Az elhagyott remény

Többen kerestek már meg bennünket azzal a kéréssel, hogy mivel meghalt a mama vagy a dédi, s a házát eladják, fogadjuk el a szentképeit, vagy az otthonát egykor díszítő feszületet, mert nem akarják kidobni, nekik pedig nem kell. Tegyük ki a templomba, vagy valamelyik plébániába, mert az ő lakásukban nincs helye.

A kérés első fele szép, a második pedig fájdalmas. Az ősök hitét jelezték ugyanis ezek a kegytárgyak. S ha meg akarunk válni azoktól, félő, hogy azt is jelzi: őseink hitét nem értékeljük. A régi házakban a „tisztaszobában” gyakran külön „szent sarkot” alakítottak ki, az imádság helyét, mintegy kis házi oltárt, menedékhelyet baj, gyötrelem esetén. Ott őrizték a Bibliát is, Isten szavát, hogy ha olvassák, útmutatást találjanak soraiból. A keresztre vagy a szentképekre nézve Krisztus kínszenvedéséből merítettek erőt, Szűzanya közbenjáró segítségét kérték a család gondjaiban. Gyakran szentelt gyertyát gyújtottak, mielőtt imádságra kulcsolták kezüket az emberek, s ráhangolódtak, hogy a Világ Urával szeretnének beszélni.

Az esketésekkor egy feszületet adunk át az ifjú párnak. Arra teszik rá a kezüket, amikor Isten előtt elköteleződnek egymás mellett jóban, rosszban, holtomiglan-holtodiglan. Úgy adjuk át ezt a keresztet, hogy jelként tegyék fel otthon a hálószobájuk falára. Legyen szemük előtt, hogy tudják, Jézus segíteni akar a családban is, csak mindig figyeljenek rá.

Ha nincs helye a keresztnek otthonainkban, félő, hogy úgy gondoljuk: Istenre sincs szükségünk. Pénzünkkel, befolyásainkkal, ügyeskedéseinkkel el tudunk érni mindent, ami a boldogságunkhoz kell. Egy darabig tán még be is magyarázzuk magunknak, hogy sikerülhet. Aztán keservesen tapasztaljuk meg az élet viharaiban, hogy gyengék és tehetetlenek vagyunk. Pénzünk, hatalmunk kevés, kielégítetlenek maradnak vágyaink.

Három nagy bálvány: vágyaink korlátlan kielégítése, a magántulajdon abszolutizálása és a pénz istenítése sokakat elbűvöl rohanó életvitelű korunkban. Bálványoknak az olyan tulajdonságokkal felruházott dolgokat nevezzük, amelyekkel valójában nem rendelkeznek. „Istenpótlékok”, a figyelmünket éppen a legfontosabbtól vonják el. Tudatosan vissza kell utasítanunk a hamis bálványok imádását, amelyek a globális világon uralkodnak.

Igazán lényeges kérdés, hogy mire szánjuk a legértékesebb ajándékunkat, az időt? Isten csak keveset ad nekünk ebből. Igazán kár volna eltékozolni azt az átlag 27 000 napot, amelyet lehetőségként kapunk. Sokszor úgy gondoljuk: nagyon elfoglaltak vagyunk. Valójában abban szorgoskodunk, ami talán nem is annyira fontos. Csak nehezen ismerjük be, ha tévúton járunk… Pedig még lenne egy kis időnk a változtatásra.

Szent Ágoston mondta egy prédikációjában: „Mindnyájan azt mondjátok: zavaros, nehéz idők járnak, nyomorúságos idők. Éljetek jó életet, és jó életetekkel megváltoztatjátok az időt, és akkor nem lesz okotok zsörtölődni.”

Az Egyháznak arra kellene törekednie, hogy olyan körülményeket és helyeket teremtsen, amelyekben az emberek felfrissíthetik látásmódjukat, megtisztíthatják szemüket. A bizalmatlanság és a gyanakvás hangulata, a média szüntelen vádaskodása, a fogyasztói erkölcs mind-mind nyomást gyakorolnak ránk és tompítják érzékeinket, elvonják figyelmünket a Legfontosabbtól, a Szeretet teljességétől, Istentől. Az Ő félelmetesnek tűnő pedagógiája pedig a hallgatásán keresztül működik. Engedi kifutni a rosszat. Engedi, hogy termést hozzon a konkoly is (vö. Mt 13, 30).

Fájdalmasan tapasztaljuk, hogy már falvainkban is nő a pap nélküli temetések száma. A reményvesztés csúcsa, amikor egy Istennek hátat fordító ember már a halál utáni létben sem tud bízni. Imádság nélkül él, s kilátástalanul hal meg.

A kereszténységünk a remény vallása. Krisztus feltámadásából meríti erejét. Évezredes hitének alapja nem „csalfa vak remény”, hanem az apostoli kor életet formáló tapasztalatán nyugszik. Vallja, hogy a halál csak látóhatár, a mi fizikai látásunk határa. Kétféle történetet lehet a halálról elmondani: egy borzalmasat, amely csak a megsemmisülést konstatálja, és egy másikat, amely a hazatérésről szól. Az egyik a vég és a szétbomlás – ekkor a sírnál csak egy életpályát lehet felidézni, csupán a múltat, mely a leépüléssel a megsemmisülésbe fut -, a másik a szabadulásunkról szól. Az egyik a szívdobbanásaink megszűnése, a történetünk vége, a másik belépésünk az örökkévalóság hosszabb, reményteli történetébe. Az életünk síron túli értelmét hirdeti. Istenben remél.

Írta: Dr. Sipos Imre atya
Megjelent a Magvetés c. egyházi kulturális lap 2019. évi II. számában