Egyház és kommunizmus – Gondolatok Ferenc pápa hitvallásáról

„A kommunizmus, ahogyan az 1848-as Kommunista kiáltványban, Marxnál, Leninnél, Sztálinnál, Mao Ce-Tungnál vagy Pol Potnál látjuk, lényegében ateizmus.“ – Lothar C. Rilinger interjúja Gerhard Ludwig Müller bíborossal

Ha az evangéliumot szociológiai szempontok alapján vizsgálom, akkor kommunistának kell mondanom magamat, de Jézust is – magyarázza Ferenc pápa az evangélium szándékát. Ezzel pedig a kommunizmust nemcsak közelíti az evangéliumhoz, hanem egy szintre is helyezi azzal, hiszen ez utóbbi céljai összeegyeztethetők a kereszténység céljaival is. Ez a fajta gondolkodás azt a gyanút is kelthetné, hogy a pápa nem tartja elítélendőnek a kommunista eszméket, hanem éppen ellenkezőleg, azokat szerinte fel lehetne, sőt, fel kellene használni, hogy életvezetésünket keresztényinek mondhassuk. Ha az ezen eszmék alapján folytatott tervgazdaságról 1989-90-re be is bizonyosodott, hogy katasztrofális és jövő nélküli, a pápa ezeket akkor is a sikeres életvezetés ideáljának állítja be a meglepett hívek számára. Bár Marx kommunizmus eszméire épülő filozófiája idővel alkalmatlannak bizonyult, a vonzereje manapság is nyilvánvalóan töretlen. Korunkban alapvetésnek számít, hogy nem magával az eszmével, hanem az azt megvalósító emberekkel voltak bajok, és a megfelelő emberekkel olyan világot építhetnénk magunknak, amely – ahogy Marx feltételezte – vallásos kifejezéssel élve a paradicsomi állapotoknak felelne meg. Korunkban megtapasztalhatjuk, hogy a kommunista utópia szinte kiirthatatlan. Mi több, Marx eszméi magában a katolikus egyházban is gyökeret vertek, az egyház ezek segítségével mutat be a világnak egy jobb életet és ezek segítségével teszi hangsúlyossá a felebaráti szeretet követelményét is. Ferenc pápa nyilvánvalóan a kommunizmusban látja a megváltás ígéretét, hogy megszabadítsa a világot a szegénységtől, hogy minden ember méltó életet élhessen. Azonban a közelmúlt történelme alapján szerzett tapasztalatok, a kommunista rendszer összeomlása a Szovjetunióban, de az NDK-ban is, nagy kétségeket ébresztenek azzal kapcsolatban, hogy valóban egy jobb világot lehet-e építeni Marx eszméinek segítségével. Ezen kétségek miatt beszélgetünk a kereszténység és a kommunizmus kapcsolatáról Gerhard Ludwig Müller bíboros teológussal és filozófussal, azért, hogy megtudjuk, vajon a kommunizmus eszméit alapul vehetjük-e a kereszténység elvárásainak és ideáinak igazolására és megvalósítására.

Lothar C. Rilinger: Kezdjük egy teológiai kérdéssel. Van-e helye Istennek, a kereszténység Szentháromságos Istenének helye a kommunista eszmevilágban?

Gerhard Ludwig Müller bíboros: Az Isten szeretet (1Jn 4,8-12). Ez az igazság az Istenről való minden tudásunk. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,16)

A kommunizmus, ahogyan az 1848-as Kommunista kiáltványban, Marxnál és követőinél, Leninnél, Sztálinnál, Mao Ce-Tungnál vagy Pol Potnál látjuk, lényegében ateizmus, ami az “istentelenség – kegyetlenség – szeretetlenség” hármasában nyilvánul meg. Ezt a kommunizmus egyik legnevesebb áldozata, Alexander Szolzsenyicin állapította meg A Gulág-szigetvilág c. művében. Marx nemcsak Isten létezését tagadja, aki minden teremtés eredete, és aki minden ember igazságra és boldogságra való törekvésének célja, hanem a vallás egészét is veszélyes illúziónak és az emberek és a nép önpusztító ópiumának nyilvánítja. Az már a történelem iróniája, hogy éppen a nyugati civilizációnak a kereszténységtől való megszabadítása az, ami a valódi drogok tömeges használatával mentálisan és fizikailag is tönkreteszi az embereket, és hogy a drogfogyasztás szabad használatát haladásként ünneplik az önpusztítás felé vezető úton. Vlagyimir I. Lenin, a Szovjetunió alapítója és az ateista új világrend vezéralakja már 1905-ben, a Szocializmus és vallás című írásában levonta a marxista ateizmusból adódó, kíméletlen következtetést: “A forradalmi proletariátus ki fogja kényszeríteni, hogy a vallás az állam szempontjából valóban magánüggyé váljon. És e középkori penésztől megtisztított politikai rendszerben a proletariátus széleskörű és nyílt harcot fog vívni azért, hogy megszüntesse a gazdasági rabszolgaságot, amely a valódi forrása az emberiség vallás általi elbutításának.”

Isten tagadásának – az az ő jóságát és szeretetét tükröző jó világ teremtője és az emberiség bűntől és haláltól való megmentője tagadásának – a következménye a nihilista emberképben mutatkozik meg, ami a dialektikus és történelmi materializmus minden oldalán és minden cselekedetében sátáni arcát mutatja. Már Dosztojevszkij is megjósolta az Ördögök című regényében az ateista szocializmus következményeit. Marx számára az ember nem Isten képére és hasonlatosságára teremtett, elidegeníthetetlen méltósággal rendelkező személy, hanem ideológiai és társadalmi feltételek együttese. Az ember teljesen ki van szolgáltatva az állam, a nemzet, a társadalmi osztály és a faj összességének, és csupán egy utópisztikus társadalmi rend felépítéséhez szolgáló alapanyag, hiszen egy Isten nélküli világban nincsenek a teremtő Isten természetes és kinyilatkoztatott akaratából származó elidegeníthetetlen emberi jogok, hanem csak a despoták és autokraták tiszta hatalmi akaratából származó jogok.

Ennek okából lehetséges az emberek gondolkodását megváltoztatni és manipulálni a népfelvilágosítás és a propaganda segítségével, ahogyan később a nemzetiszocialisták tették (Hitler a Mein Kampffal, Alfred Rosenberg A XX. század mítoszával, Goebbels), hogy az emberek a beléjük oltott és rögzült eszméket tekintsék létüknek és lényegüknek. A woke ideológia ennek egy neomarxista változata, amelynek hasonlóan pusztító következményei vannak, mint a ténylegesen létező szocializmusnak, amikor az embereket meggyőzik arról, hogy – minden biológiai tény ellenére – meghatározhatják saját nemüket, vagy orvosi műtéttel megváltoztathatják azt.

Az egyháznak vannak képviselői, akik álszent naivitásukban képtelenek felismerni, hogy a neomarxista genderideológiának ateista alapjai vannak, és úgy vélik, hogy az egyházat úgy kell modernizálniuk, hogy a szexuális erkölcs terén, ha kompromisszumokkal is, de elfogadják az ateista antropológiát. Ezzel azonban csak azt árulják el, hogy kételkednek abban, hogy maga Isten a megalkotója és biztosítéka mind az emberi személy méltóságának, annak szellemi és fizikai természetében, mind pedig az ember szabad önrendelkezésének az élet adott történelmi és társadalmi körülményei között. Valamennyi materialista ateizmus, a francia jakobinusoktól és a német nemzetiszocialistáktól kezdve az orosz bolsevikokig és a kínai kommunistákig, ízig-vérig gyűlöli Istent és az életet, valamint Krisztust és tanítványait. Elképesztő összhangban a fasisztákkal és a nemzetközi politikai terrorizmussal, a kommunisták a történelem legsúlyosabb keresztényüldözéseit viselik a lelkiismeretükön. Az abortuszt és az asszisztált öngyilkosságot támogató csatakiáltásuk brutális harc a házasság és a család, a meg nem születettek, a betegek és az idősek élete ellen. Gyűlölik a férfi és a nő közötti, Istentől rendelt pozitív különbséget. Mint (monista) materialisták, tagadják az ember és az állat közötti minőségi különbséget. Vezetőik túlméretezett szobrokban és plakátokon imádják magukat, mint pogány bálványokat.

Rilinger: Beszéljünk arról, hogyan lehetséges az, hogy a keresztények egy igazságosabb világ építése érdekében ennyire lelkesednek az istentelennek számító kommunista eszmékért. A kommunizmus alapját a népi vagy közösségi tulajdon képezi, ugyanakkor a népet képező emberek, azaz a polgárok közösségi tulajdonosként soha nem kerültek be a telekkönyvbe. XIII. Leó pápa a Rerum Novarum kezdetű enciklikájában fejtette ki a társadalomról szóló katolikus tanítást, amelyet a marxista, majd a kommunista utópiák hattyúdalaként értelmezhetünk. XIII. Leó pápa ugyanis a kommunistákkal ellentétben nem csak az Egyház, hanem a társadalom minden tagja számára követeli a magántulajdont, mivel a személyes jólét, és ezzel együtt a társadalomban elfoglalt hely javítása is csak a tulajdonossá válás kilátásba helyezése révén érhető el. Ön szerint érvényesek még XIII. Leó pápa gondolatai?

Müller bíboros: Ha eltekintünk a pártvezetés által hangoztatott propagandától és a marxista ideológiától megtévesztett emberek bűnösen ostoba hiedelmeitől, a marxista-leninista eszméknek sem az elméletben, sem pedig a gyakorlatban nincs közük a társadalmi igazságossághoz. A kommunista eszmevilág egy örömmel fogadott pótvallás volt, amivel a vallástól elszakított, gyökértelen nyugati értelmiségiek kacérkodtak (Jean-Paul Sartre). A kereszténységtől tudatosan elszakadt filozófusok pedig bedőltek a nemzetiszocializmusnak, ami rossz fényt vetett a lét értelmére vonatkozó kérdésükre (Martin Heidegger).

A XIX. századi ipari forradalomra és a mai, technikában és médiában megnyilvánuló globalizmus kihívásaira az egyetlen megfelelő választ a katolikus társadalmi tanítás jelenti. Ahol pedig ezt a politikai gyakorlatba is átültették, ott kiválóan be is vált, így például Nyugat-Németországban, a nemzeti szocializmus ateista totalitarizmusával szerzett szörnyű tapasztalatok után. Amíg a világ a bűn hatalma alatt áll, addig nem lesz tökéletes igazságosság a földön. Az üdvösség csak az utolsó ítélet után fog beteljesedni, amikor Isten országa a maga tökéletes formájában megvalósul. A történelem kezdetén Isten megteremtette a Paradicsomot, ami az Istennel való közösség megtestesítője volt egy olyan világban, amely az embert volt hivatott szolgálni. Az ember azonban a bűn által – nem is annak mitikus értelmében, hanem szabad akaratából hozott döntésével – elvesztette a Paradicsomot. Isten Fia azzal, hogy emberré lett, kereszthalált halt és feltámadt, újra visszahelyezett minket az Új Menny és az Új Föld Paradicsomába. Ezzel szemben az ember, aki saját magát akarja istenné, teremtővé és megváltóvá tenni, csak az ördög eszközévé teszi magát (például Hitler vagy Sztálin), és a földi paradicsom helyett a földi pokol jön el számára, mint Auschwitz, a Gulág, a kambodzsai tömegmészárlás, a kínai kulturális forradalom, biblikusan értelmezve: az Apokalipszis lovasai.

Rilinger: Marx különbséget tesz a bérért dolgozó munkások és a termelőeszközök birtokosai között, és e különbség kiegyenlítése érdekében hirdeti meg a kommunista osztályharcot, amikor elvárás, hogy a társadalom valamelyik része mellett állást foglaljunk. Ez magával hozza azt, hogy az egyik fél mellé állva szembekerülünk a másik féllel. Vajon összeegyeztethető-e ez azzal a keresztény gondolattal, hogy minden ember Isten országába juthat?

Müller bíboros: A kommunisták a másik társadalmi osztály ellen vívott harcban, a nemzeti szocialisták pedig az “uralkodó faj a fajilag alsóbbrendű emberek elleni háborúban” (lásd Hitler: Mein Kampf c. könyvét) minden olyan embertársuk társadalmi, szellemi és fizikai leigázására és megsemmisítésére törekednek, akiket ellenségnek nyilvánítanak.

Mi keresztények ezzel szemben mindenkit, minden egyes embert, a bűnösöket és még az ellenségeinket is testvérünkként szeretünk, hiszen nekik is Isten az Atyjuk, aki mindenki számára nyitva tartja a megtérés lehetőségét. Nem annyira a hús-vér emberek, „a vér és a test” ellen kell küzdenünk (Ef 6,12), hanem gonosz szellemek ellen, akik elhomályosítják az emberek elméjét és megmérgezik a szívüket. A mi “fegyverzetünk” (Ef 6,13) az igazságosság, a békesség evangéliuma, a hit, a remény és a szeretet.

Rilinger: Az osztályharcot megvívni erőszakos módszerekkel is lehet. De szabad-e erőszakkal érvényt szerezni az Istentől eredő tanításoknak?

Müller bíboros: XVI. Benedek pápa a 2006-os regensburgi beszédében ismételten kijelentette, hogy Isten az ész, az értelem, és ennek minden erőszakos rombolás ellentmond. A magukat iszlamistáknak nevezők istenkáromló módon, de hivatkozhatnak ugyan Istenre, de tetteik mégis azt mutatják, hogy ők a kezdettől fogva hazug és gyilkos sátán eszközei (Jn 8,44). Isten fia a saját testén tapasztalta meg az igazságtalan erőszakot, mégsem hívott segítségül tizenkét angyallégiót, sőt, szólt Péternek, hogy tegye vissza a hüvelybe a kardját. Csak a szeretet által törhetjük meg az erőszak spirálját.

Rilinger: Újra meg újra felemlegetik, hogy az őskereszténység a kommunizmussal vethető össze, hiszen az emberek mindkét esetben a tulajdont közösen birtokolják. Vajon a korai kereszténység a személyes tulajdon megszüntetését követelte, vagy nem a tulajdonból eredő, jogi értelemben vett, illetve manapság társadalminak nevezett kötelezettségekre gondoltak, amikor azt követelték, hogy minden ember részesüljön a tulajdonból származó haszonból?

Müller bíboros: Az őskereszténység az Isten fiában, a megfeszített Jézusban való hit nyomán jött létre, és az ateista politikai rendszerekhez, mint a kommunizmushoz, ahol minden a nép tulajdona, vagy a nemzetiszocializmushoz, ahol „te semmi vagy, a nép a minden”, sem lényegében, sem pedig megvalósításában nincs semmi köze. A keresztény felebaráti szeretet azon az igazságon alapul, hogy mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és minden talentumot, amink van és mindent, amivé a talentumunk alapján alakítjuk magunkat, Isten adományaként kaptunk.

Ezért van az, hogy a jogszerűen megszerzett szellemi és anyagi javakkal rendelkező keresztény ember nem tagadhatja meg testvérétől az irgalmat, ha látja, hogy szellemi vagy anyagi szükséget szenved. Ebből lesznek az irgalmasság testi és lelki cselekedetei. A kereszténységben az egyén az alanya a jócselekedeteinek, míg az ateista szocializmusban, ahol nem létezik egyén, a kollektív és névtelen alany a totális ellenőrzést gyakorló állampárt, amely a javakat a saját belátása szerint osztja el. Az igazi keresztény lélekben gyakran gondol Szent Pál szavaira, amelyeket Szent Ágoston gyakran idézett a pelagiánusok önigazságával szemben: Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? (1Kor 4,7).

Rilinger: Dél-Amerika szegény lakosságát sokan a felszabadítás teológiájának segítségével kívánják megszabadítani a szegénységtől. Ferenc pápához közel áll ez a teológia. Azt szeretné, ha visszatérne az eredeti kereszténység, ami szerinte a kommunizmus alatt is megvalósult. El tudja Ön képzelni, hogy az embereknek az ezen teológián alapuló felszabadítása a kommunista doktrína eszközeivel kizárólag a termelőeszközök tulajdonosai vagy az anyagi javak tulajdonosai elleni osztályharc révén fog megvalósulni?

Müller bíboros: A felszabadítás eredeti teológiája olyan teológia akart lenni, amely az Istenről szól, nem pedig nem egy jámbornak álcázott marxista politikai társadalomelmélet. A felszabadítás teológiájának az az alapkérdése, hogy hogyan lehet Isten szeretetéről beszélni a lelki és anyagi nyomorúság közepette élő széles néprétegeknek, anélkül a szándék nélkül, hogy a keresztény antropológia és a társadalmi tanítás elveit lefordítanánk egy demokratikus jogállam politikai gyakorlatára és alkotmányára. Akik még mindig nem ébredtek fel romantikus álmukból az ateista szocialista rendszer természetéből szükségszerűen fakadó tömegbűncselekmények láttán, azok Jézus alvó tanítványaira emlékeztetnek az Olajfák hegyén, akik gyáván elhagyták őt a szenvedés órájában.

Rilinger: A kommunizmus nevében milliókat öltek meg. Becslések szerint Mao Ce-tung alatt csak Kínában a Nagy Ugrás idején 75 millió ember halálát okozták közvetve vagy közvetlenül, a kulturális forradalom alatt pedig újabb 2 millióét, és további 100 millió embert fosztottak meg a vagyonától, vagy tették tönkre az egészségét, ezzel pedig az esélyeit a további életvitelre. Sztálin alatt a Szovjetunióban szintén milliókat öltek meg, hogy csak két példát említsek. Ha csak ezt nézzük, már akkor is helytelennek tűnik a kommunizmus és a kereszténység összekapcsolása. Elfogadható ez az érvelés az Ön számára?

Müller bíboros: Aki az ateista és embergyűlölő kommunizmust kapcsolatba hozza az emberbarát Istenbe vetett keresztény hittel, ahol az Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4) Jézus Krisztus által, az valójában egyikből sem értett meg semmit.

Rilinger: Ha eltekintünk a kommunizmus szószólóinak embergyűlöletétől, akkor a kommunizmus eszméje, miszerint nem létezhet magántulajdon, visszatükröződni látszik némely egyházi koldulórend szabályzatában. Tekinthetjük-e a szerzetesi életet az emberek világi életéhez szolgáló modellnek?

Müller bíboros: Az evangéliumi szegénység szerzetesi eszménye, együtt az üdvözülés érdekében fogadott engedelmesség és cölibátus karizmájával, a törvényes javakról való lemondás szabadságából fakad, amiket a szerzetesek éppen Istentől kapott ajándékoknak tekintenek. Minden embernek megvan a maga hivatása a házasságban és a családban való világi életre, aminek alapja a saját maga végezte munkával szerzett magánvagyon lehet. Másik lehetőség a három említett evangéliumi eszménynek, a szegénységnek, az engedelmességnek és a cölibátus szabályainak megfelelő életvitel, amire az ember saját akaratából, Isten meghívására nyithatja meg magát.

A kommunista propagandával, ami a nép kizárólagos tulajdonáról alkotott rögeszméjében a keresztény szerzetesi életre hivatkozik, csak azokat lehet meggyőzni, akik a keresztény eszmeiséget a legkevésbé sem ismerik.

Rilinger: Ferenc pápa többször is foglalkozott már az ember tulajdonhoz való jogával, amikor is Aranyszájú Szent János szavait idézte, miszerint amit birtoklunk, az nem a miénk, hanem a szegényektől lopták el. Hivatkozott Nagy Szent Gergely azon kijelentésére, hogy ha valamit adunk a szegényeknek, akkor csak azt adjuk nekik, ami az övék. Osztja-e Ön azt a nézetet, hogy az emberek csak azért lehetnek a dolgok tulajdonosai, mert azokat jogtalanul elsajátították, azaz ellopták, így kötelesek azokat visszaadni a szegényeknek, a feltételezett korábbi tulajdonosoknak?

Müller bíboros: Meg kell különböztetnünk azt, amit egy pápa az Egyház tanítóhivatala nevében mond, és azt, amit az egyházatyákról való ismereteiből kiindulva jelent ki. A tulajdonhoz való jog a természetes erkölcsi törvényből fakad, de kapcsolódik a minket körülvevő világ tulajdonból adódó társadalmi kötelezettségeihez és a közösséggel való szolidaritás kötelességéhez is. Családapaként vagy családanyaként, egy ország állampolgáraként, megkeresztelt és az Egyház társadalmi feladataiért felelős emberként mindannyian felelősséggel tartozunk a közösség egészéért, ugyanakkor nem keverhetjük össze az emberek, mint személyek alkotta közösséget egy meg nem nevezett közösséggel. Mert nagy különbség van aközött, hogy a saját otthonát megteremtő családnak azt mondjuk-e, hogy a házukat az ajtóban egy eurót kérő koldusoktól lopták el, és aközött, hogy a koronajárvány alatt vagyonukat megduplázó szupermilliárdosokat – Aranyszájú Szent János szavaival – rablóknak nevezzük. Bizony nem a nagy egyházatyák szellemiségére vall, ha a koldusok szemét azzal a néhány dollárral szúrjuk ki, amit a multimilliárdosok a kapitalista rendszerükből vagy az Agenda 2030 (Az ENSZ által 2015-ben elfogadott Fenntartható Fejlődési Keretrendszer) alapján számukra juttattak. Ahelyett, hogy a mondókájukat ismételgetnénk, hogy „ne legyen semmid, légy boldog”, az arcukba kellene vágnunk, hogy ezt elsősorban saját magukra kellene alkalmazniuk.

Rilinger: Ferenc pápa ugyan elismeri minden ember tulajdonhoz való jogát, ugyanakkor leszűkíti annak egyetemleges jellegét azáltal, hogy az emberi jogokat egyfajta hierarchikus sorrendbe rendezi. Szerinte a régi tulajdonosok, közismert nevükön a “gazdagok” emberi jogainak a második helyre kell kerülniük az új tulajdonosok, azaz a “szegények” emberi jogaival szemben. Elfogadható-e az Ön számára, hogy a tulajdonhoz való emberi jog más-más minőséggel rendelkezhet, attól függően, hogy ki érvényesíti azt?

Müller bíboros: Igen. Ezt elmondhatjuk az új világrend szupergazdagjainak, akik meghívatják magukat Vatikánba, hogy aztán Ferenc pápával fényképezkedve reklámozhassák saját érdekeiket. Az evangélium értelmében vett szegények pedig nem csak azok, akik Vatikán falai előtt kérnek alamizsnát, hanem az a sok hétköznapi ember és azok családtagjai, akik kemény munkával szerzett szerény jövedelemből otthont teremtenek maguknak, és tudatában vannak az abból eredő méltóságuknak, hogy nem szorulnak állami segélyekre és így nem függenek a bürokrácia önkényétől.

Rilinger: Ön szerint hogyan lehetne megoldani az Egyház sokrétű pénzügyi feladatait, ha a tagjai vagyon hiányában már nem lennének képesek előteremteni az egyházi feladatok ellátásához szükséges pénzügyi forrásokat?

Müller bíboros: Az Egyház a kegyelem közössége, s mint ilyen, teljes mértékben Isten szerető gondoskodásából él. Ha azonban társadalmi entitásnak tekintjük, akkor a feladatai betöltéséhez a világban szüksége van anyagi eszközökre is. Ezek alatt nemcsak a szegények számára gyűjtött adományokat értem, hanem a feladatok ellátásához szükséges strukturális feltételeket, pl. az épületeket, de a fizetéseket is. E tekintetben az Egyház minden tagjának erkölcsi kötelessége, hogy a lehetőségeihez mérten segítsen viselni ezeket az anyagi terheket, de a segítségét, mint egy rossz kereskedő, ne számolja fel Istennek. Mindent az Ő kegyelmének köszönhetünk, még a jócselekedeteinket is, amikre Ő tett képessé minket, és amikre Ő rendelt minket. Az Isten minden önként vállalt jócselekedetünket sokszorosan viszonozza kegyelemmel, ez pedig az elégedettség és a boldogság érzésével tölt el minket.

Rilinger: Mit gondol, az Egyház, de különösen a pápa mennyire avatkozhat be a világpolitikába, főleg mennyire foglalhat állást egy konfliktusban vagy háborúban? Vagy inkább arra kellene-e használnia magas erkölcsi tekintélyét, hogy közvetítsen a felek között, és felszólítsa mindkét hadviselőt az igazságos béke megkötésére, az agresszort pedig arra, hogy a nemzetközi jog megsértésével okozott károkat megtérítse?

Müller bíboros: A pápának és a püspököknek is mindenkori erkölcsi kötelessége a még mindig keresztény jellegű Európában, hogy a politikai eszközként indított háború ellen tiltakozzanak, és hogy világszerte felszólítsák a keresztényeket, hogy imádkozzanak azért, hogy Isten a béke gondolatát ültesse a felelősök szívébe. A 70-80 éves washingtoni, moszkvai és pekingi vezetőknek fel kell ismerniük, hogy bármelyik pillanatban számot kell adniuk Isten ítélőszéke előtt, ahol nem bújhatnak többé a szóvivőik ostoba propagandája mögé. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e. (2Kor 5,10)

Rilinger: Bíboros úr, köszönöm a beszélgetést.

Rövidített fordítás: Frick József
Forrás: kath.net