Bocsánatot kérni a gyermekünktől?

Olyan természetesnek vesszük, hogy megbocsátunk a gyermekeinknek, még ha nem is mindig könnyű. Arra azonban kevésbé szívesen gondolunk, hogy mi magunk kérjünk tőlük bocsánatot.

Semmi meglepő nincsen abban, ha dühbe gurulunk. A gyerekek elég ügyesen fel tudnak bosszantani, akár provokálni is bennünket, de a reakciónk sokszor aránytalan. Na de bocsánatot kérjünk tőlük??? Miért? Egész egyszerűen azért, mert megbánthattuk őket, igazságtalanok, erőszakosak, önzők voltunk. „Mindig veled van baj!” „Soha nem viszed majd semmire az életben!” „Elviselhetetlen vagy!” Sebeket okozunk, és ezek a sebek még annál is mélyebbek, hiszen a gyerekeink hozzánk képest rendkívül sérülékenyek.

Ügyetlenségünk és tévedéseink néha nem szándékosak: tévedünk, noha helyesen akartunk cselekedni. De az is lehet, hogy igazából tudjuk, hogy rosszul cselekedtünk: a harag miatt kemény szavakat használtunk, nem tartottuk be az ígéretünket, igazságtalan szemrehányásokat tettünk, nem is szólva az ennél súlyosabb eseményekről, az ismétlődő verésekről, a házastársak közötti folyamatos veszekedésekről stb.

A bocsánatkérés nem árt a tekintélynek

Vajon a gyermekeinktől való bocsánatkérés nem aknázza alá a tekintélyünket? Nem leszünk kisebbek a szemükben, nem kockáztatjuk a bizalmuk megrendülését? De igen, ha azzal töltjük az időt, hogy szapuljuk magunkat nekik, sopánkodunk a tökéletlenségünk miatt, rágódunk a hibáinkon, és egyfolytában megkérdőjelezzük a velük kapcsolatos döntéseinket. De nem erről van szó!

A bocsánatkérés egy egyszeri, világos eljárás, amely egy vagy több pontos, konkrét tényre korlátozódik. Igazságot tesz: elismerjük, hogy fájdalmat okoztunk a gyermeknek és azt is, hogy mi vagyunk ezért a felelősök. Ez nagyon fontos egy kisgyerek esetében. Ha világosan megmondjuk neki, hogy nem volt igazunk, megszabadítjuk őt a téves bűntudattól.

A gyermek szemében ugyanis a felnőttnek mindig igaza van

A kicsi gyermek szemében mindig a felnőttnek van igaza, főleg ha a papájáról vagy a mamájáról van szó. Ha valami nehézség adódik, szükségképpen azt gondolja, hogy ő a hibás. Ahogyan növekedik, már jobban látja, hogy a szülei is viselkedhetnek igazságtalanul, és ha bocsánatot kérnek tőle, nemcsak hogy nem csökken az értékük a szemében, hanem épp ellenkezőleg, megnő a tekintélyük, mert igaz, méltányos kapcsolaton alapul.

A gyerekeinknek nem utánozhatatlanul tökéletes szülőkre van szükségük, hanem „valódi” szülőkre, akiknek a példáján láthatják, hogy gyengeségeik ellenére is lehetnek szerető és boldog emberek. Bocsánatkérésük nekik is megtanítja, hogyan kérjenek ők is bocsánatot és tegyék jóvá a bánatot, amit okozhattak. A személyes példából a gyerekek sokkal többet tanulnak, mintha prédikálunk nekik. Megtanulják, hogy a bocsánatkérés nem szégyen, és hogy bátorság kell ahhoz, hogy bevalljuk, ha nem volt igazunk. Ettől még tudni fogják, hogy „ki az úr” a családban.

Milyen helyzetekben és hogyan kérjünk bocsánatot?

Laura Markham, a Psychology Today-ben írt választ a kérdésre.

• Minden olyan helyzetben tanácsos bocsánatot kérnünk, amikor úgy cselekedtünk, ahogyan nem szeretnénk, ha gyerekünk cselekedne. Ebbe még az olyan parányi ügyek is beletartoznak, mint hogy „Jaj, félbeszakítottalak, ne haragudj!”.

• Minden olyan helyzetben kérjünk bocsánatot, amikor a gyerek ugyan butaságot csinált, és meg is kell érte szidni, de túlzottan is elvesztettük a nyugalmunkat, és aránytalan mértékben üvöltöztünk vele.

• Ne kezdjük a bocsánatkérést mentegetőzéssel. Magyarázzuk el a helyzetet, de ne részletezzük, hogy nem is a mi hibánkból történt, mert ezzel csak azt erősítjük, hogy menekülünk a felelősség elől és nem vállaljuk a hibánkat.

• Ha a gyerek úgy érzi, fontos dologban vétettünk, ne kicsinyeljük le a hibát, még ha lényegtelennek is gondoljuk. Ha elfelejtettük megvenni a reggel beígért iskolai füzetet, javasoljunk rögtön egy elfogadható megoldást: majd másnap megvesszük együtt. És ha ezt betartjuk, a gyerek látni fogja, hogy számíthat ránk.

• Végül pedig tudakoljuk meg, készen áll-e a gyermek a megbocsátásra. Ha még nem, ne erőltessük, inkább próbáljuk megérteni, miért fontos neki annyira ez a probléma. Ha viszont már igen, akkor egy egyszerű „Gyere, ölelj meg!” pontot tesz a válság végére, és érzelmileg elsimítja a neheztelést.

A megbocsátás útja hosszú lehet, de megbocsátani és bocsánatot kérni sohasem késő, még a halálon túl sem. És ha a bocsánatkérésről gondolkodunk, idézzük fel magunkban Szent Pál apostol levelét a Kolosszeieknek:

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kol 3, 13-14).

Christine Ponsard és Anne Libbrecht Gourdet cikke nyomán.