Csalogány Betlehemben
Olvasom a Magyar Madártani Egyesület egyik közleményében¹, hogy a fülemüle – régebbi nevén csalogány (falusias környezetben még: bülbül) – skáláján mintegy 1160 hang szerepel. Ennyiféle hangot képes kiénekelni. Szemben a mezei pacsirta 341 „variánsával”. Hozzuk képest a feketerigó „csak” 108 hangot tud kipréselni a torkából. Ezekkel nemcsak vetélytársainak veszi el a kedvét, hogy menyasszonyára szemet vessenek, hanem csalogatja is a lányt, udvarol is neki. A fülemülehímek, még az Afrikából visszaindulásuk előtt elkezdenek gyakorolni. Húsvét táján aztán megérkeznek, és az erdőszéli bokrok környékén, mintegy 60 méteres körzetet kialakítva rázendítenek. Olyan tökélyre viszik a muzsikát, hogy a nőstények eleve azokat választják párnak, amelyek minél bonyolultabb és színesebb dalt képesek előadni.
A fülemüle gégéje egyszerre négy különböző hangra is képes, vagyis zeneileg tiszta, csodálatos akkordot is kiad. Nem csoda, hogy nagy költőket írókat is megihletett e tüneményes madár alakja. Arany János, Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Weöres Sándor is költeményeket zengnek róla. Andersen a kínai császár fülemüléjéről írt mesét. De ez a különleges énekesmadár megihletett nagy zeneszerzőket is: Sztravinszkij operát, Händel orgonaversenyt, Haydn kánont írt a tiszteletére. Utóbbit, agyermekien egyszerű és mégis felemelő kórusművében, magyar szöveggel (melyet Kerényi György ültetett át) sokan énekeltük gyermekkorunkban (Erdő mélyén, esti csendben kezdetű kánon, szerk. megj.)
hirdetés
Tizenöt éve, ilyentájt elhunyt édesanyám nagyon szerette a Kossuth Rádió szombat délutáni adását, amelyben Schmidt Egon „erdőkerülő” ornitológus, a madarak évtizedes megfigyelője szebbnél-szebb madárhangokat játszott be felvételről a rádió hullámhosszán. Ez a szakember is írt könyvet a fülemüléről (Miért énekel a fülemüle? , Bp. 1984.), amelyben egy megdöbbentő felfedezését is közli. Megfigyelte, hogy a hím a fiókák kiköltése után még hetekig éjjel-nappal énekel. Kísérletképpen kivett két hím fiókát a fészekből, bevitte, ott a házban nevelte, majd két hét után visszatette a fészekbe, mire a lányfiókák elijedtek a rikácsolástól, és elmenekültek. Mert a két hét alatt a fiókák nem hallották az apjuk énekét, és nem voltak képesek többé beilleszkedni a családba. Megsérültek egy életre. Sőt lehet, hogy később agglegények, terméketlenek maradtak. Mert az énektanítás az apuka dolga. Az apa énekétől lesz a gyermek érett férfivá, akire majd az eljövendő családanya számíthat. Az éneket, az élet dallamát otthon kell elsajátítani, azt nem lehet kispórolni.
A karácsonyi ünnepkör rejtélyes, titokzatos, mégis valóságos alakja Szent József. Hallgatag, tépelődő, de gerinces, Isten szavának engedelmes ember. Jóságos családapa, hívő férj, jó szakember. Férfi a talpán. Pedig kiderül, hogy nem lehet gyermeke. És nem saját terméketlensége miatt. Sőt, még az miatt sem, hogy nem volt sok, közös gyermekük, nem voltak csonka család… Hanem,… éppenséggel a Szent Család okán. Ezért ősképek ők. Mert Isten az Ősszentség. Hozzá hasonlítani, mindennél fontosabb „prioritás”. És, nem úgy, ahogyan Lucifer szerette volna…
Szent József leendő feleségét maga a Magasságos Úr foglalta le magának. Isten fia mégis az ő „fiuk”. És Szent József nem megjátssza ezt az apaságot, nemcsak gyámságot vállal, hanem valóságos férfi-apaképet nyújt a megszületendő Jézusnak. A kis Jézus róla mintázza majd a mennyei Atya képét. Bevezeti fiát a felnőttségbe. Megbeszéli vele mindazt, amit ilyenkor férfi a férfival. Amit csak egy apától leshet el a fiú. A kis Jézus Józsefhez járt hittanórára, hisz a zsidóknál a Bibliába való bevezetés, az írás-olvasás tudományának átadása a férfiak dolga volt. És bizonyára énekelt is neki sokat. Zsoltárokat, himnuszokat, népdalokat. Miközben fúrtak-faragtak, ajtót, ablakot, asztalt készítettek, és hullott a forgács. Jézus pedig tartotta Józsefnek a mécsest, ahogyan egyik festő is gyönyörűen „elkapta” a pillanatot (Georges de la Tour (1593-1652): Munkás Szent József –17. sz., Louvre, Párizs).
A taizé-i francia szerzetesközösség egyik jeles tagja, a biblikus szakember John testvér – jómagam is hallgathattam őt „élőben” a 90-es évek elején –, egyik könyvében (John testvér, Taizé: Az életszentség kalandja. Agapé, Szeged, 2020) az életszentség kalandjáról elmélkedik. Többek között azt mondja, hogy Jézus szabadon választhatott volna önmaga és az Atya akaratának megvalósítása között. Legkésőbb az olajfák hegyén derül ez ki. Szent János evangélistától (is) tudjuk ezt: „Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért az óráért jöttem. Atyám dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12, 27-28)
Vagyis, attól, hogy Jézus az Isten fia, az Atya kedvence, nincs előnyös helyzetben. Akkor, amikor ilyen szinten, az önkiüresedésig, életének teljes odaadásáig bele kell mennie ebbe a gonosz valóságba, akkor nem önmagát választja, hanem minket. Nem kötelességteljesítésből, hanem bizalomból. Számára nem lesz ellentmondás a saját szabad akarata és az Atyának követése között. Pedig azt is tudja, hogy felette nincs hatalma a sötétség fejedelmének (olvassuk tovább János evangélistát…), mégis, ő az Atya iránti szeretetét akarja megmutatni, azáltal, hogy értünk odaadja életét. A szeretetnek, a bizalomnak ezt a szentségét és hatalmát mutatja meg. Azért lett Isten emberré. Ezért ünnepeljük Karácsony örömét. Megváltó halálával és feltámadásával nekünk is megadta ezt a hatalmat.
Ejtőernyős hasonlattal, mintegy kibiztosítja számunkra a kegyelmet. Azóta árad belénk, s rajtunk keresztül másokba, a világba is.
Ahogyan az apák éneke élteti a fiakat.
