Hadd kezdjem azzal, hogy amikor főiskolás voltam, azt mondtam az Úrnak, hogy bárhová elmennék és bármit megtennék érte, de nem Közép-Amerikában. El akartam kerülni a forró hőmérsékletet, a forró indulatokat és a forró tacókat. De az Úr ismeri a módját, hogy jobb belátásra bírjon.
Így 25 év angliai tartózkodás után visszatértem az USA-ba, hogy katolikus pap legyek és középiskolai lelkészként szolgáljak. Minden nyáron missziós útra vittük a gyerekeket El Salvadorba. Egyik évben Úrnapja ünnepén voltunk ott, és a falu plébánosa megkért, hogy én vigyem a monstranciát a körmenetben.
Miután lezajlott a mise a zsúfolásig megtelt falusi templomban, amely egyébként lényegében egy nyitott oldalú acél és alumínium pavilon volt, felsorakoztunk a körmenethez. Akkor még nem tudtam, de a körmenet a sáros utcákon keresztül kanyargott hat állomáshoz, ahol virágokkal díszített oltárokat állítottak fel. A hőmérséklet meghaladta a 40 fokot, a páratartalom pedig nyomasztó volt. Reverendát, albát, stólát, kappát és vélumot viseltem, és úgy ömlött rólam az izzadság, mint a Niagara.
Ahogy haladtunk kifelé a zsúfolt templomból az udvaron át az utcára, láttam, hogy a falusiak összezsúfolódva várják, hogy csatlakozhassanak a menethez. Zene? A falu gitáros-fúvós-hegedűs mariachi zenekara. Az udvar kapujának boltívénél egy tizenötéves fiú ült a kézbesítő biciklijén – és figyelte az eseményeket. Elkaptam a tekintetét, erre ő elmosolyodott, majd amikor elhaladtam mellette az Oltáriszentséggel, háromszor megszólaltatta a csengőt a kerékpárján.
Soha nem fogom elfelejteni. Nyilvánvalóan valamikor ministráns volt, és ismerte a szertartást. A nyomor sújtotta faluból származó szegény kölyök egyszerű hódolata megmaradt bennem.
Később, úgy a negyedik állomáson – ekkorra már teljesen kimerültem, és csak ácsorogtam, miközben az emberek imádkoztak – egy rántást éreztem a kappám szegélyén. Lenéztem és egy hatéves kisfiút láttam. Csak annyit suttogott: „Atya! Víz!”, és átnyújtott nekem egy üveg vizet. Nem csak az ajkam volt nedves. Az egész olyan gyönyörűséges volt, hogy a szememből is kicsordult a könny, és mellesleg, bár szeretem a dél-karolinai plébániámat és minden jót, amivel meg vagyunk áldva az Egyesült Államokban – ha birtokában lennék a nyelvnek, energiámnak és fiatalságomnak, már holnap önkéntes szolgálatra mennék Közép-Amerikába.
Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: dwightlongenecker.com
