’De olyan unalmasnak látszik a Mennyország…!’

Van valami más is, vagy egész nap csak hárfát pengetünk majd, és egy felhőn ülünk?

Minden hívő leghőbb vágya, hogy a mennybe jusson. Akik közülünk hisznek a túlvilági életben, általában két lehetséges célpontban hisznek – az egyikük persze kívánatosabb, mint a másik, és akkor finoman fogalmaztunk. De miért akarunk a mennybe jutni? Csak azért, hogy elkerüljük a másik lehetőséget? Egyszerűen csak azért akarunk a mennybe jutni, hogy ne a pokolban szenvedjük a kínok kínját? Ugyan mi annyira nagyszerű a mennyországban?

A mennyország végül tehát nem csak azt fogja jelenteni, hogy üldögélünk szanaszét a felhőkön, egész nap pengetjük a hárfát, és közben jól viselkedünk? Nem unalmas ez egy kicsit?

A mennyországot néha valóban ábrázolják felhőkkel és hárfákkal, például egyes művészi alkotásokon, de ezeket nem kell szó szerint venni. A probléma az, hogy ki kell lépnünk abból az alap hozzáállásunkból, hogy mit is jelent ebben az összefüggésben az „élet” és a „valahol lenni”.

Először is, nem számíthatunk arra, hogy a halál utáni élet ugyanolyan lesz, mint a halál előtti. Nem szabad úgy próbálni elképzelni magunkat, hogy valahol, egy bizonyos helyen töltjük időnket, mondjuk egy felhőn, egy templomban, vagy valahol lebegve, a hátunkon szárnyakkal. Ez a ’valahol lenni” egy másik problémát is felvet: a mennyország nem csupán egy másik hely, egy másik fizikai helyszín, ahol teremtményként majd ugyanazzal a kényelemmel rendelkezünk (vagy sem), mint amit a földön megszoktunk. Nem valami olyan helyszín, ahol vagy közel leszünk szeretteinkhez, vagy éppenséggel messze tőlük. Mielőtt kideríthetnénk, hogy mi is a mennyország, készek kell legyünk arra, hogy elismerjük, hogy nem olyan, mint bármi, amit már ismerünk.

Az emberek elég gyakran törik a fejüket azon, hogy mi fog történni a haláluk után, és ilyeneket mondanak: „Ha a halálom után kidobod azt a családi ereklyét, nagyon mérges leszek”, vagy „Ha nem jössz ki néha a síromhoz, megszakad a szívem”. Azt szoktam erre válaszolni, a lehető legnagyobb jóindulattal, hogy „Hidd el, nem fogsz ezzel törődni”. És ez az igazság. A Katolikus Egyház Katekizmusa így határozza meg a mennyországot: „A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.” (1024) Ha ez a mennyország, hogyan is törődhetnénk bármi mással?

Ugyanezt mondható el a mennyország unalmas voltáról is. Minden, csak az nem! „Magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned” – ezek Szent Ágoston ismert szavai a Vallomásaiból. Ha a mennyben vagyunk, nem érint bennünket majd semmilyen földi gond, mint például az unalom.

Ha viszont valóban azt akarjuk tudni, miért nem unalmas a mennyország, akkor közelebbről meg kell vizsgálnunk, mit tanít az Egyház a mennyországról. A Katekizmus ezt tanítja: azok a hívők, „akik meghaltak, miután részesültek Krisztus szent keresztségében, akikben nincs semmi, amitől meg kellene tisztulniuk, (…) az égben voltak, vannak és lesznek a mennyek országában, a mennyei paradicsomban Krisztussal, a szent angyalok társaságában. A mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésétől és halálától kezdve látták és látják az isteni lényeget, életteli látomásban, éspedig szemtől szembe.” (1023) Istent szemtől szembe látni örökké – ez az a boldogító látomás, amelyből a mennyország áll.

Továbbá: „Ezt a Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük “mennyországnak”. A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.” (1024)

1336-ban a Benedictus Deusban XII. Benedek pápa ugyanezt a pontot elemezte: „Ezek a lelkek ösztönös látással, sőt szemtől szembe látták és látják az isteni lényeget, anélkül, hogy ehhez szükség lenne egy teremtmény közvetítésére”. Ez hihetetlen! Gondoljunk csak arra, amikor Mózes, az üdvösségtörténet kivételesen fontos alakja, nem tudta meglátni Isten arcát:

„A válasz ez volt: „Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok, és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik.” Azután hozzáfűzte: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (Kiv 33,19-20)

Az ilyen bensőséges megtapasztaláshoz szükséges, hogy Isten ilyen módon kinyilatkoztassa magát. „Istent a maga transzcendenciája miatt nem lehet látni úgy, amint van, csak akkor, ha Ő a maga misztériumát föltárja az ember közvetlen szemlélése számára, és erre képességet ad az embernek.” (KEK 1028).

Földi szolgálata során, abban a búcsúbeszédben, amelyet az elárulása előtti éjszakán mondott, Urunk szemléletes képet adott nekünk arról, milyen lesz Isten kapcsolata velünk a mennyben: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,2-3) Az Atya házában számunkra vannak előkészítve a termek, és Jézus odavisz minket, hogy az Atyánál lakjunk. Milyen gyönyörű, vigasztaló kép.

Mindezek ellenére megbocsátható, ha azt gondoljuk, hogy ennek ellenére egy csomó fontos, sőt csodálatos dolog bizony még mindig unalmas. Persze, a mennyország csodálatos, de hát a repülőgépen történő utazás is az – és az óránként több száz mérföldes sebességgel való száguldás a levegőben olyan hétköznapi élmény lett, amelyet közülünk sokan átéltek. Persze, hogy fontos a számtan, de a legtöbb ember rettenetesen unja.

Noha nem tudjuk pontosan, milyen lesz a mennyország, sok mindent sejthetünk róla. Sokat tudunk Istenről, mert kinyilatkoztatta magát nekünk. Például tudjuk, hogy ő a mi Atyánk, és tökéletesen és teljesen szeret bennünket (tökéletesebben és teljesebben, mint ahogyan valaha is remélhetjük, hogy megértjük ezt).

Akkor hát milyen az örökkévalóságot Istennel szemtől szemben tölteni? Hagyjuk el az elvonatkoztatásokat, és próbáljunk olyan párhuzamot találni, amely ismerősebb, megélt tapasztalatunkon alapul.

Képzeljük el, hogy a legkedvesebb barátunkkal vagyunk, és az éjszakába nyúlóan hosszasan beszélgetünk. Ahogy múlnak az órák, megszólal egy hang a fejedben és nyaggatni kezd: “Későre jár. Muszáj már hazamenned. Dolgod van, kötelességeid vannak, nem maradhatsz itt egész életedben a barátoddal.”.A mennyország egy kicsit olyan, mint ez a remek találkozó a barátoddal, csak éppen nincs nyaggató hang.

Gondolj arra, hogy minden hasonlat tökéletlen, különösen egy olyan felfoghatatlan dologgal kapcsolatban, mint a mennyország. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9) Végső soron tehát nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen lesz a mennyország, azon kívül, hogy tudjuk, hogy azt jelenti: örökké Istennel fogunk élni. És ez biztosan nem lesz unalmas.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic Answers