Összegyűjtöttünk néhány olyan kifejezést, amelyeket gyermekkorunktól fogva gyakran használunk a mindennapokban. Talán nem is gyanítjuk, hogy eredetük a Bibliában gyökerezik.
„Szárnyai alá vesz”
Milyen kifejező, szép, képes kifejezés! Jelentése: valakit jóindulatú védelmébe fogad. Egy tyúkanyót juttat az eszünkbe, aki a kiscsibéit védelmezi a külső veszélyektől. A kifejezést Máté evangéliuma szerint maga Jézus Krisztus használta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok.” (Mt 23, 37). Ennek ellenére a kifejezésben eredetileg a „szárny” szó az őrangyal szárnyaira utalt, amelyek oltalmában földi életünket biztonságban tudjuk leélni.
„Mindennek megvan a maga ideje”
A Prédikátor könyvének 3. fejezetében (1-8) olvashatjuk:
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének.”
Ebben a részletben egyes szavak nagyon negatív értelműek (halál, ölés, sírás, jajgatás), de az általános üzenet mégis az, hogy amit Isten tesz, az jó: „Mindent ő tesz, a maga idejében” (Préd 3, 11). Ahogyan egy kicsit lejjebb fogalmaz a Prédikátor: „Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy”. (3, 17) Egy nem megfelelő időpontban véghezvitt helyes cselekedet szerencsétlennek bizonyulhat, de az ellenkezője is igaz: valami, ami az adott pillanatban rémisztőnek és nehéznek tűnik, hosszabb távon segíthet belső fejlődésünkben és pozitív következményekkel is járhat.
„Sem nem hideg, sem nem meleg”
A Biblia egyik legrejtélyesebb, legösszetettebb és legerőteljesebb könyvére, a Jelenések Könyvére vezethető vissza ez a kifejezés, amely a közömbös langymelegre utal. Szent János apostol könyve Kisázsia hét Egyházához íródott, hogy megerősítse őket, és újraélessze gyengülő meggyőződésüket és sápadni látszó hitüket.
„Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból.” (Jel 3, 15-16)
Ez a szakasz a Laodicea városában élő közösségnek szól. Ez a jelentős lakossággal rendelkező város fejlett kereskedelmének köszönhetően virágzó anyagi jólétben élt, és emiatt eltávolodott Istentől. A kemény hangnem szigorúnak tűnhet, de ahogyan Ferenc pápa is hangsúlyozta egyik beszédében, Laodicea lakóinak langyos lelkülete tulajdonképpen „bűnös állapot”. És valóban eléggé csábító az a fajta vallási komfort, amelyben egy kicsit imádkozunk, meg vasárnaponként elmegyünk misére, és ennyi!
„Ez mindennek az alfája és ómegája”
A görög ábécé első betűje az alfa (Α), az utolsó betűje pedig az ómega (Ω), ez utóbbit a mindennapos használattól és szokásos megjelenésétől eltérően a magyar helyesírás szerint ’ómega’ formában kell leírnunk. Az elsőt és az utolsót megnevező kifejezéssel a kezdetet és a véget, a teljességet szimbolizáljuk. A magyar nyelvben sokszor használunk egy kevésbé ünnepélyes, kevésbé ódon hangzású, gyakorlatiasabb formát is: „Á-tól Z-ig”.
„Én vagyok az alfa és az ómega (a kezdet és a vég)” – mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható.” (Jel 1, 8). Ezek Krisztus szavai az Úrról magáról, az Úr örökkévalóságáról. Isten általuk juttatja az eszünkbe, hogy mindennek ő az eredete, és hogy ő jelen lesz az idők végezete után is (vö. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.” (Jn 1, 1) és „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el.” (Lk 21, 33).
„Az vesse rá az első követ…”
Magyarul: az fogalmazza meg az első kritikát, az ítélje el elsőként embertársát, aki maga nem követett el soha semmilyen elítélendő cselekedetet. A nyugati társadalmakban a kifejezést természetesen átvitt értelemben használják, de sajnos ez nincs mindenütt így a világban. Még mindig vannak országok, ahol a megkövezés ténylegesen létezik. Jézus korában a nagyon súlyos bűnnek tekintett házasságtörés büntetése volt. A kifejezés Szent János Evangéliumából származik.
„Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték.Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8, 3-11)
„Egy jottányit sem enged”
Még egy példa, amelyiknél a görög ábécére kell hivatkoznunk, arra az ábécére, amelyik az ókor óta szinte semmit sem változott. Úgy is mondhatnánk: egy jottányit sem változott. A iota a görög ábécé kilencedik betűje, az i-nek felel meg. A legkisebb betű, amelyet egy vonallal is leírhatunk. Innen származik az a jelentése, hogy valami egészen kicsiny dologról van szó, és az „egy jottányi” mennyiség igazán jelentéktelen, elhanyagolható változást, elmozdulást jelent. A Hegyi Beszédben fordul elő, amikor Máté evangélista idézi Jézus szavait: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik.” (Mt 5, 18)
Károli Gáspár fordításában: „Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik.”
„Kőszíve van”
Ezt a kifejezést többször is olvashatjuk az Ószövetségben, például Ezekiel Könyvében: „Akkor egyetlen szívet adok nekik és új lelket: kitépem testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy törvényeim szerint éljenek, tartsák szem előtt parancsaimat, és teljesítsék őket.” (Ez 11,19) A kép célja a valódi belső megújulás érzékeltetése, az ember mély belső fejlődésének megmutatása, hiszen az elzárkózott, megkeményedett szív nem tud kapcsolatba kerülni Istennel. Zakariás egyenesen gyémántkeménységű szívről beszél: „Megkeményítették a szívüket, mint a gyémánt, nehogy megértsék a tanítást és a törvényeket, amelyeket a Seregek Ura Lelke által és a régi próféták által adott nekik. Ezért nagy lett a Seregek Urának haragja.” (Zak 7, 12) Akár kőről, akár gyémántról van szó, a keményszívű embert csak önnön személye érdekli, elfordul az Istentől és elutasítja Isten szeretetét.
„Utánam az özönvíz”
Az özönvíz kétségkívül az egyik legismertebb bibliai epizód. Ha valami nagyon régi, arra szívesen mondjuk: „özönvíz előtti”. Nem kevésbé gyakran használjuk az „Utánam az özönvíz!” felkiáltást, amely nagy adag önzésre, érdektelenségre, sokszor felelőtlenségre is mutat: azt fejezi ki, ha az ember nem tulajdonít jelentőséget a cselekedetei következményeinek.
„Szabbatikus évre ment”
Az angolszász és a skandináv országokban a szabbatikus év, a munkától elszakadva, fizetésnélküli szabadságon töltött idő már régóta gyakorlat. Franciaországban 1984-ben vezették be, szigorú feltételekkel (legalább hatéves munkaviszony, amelyből legalább három évet az adott vállalatnál kellett tölteni). Magyarországon sem egészen idegen már ez a gyakorlat, például egyetemeken gyakori a féléves kutatási szabadság (noha az elnevezés nem mindig tartalmazza a szabbatikus szót). A szabbatikus év kifejezésben a héber szabbat, sabbat szó szerepel, amely az Isten által Izrael népének elrendelt pihenőnap, nyugalomnap, a szombat neve. Akármilyen időtartamról is legyen szó, a lényeg a megállás, korlátaink felismerése, prioritásaink számbavétele. Többről van szó, mint pihenésről: nagy lélegzetű időszakaszokban az isteni teremtés ritmusát követjük.
A Kivonulás Könyve így szól a szombatról:
„Az Úr így szólt Mózeshez: „Parancsold meg Izrael fiainak: tartsátok meg szombatjaimat. Legyen az jel köztem és köztetek nemzedékről nemzedékre. Erről ismerik meg, hogy én, az Úr szentellek meg titeket. Ezért tartsátok meg a szombatot, legyen az szent előttetek. Aki megszentségteleníti, az halállal lakoljon. Aki ezen a napon dolgozik, azt ki kell irtani népéből. Hat napig dolgozzatok, de a hetedik nap, a szombat, a pihenés napja, az Úrnak van szentelve. Mindenkit, aki szombaton dolgozik, halállal kell büntetni. Így kell Izrael fiainak a szombatot megülniük. Tartsák meg azt nemzedékről nemzedékre: megszeghetetlen szövetségnek. Örök időkre legyen ez jel köztem és Izrael fiai között. Mert hat nap alatt teremtette Isten az eget és a földet, a hetedik napon azonban megpihent és fellélegzett.” (Kiv 31, 12-17)
„Nincs új a nap alatt”
A kifejezés az Ószövetségből, a Prédikátor Könyvéből maradt ránk. Szerzője a hagyományok szerint Salamon, aki Izrael királya volt Kr.e. 970-930 között; igaz, több kortárs szakértő inkább Kr.e. 250 körülre teszi a megfogalmazását. „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.” (Préd 1, 9) „A nap alatt” – azaz itt lenn a Földön, ahol minden emberi, földi és időleges. Ez a kifejezés nagyon gyakori a Prédikátor Könyvében, ahol csaknem harmincszor fordul elő. Nem változik semmi, minden csak állandó újrakezdés, és még ha a világ fejlődni látszik is, ugyanazok az események történnek meg újra és újra, esetleg más színben, és a világ végül ugyanolyan marad, mint volt.
