mindszenty12 12 Egyedi

„Egy szánalmas féreg, riadt gonosztevő” – 73 éve kezdődött a Mindszenty-per

73 éve, 1949. február 3-án kezdődött a Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek elleni koncepciós per. Ebből az alkalomból – mintegy mementóként – érdemes felidézni, mit írt a meghurcolt prímásról az ítélet meghozatala előtt a hazai kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártja) központi napilapja.

A Szabad Nép című kommunista pártlapot két újságíró képviselte a tárgyaláson: Vásárhelyi Miklós és Kende Péter. Vásárhelyi Miklós két évtizede elhunyt, Kende Péter azonban ma is él. Néhány éve megkerestem, hogy meséljen a perről – mint az utolsó élő szemtanú. Nem jártam sikerrel. Kende azt mondta, hogy nagyon rossz a memóriája; azt sem sikerült vele tisztáznom, kettőjük közül ki írta a tárgyalási napokról beszámoló, két-három oldalas tudósításokat felvezető „publicisztikákat”; egyedül arra emlékezett Kende, hogy az ő tudósításait átírták. Kende Péter az 1956-os szabadságharc leverése után Franciaországba távozott, elismert szociológusként, politológusként dolgozott, a rendszerváltozás után a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja lett; több kitüntetés birtokosa, többek között a Francia Becsületrend lovagja.

Vásárhelyi Miklós a Rákosi-korszak egyik vezető újságírója volt, sok-sok durva cikk fűződik a nevéhez; a Sztálin halála utáni „enyhülés” időszakában Nagy Imre munkatársa lett. Az 1956-os szabadságharc idején néhány napig a kormány sajtófőnöke; 1958-ban a Nagy Imre és társai elleni perben 5 év börtönre ítélték, 1960-ban szabadult. A rendszerváltozás előtt életre hívott Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítója és vezetője, Nagy Imre és társai temetésének egyik szervezője – az eseményen ő is beszédet mondott. Politikai pályafutása az azóta megszűnt liberális pártban (SZDSZ) folytatódott, melynek egyik alapítója és emblematikus alakja volt; haláláig a Soros Alapítvány kuratóriumi elnökeként dolgozott.

A Mindszenty-per – bár sok vádlott fölött ítélkezett a bíróság – mindössze három napig tartott: február 5-én, szombaton a perbeszédekkel ért véget a tárgyalás, február 7-én, hétfőn zárt tárgyaláson hozta meg a bíróság az ítéletet, amelyet másnap hirdetett ki Olti Vilmos tanácsvezető bíró.

Február 6-án, vasárnap a Szabad Nép címoldalán egész oldalas publicisztika jelent meg: „Egy legenda vége”. A szerző: Vásárhelyi Miklós. Érdemes elolvasni ezt az anyagot. Az alábbi cikkben azt olvassuk, Mindszenty „ostoba, korlátolt”; és persze „féreg”, „gonosztevő” – a gyűlölet vezérelte kommunista nyelvi panelek gazdag tárháza ez a terjengős iromány, amelyet rövidítve közlünk.

*

Vasarhelyicikk

Egy legenda vége

A Mindszenty-per tárgyalása közben a nyugati sajtóban, rádióban, propagandában hirtelen úgyszólván teljesen elhallgatott a másfél hónapja tomboló féktelen uszítás, rágalmazás, fenyegetődzés. A hangos szitkozódást, a nyilatkozatokat, a provokációkat zűrzavar és megdöbbenés váltotta fel. Az a kép, amely a tárgyaláson résztvevő tudósítók – valamennyi jelentős amerikai, angol, francia sajtóügynökség, nagy világlapok képviselőinek – jelentéseiből kibontakozik, valóban lesújtó lehet azok számára, akik a magyar demokrácia ellen irányuló politikai vágyaik beteljesülését várták a tárgyalástól. Most a saját tudósítóiktól származó, a várakozásuknak homlokegyenest ellentmondó hírek hallatára nem akarnak hinni a fülüknek. A javíthatatlan londoni rádió, meg az Amerika Hangja zavarában ma még utoljára azzal az ostoba mesével próbálta megmenteni a veszett fejsze nyelét, hogy a külföldi tudósítók jelentéseit cenzúrázták, a tolmácsok hamisan fordítottak. De ezt a szánalmas kísérletet is maguk a külföldi újságírók leplezték le, megcáfolva az angol-amerikai rádió állításait.

A vereség tehát teljes és a hallgatás, a zavaros dadogás, az egyre sűrűbben elhangzó szemrehányás az ellenség táborában nem más, mint a vereség beismerése. Már a tárgyalás első napján szétfoszlottak a nemzetközi reakció Mindszentybe vetett összes reményei. Miért? Talán azért, mivel beismerő vallomása után bűnössége, a fasiszta múlt, a legitimista szervezkedés, a valutázás, kémkedés cáfolhatatlan és kétségbevonhatatlan ténnyé lett? Hiszen ehhez nem kellett a főtárgyalásig várni. Az elmúlt hetek során feltárt tárgyi bizonyítékok, a külföldi nyelveken is megjelent Sárga Könyv már előbb is meggyőzően rávilágított az esztergomi érsek bűnösségére. Vagy talán azért, mert a főtárgyaláson kiderült, hogy Mindszenty minden menekülési, elnapolási, „kompromisszumos” kísérlete hiábavaló, a magyar demokrácia ereje tudatában felelősségre vonja a bűnösöket, a prímásnak lakolnia kell bűneiért és így a nemzetközi reakció egyik legbuzgóbb ügynöke egyszersmindenkorra eltűnik a magyar közélet porondjáról? Kétségtelen, hogy Mindszenty bűnösségének bebizonyítása, a nyilvánosság előtt tett vallomása egymagukban is súlyosan nyomnak a latban, de a reakció teljes politikai vereségét még nem magyarázzák meg. Hiszen az imperialisták voltak azok, akik Mindszentyt szüntelenül sarkallták a bűnözésre, a magyar nép elleni összeesküvésre. És a felbujtók a prímás letartóztatásakor leplezetlenül, sőt ujjongva hirdették, hogy Mindszenty történelmi szerepe az ő számukra valójában csak most kezdődik meg.

Esztendők óta azzal dicsekedtek, hogy a magyar demokrácia nem meri felelősségre vonni Mindszentyt, mert ezzel mártírrá avatná a nép egy része előtt. És amikor a magyar hatóságok, a tárgyi bizonyítékok birtokában, végre ártalmatlanná tették a demokrácia első számú ellenségét, akkor a nyugati propaganda, kardinálisok, olajmágnások, Labour Party-i miniszterek, a Vatikán bevonásával hozzálátott, hogy régi politikai elképzeléseit megvalósítsa, hogy a leleplezett bűnösből hőst és mártírt próbáljon faragni…. Pontosan megszabták feladatát: a köréje hazudott bátorság és elszántság, a fanatikus elvhűség pózában, a nyugati civilizáció és a kereszténység védelmezőjeként fogja rettenthetetlenül vádolni a „vallásüldöző” és „erőszakos” magyar népi demokráciát. Miután Magyarországon négy esztendő alatt sorra veszítették el bázisaikat, a legális pártokba befurakodott ellenforradalmi erőket, az „amerikai pártokat”, a jobboldali szociáldemokratákat, a vezér híján bomlásnak induló klerikális reakciót, most a leleplezett Mindszenty bűnösségéből próbáltak olyan „mártíriumot” költeni, amelynek jelszava mögé tömegeket lehetett volna új rohamra felsorakoztatni a magyar demokrácia ellen.

Mindszentyt az igazság és szabadság szimbólumának, bűnösségét – megdicsőülésnek, bűnhődését – mártíriumnak szánták. Mindszenty „mártíriumának” hadseregeket kellett volna pótolnia az imperialisták politikájában. De a tárgyalóteremben ez az utolsó kísérlet, ez a nagystílű és talán egy ideig hatásos hazugság is szertefoszlott. Egy szánalmas féreg, riadt gonosztevő, egy leleplezett Tartuffe áll a bíróság előtt, aki sutbadobva elveit és céljait, csak eggyel törődik, hogyan menthetné meg nyomorult életét. Megpróbál védekezni, tovább hazudozik, kibúvókat keres, bűntársaira hárítja a felelősséget. A tárgyalás kezdetén beismeri bűnösségét, de a konkrét vádak elől kenetteljes szavakkal igyekszik kitérni és így minduntalan hazugságon kapják. Bűnbánó arccal kijelenti, hogy sajnálja, amit tett és közben szökésre készül. A menekülés reményében fogadkozik, hogy nem ismételné meg bűneit, de körömszakadtáig védi reakciós politikai elképzeléseit.

A közvélemény, minden jóérzésű ember undorral és megvetéssel fordul el az emberi elaljasodásnak attól a szörnyű gyalázatától, melyet Mindszenty testesít meg. Nem hőst – legfeljebb nyomorult bűnözőt látnak benne.

De alapvetően helytelen lenne magatartását egyszerűen a züllött, gyengeelméjű bűnöző lelki összeomlására visszavezetni. Mindszenty nem adhatott többet annál, mint amit egy rothadt, züllött, történelmileg túlhaladott osztály, a bukott magyar uralkodóosztály képviselője adhat. A reakció nem szül hősöket, legfeljebb nagystílű kalandorokat, zsarnokokat, gonosztevőket és gyilkosokat, kiknek igazi lényét hosszabb-rövidebb ideig magas méltóságok, bíborosi palást, tábornoki egyenruha és egyéb fényes külsőségek eltakarhatják, kiknek hatalmát a burzsoázia erőszakszervezete ideig-óráig szentesítheti, de akik elkerülhetetlen bukásukban mind egyformán visszataszítóak. Mindszenty magatartása ugyanolyan alantas volt, mint általában a vádlottak padján ülő valutázóké, a fizetett ügynököké, a népkártevőké (sic!) és általában azoké, kiknek cselekvését nem a nép szeretete, a haladás szolgálata, az igazság ügye vezérli, hanem alantas és önző személyi indulatok, a hatalom vágya, akik a reakció belső romlottságának hű kifejezőiként válnak annak vezetőivé. /…./

Mindszenty magatartása csalódást, kiábrándulást és alig leplezett felháborodást okozott nyugaton. De a csalódás – kölcsönös. Mindszenty is mást várt imperialista megbízóitól. Védekezésében minduntalan visszatért arra, hogy külföldi beavatkozásra, háborúra, megszállásra spekulált. Négy esztendeje hónapról-hónapra várta ezeknek az eseményeknek a bekövetkezését. Nemcsak a Wall Street épített Mindszentyre, a prímás is számított az amerikai monopolkapitalizmus támogatására, felajánlotta nekik országunk olaját, kincseit, csakhogy növelje kedvüket. Tőlük várta, hogy „athéni patriarchává” emeljék fel. Az USA budapesti követe biztatta a kommunistaellenes pásztorlevelek kibocsátására s kért tőle gazdasági és politikai, sőt katonai kémjelentéseket. Sőt amikor már szorult a hurok, segítséget ajánlott a szökéshez. És most, a bíróság előtt állva Mindszentynek látnia kellett, hogy az imperialistáknak nemcsak ahhoz nincs elegendő erejük, hogy Magyarország „legmagasabb közjogi méltóságába” ültessék, de még a felelősségrevonás elől sem tudják megmenteni védencüket.

SzabadNep1949.2.4

Mindszentyék táborában, különösen külföldi támogatóik körében, most már egyre gyakrabban hangzik el a megállapítás, hogy Mindszenty politikája és annak támogatása súlyos tévedésen alapult. „Az út, amelyen a bíboros halad, politikailag helytelennek tekintendő” – írja a Times. Valóban, sok hiba csúszott be az imperialisták számításába a Mindszenty-üggyel kapcsolatban és ezek érlelték meg a most bekövetkezett súlyos vereséget. De az összes hibák közül a legsúlyosabb a magyar nép fejlődésének, művelődésének, felemelkedésének helytelen értékelése volt. A fasiszták által elpusztított hidak, mozdonyok, gyárak helyén újjáépülő ország fényes eredményeit a tárgyilagosabb külföldi szemlélők is kénytelenek voltak elismerni. De arra alig gondoltak, hogy ezzel egyidőben a magyar demokrácia felszámolja a fasiszta múltnak szellemiekben okozott pusztításait is. Mindszenty sűrűn járt külföldön és összejött a nyugati reakció vezető politikusaival, bíborosaival, Esztergomban egy időben egymásnak adták a kilincset a nyugati újságírók – és követek. A személyes találkozások alkalmával meggyőződhettek arról, hogy Mindszenty ostoba, korlátolt, gyenge jellemű ember, hogy politikai elképzelései olyan feudális állapotok restaurálását célozzák, amelyeket a nyugati országok népei is már legalább egy évszázaddal ezelőtt felszámoltak. És mégis bíztak Mindszentyben? Nem Mindszentyben, hanem a magyar nép elmaradottságában és tudatlanságában, a négyszázéves Habsburg-uralom és a Horthy-rendszer bűneiben. Erre építették terveiket – Mindszentyvel együtt. Nem mérték fel az országban végbement óriási változásokat, nem látták a munkásosztály vezetése alatt tudatosan a szocializmus felé haladó népet és abban bíztak, hogy vallásos jelszavakkal sikerül megbontani az ország egységét. Nem szolgált tanulságul az iskolák államosítása körül folyó harc, amelyben a nép egyöntetűen utasította vissza a mindszentysta reakció provokációs kísérleteit. Az ősz folyamán, amikor a gyárak, mezők, hivatalok dolgozói tömegesen követelték a prímás felelősségrevonását, az ellenséges propaganda addig hirdette, hogy mesterségesen, erőszakosan szított megnyilvánulásokról van szó, amíg saját hazugságait maga is elhitte. A letartóztatáskor már megindították a „szenttéavatási” eljárást s most a főtárgyalás drámai légkörében kellett rádöbbenniök arra, hogy az ítélettől rettegő bűnös elszigetelve, megbélyegezve, a tömegektől megvetve magáramaradt – egész népével szemben.

A Mindszentyhez fűzött remények megsemmisültek. A reakció ebben a harcban teljes vereséget szenvedett. A lapunk más helyén közölt nyugati visszhangok áttekintésekor az olvasónak szinte az az érzése támad, hogy az imperialista sajtó a hitleri sztratégia (sic!) nyomdokain haladva, egy hatalmas vereség után „rugalmas elszakadó hadműveletek” formájában igyekszik egyik napról a másikra fátyolt borítani arra, amit még tegnap fennhangon hirdetett. Mindszenty már nem „népvezér”, „mártír”, hanem régi dicsőítői által is megvetett bűnöző, politikai analfabéta, akit elhasznált rongy módjára dobnak félre.

A magyar demokrácia a Kisgazdapárt jobbszárnya, a Pfeiffer-párt, a jobboldali szociáldemokrácia felszámolása után újabb hatalmas győzelmet aratott az egyház palástja mögé rejtőző, vallási köntösbe bújt klerikális reakcióra mért csapással. De e harc közben, a bizonyítékok tömegéből és a főtárgyaláson elhangzott vallomásokból a magyar népünk legszélesebb rétegei betekintést nyerhettek az imperializmus boszorkánykonyhájába is, meggyőződhettek az ellene irányuló összeesküvés nemzetközi kiterjedtségéről. Esztergom, a népellenes politika egyik bázisa, most kiesett a harcból. De Rómában és Washingtonban csak új alkalomra várnak azok, akik a dollárokat küldték, akikhez a kémjelentések futottak be, akik földünkre, gyárainkra, olajunkra pályáznak, akik meg akarják semmisíteni népünk szabadságát és függetlenségét. Ellenük és a legkülönbözőbb formákban felbukkanó magyarországi ügynökeik ellen fokoznunk kell a harcot.

*

A fenti szöveget író Vásárhelyi Miklós évtizedekkel később is elítélően beszélt a prímásról: 1988-ban Olaszországban megjelent interjúkötetében (Federigo Argentieri kommunista újságíró faggatta Vásárhelyit) „szerény formátumú, vidéki plébános”-ként emlegette Mindszentyt (lásd: Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben. Bp., 1989, 50-51. o.). Nem sokkal az interjúkötet megjelenése után, 1990-ben, Vásárhelyi Miklós a liberális párt színeiben az országgyűlés tagja lett.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük