című apostoli buzdítására, amelyben megfogalmazta, hogy nők professzionális jelenléte is fontos lenne a papképzésben. Példaként a hittanoktatás tanítását vagy az önismereti kurzusokban a férfi és női képző jelenlétét említette.
Kérdés: A szemináriumokban hogyan foglalkoznak a papi feladatok és a képviselőtestületek együttműködésének kérdésével? Ez sok helyen aggályos, ahol a kapcsolat nagyon hierarchikus.
Válasz: A gyakorlati teológia területén van elméleti oktatás. A spirituálisok hoznak elő ilyen témákat. Nehézségek adódnak, de a papságban jó esetben felelősségérzet alakul ki az egyházközségek életéért, valamint az egyházközség és adott esetben az egyházmegye anyagi helyzetéért is. Minden konzultatív és döntéselőkészítő megosztott felelősség ellenére a papok büntetőjogi felelősséggel tartoznak állami értelemben, és egyházjogilag is felelősséggel tartoznak az Egyház anyagi javaiért. A nehézségek oka fiatal papok esetében a tapasztalatlanság, az együttműködés megtapasztalásának a hiánya. Idős papok esetében pedig az ok éppen a tapasztalat, az, hogy megtapasztaltak néhány félresikerült együttműködést. Kétségtelenül fontos, hogy az atyákat erősítsük ebben a kérdésben, és megtaláljuk a közösségek haladásának bátrabb útját.
Zárszavában a püspök atya kifejezésre juttatta, hogy szeretne olyan Egyházba tartozni, amelyben erősebb a hit, és amelyik jobban az iskolája a szeretetnek, a szabadságnak és a Jézussal való találkozásnak, éspedig a mai körülmények között és a mai emberi helyzetekben.