Casoriai Boldog Lajos: A tanár, aki meglátta, hogy a szeretet a legfontosabb képlet – Szentek élete
Casoriai Boldog Lajos – ferences tanár
*Dél-Olaszország, Casoria, 1814. március 11. + Nápoly, 1885. március 30.
Eredeti nevén Arcangelo Palmentieri. 1814-ben született a dél-olaszországi Casoriában. Előbb asztalosinas volt, aztán lépett be, 18 éves korában a ferencesekhez, ahol felvette a Lajos rendi nevet.
Miután elvégezte filozófiai és teológiai tanulmányait, pappá szentelték. Kezdetben tanárként dolgozott: kémiát, matematikát és fizikát oktatott. Egy nap, miközben a templomban imádkozott, hirtelen megvilágosodott. Ez az esemény gyökeresen megváltoztatta életét. Később ő maga a meghatározó lelki élményt „megtisztulásnak” nevezte. Egy pillanat alatt megértette, hogy semmiféle matematika, kémia és fizika nem pótolhatja a szeretetet. Ettől kezdve páratlan gyorsasággal haladt előre az életszentség útján, és mind a karitatív szolgálat, mind a nevelés területén megdöbbentő eredményeket ért el. Megállás nélkül dolgozott, tökéletes szervező volt, olyan ember, akit egészen átitatott az Isten és a felebarát iránti szeretet.
Szent Ferenc születésének 700-dik jubileumán ötezer szegényt vendégelt meg. Valaki kérdezte: honnan szerezte mindezekhez a pénzt. „Azt nem szabad tudni!”- volt a válasz. Igen nagy volt az isteni gondviselésbe vetett bizalma. Megértette a kor szükségletét.
Nápolyban bontakozott ki kulturális és szociális tevékenysége. Előbb a szegények számára gyógyszertárt létesített, majd afrikai fiúk és lányok részére kollégiumokat alapított, hogy ott misszionáriussá neveljék őket. Más házakat is létesített árvák, vakok, süketnémák, aggok, zarándokok számára. Mindenütt ott volt, ahol szükséges volt enyhíteni a nyomort.
Firenzében templomot épített Jézus Szíve tiszteletére, amely szintén az elhagyott gyermekek menedéke lett. Assisiben az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a vakok és süketnémák intézete. Posillipo településen, Nápolytól délre idős, magányos és beteg halászok számára nyitott menedékhelyet. Sorrento közelében impozáns gazdasági központot létesített, lakóházakkal a földművesek számára, menhellyel a rászorulók megsegítésére, és egy Szent Ágotának szentelt meteorológiai állomással. Az ő kezdeményezésére született a Vallás és Tudomány Akadémiája.
Mély meggyőződéssel hitte, hogy vallás és tudomány nem áll szemben egymással. Az ellentéteket azok az emberek szítják, akik nem képesek felismerni és belátni a vallás és a tudomány határait. Ugyancsak az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a ferences kollégium és menedékhely Rómában.
Lajos atya művei az 1870-ben kitört egyházellenes zavargások ellenére rendkívül eredményesen működtek. Az emberek tájékoztatása céljából La Carità címmel folyóiratot alapított. Később négy másik lap született még, ugyancsak az ő kezdeményezésére. Kiadatta a Szentírást zsebkönyv formájában. Szent Ferenc harmadik rendjének szabályzata alapján két új szerzetesközösséget alapított: a Szürke Barátok és az Erzsébetes Nővérek rendjét.
Közeli barátságban volt az egyházi és a politikai élet jeles egyéniségeivel, sokan fordultak hozzá tanácsért. Kezdeményezéseit IX. Piusz és XIII. Leó pápák is támogatták. Élvezte a nápolyi, majd az olasz királyok rokonszenvét is. Jó barátai között volt Bosco Szent János.
Miután betöltötte hatvanadik életévét, súlyosan megbetegedett. Kilenc éven át türelemmel és hősiesen viselte keresztjét. Isten szeretete mindennél fontosabb volt számára. Ebből a szeretetből születtek művei, ez adott erőt neki a betegség és tehetetlenség türelmes elviseléséhez.
Casoriai Lajos életszentség hírében távozott az evilági életből 1885. március 30-án Nápolyban, abban a városban, amely különösen közel állt szívéhez. A halál az idős halászok számára alapított otthonában látogatta meg. Ez volt életének utolsó műve, és ez lett számára a kikötő, ahonnan az égbe indult.
Szent II. János Pál a boldoggá avatási szertartáson így méltatta:
„Meghatódva olvassuk végrendeleted szavait: „Az Úr felettébb gyengéd szeretettel hívott meg engem, kimondhatatlan szeretettel vezetett egész életemen át”. A krisztusi szeretet ereje ösztönzött, hogy mint kiváló tanár és tudós, a legszegényebbek: a beteg papok, az afrikai menekültek, a némák, a vakok, az öregek és az árvák szolgálatára szenteld életedet. Tevékeny felelősségtudattal néztél a szegénység legsúlyosabb formáira, és a keresztény irgalmasság szellemében képes voltál beleélni magad a szükséget szenvedő ember helyzetébe, mindennapi gondjaiba. Apostoli tevékenységedet szinte képtelenség fölmérni. Ösztönösen felmerül bennünk a kérdés: hogyan tudtál testvére lenni ennyi rászoruló embernek, hogy tudtál ilyen találékonyan segíteni annyi nélkülöző testvérednek? És ismét a te szavaidban találjuk meg a választ: „Krisztus szeretete szíven talált engem”.
