Bevezető rész: Királyok kora

Korszak: Királyok kora

Elmélkedés

Az első messiási ellenőrzőpontot követően haladunk tovább, következik a Királyok kora. Kr. e 1050 – 930 között barangolunk. Ez magában foglalja Sámuel első és második könyvét, a Királyok első könyvének elejét, valamint a Krónikák könyveit is.

Remélem és imádkozom, hogy az a hét nap, amelyet együtt töltöttünk János evangéliumának messiási ellenőrzőpontjában, valóban nagy áldás volt mindnyájatok számára: hogy fölemelhettétek a fejeteket, és kimondhattátok: igen, ez a beteljesedés; Jézus a beteljesedése mindannak, amit eddig hallottunk, olvastunk, ami hirdettetett nekünk. Most pedig visszalépünk az időben Sámuel első és második könyvéhez, a Királyok első könyvéhez és a Krónikákhoz, hogy lássuk, mi történt azután, hogy Dávid egyetlen királysággá egyesítette a törzseket.

Ebben az új szakaszban belépünk a Biblia-idővonal lila korszakába. A lila a királyság színe, mert itt egy nagyon jelentős váltás történik. Éppen ezért tesszük ezt ilyen tudatosan: nem akarjuk, hogy bárki elvesszen a történetben, hanem azt szeretnénk, hogy mindenki pontosan tudja, hol tartunk. Ahogy említettem, ennek az időszaknak az elbeszélő könyvei Sámuel első és második könyve, valamint a Királyok első könyvének egy része. Nagy összképben pedig azt látjuk, hogy Izrael királyt fog kérni magának. Ez döntő fordulat lesz. Ebben az időszakban három királyt fogunk látni: az első Saul, aki körülbelül negyven évig uralkodik; utána Dávid, aki szintén negyven évig uralkodik; majd Dávid fia, Salamon, aki ugyancsak negyven évig lesz király. Különösen erre a három királyra figyelünk majd, de legfőképpen Dávidra. Mert Isten és Dávid között valami meghatározó történik: szövetség köttetik, és ez a szövetség szerkezetet ad a történet további részének.

Nagyon fontos azonban megérteni, honnan érkezünk ide, abból a zöld korszakból, amely a Honfoglalás és a Bírák ideje volt. Föl kell tennünk magunknak a kérdést: miért akartak egyáltalán királyt? Miért éppen ekkor? Ha visszaemlékeztek a Bírák könyvére, ott láttuk azt a lefelé húzó spirált: a bűnből szolgaság lett, a szolgaságból segélykiáltás, a segélykiáltásból szabadulás, aztán nyugalom, majd minden kezdődött elölről. A Bírák könyvében azt látjuk, hogy Izrael vezetőinek bűne egyre inkább elszabadul. A 3–5. fejezetben Otníel, Ehud és Debóra még viszonylag jó vezetők. A 6–9. fejezetben Gedeon már kevésbé. A 10–12. fejezetben Jefte története már kifejezetten súlyos. A 13–16. fejezetben Sámsonnál még tovább romlik a helyzet. A 17–18. fejezetben Mikeás magánszentélyt épít saját papokkal. A 19–21. fejezetekben pedig a Bírák könyve egyszerűen rettenetessé válik.

És mindennek a végén, amikor már négyszer is hallottuk a Bírák könyvében, hogy „abban az időben nem volt király Izraelben, és mindenki azt tette, amit jónak látott”, akkor kezdjük megérteni, miért vágytak királyra. Amikor korábban együtt beszéltünk a Honfoglalás és a Bírák korszakáról, előre jeleztük, hogy sötét lesz, hogy fájdalmas lesz, hogy egyre mélyebbre jutnak. De valószínűleg sokan csak az utolsó napokban döbbentetek rá igazán, mennyire komoly volt ez: hogy tényleg nem túlzás volt azt mondani, szörnyűvé válik. Valóban megrendítő látni, milyen mélyre zuhant Isten népe.

Most pedig Sámuel első könyvében vesszük föl újra a fonalat. Az első nagy alak, akivel

találkozunk, Sámuel. Kisfiúként jelenik meg, felnő, és közben az ország háttérben már megosztott állapotban van. A Bírák korában ugyanis polgárháború tört ki, és a törzsek Benjamin ellen fordultak. Ebben a helyzetben válik Sámuel vezetővé – egyesek szerint a tizenharmadik bírává. Aztán a nép a 8. fejezetben ezt mondja neki: „Adj nekünk királyt, hogy uralkodjék rajtunk, mint a többi népen.” Sámuelt ez mélyen elszomorította. Azt olvassuk, hogy nem tetszett neki, amikor a nép ezt kérte, ezért imádkozott az Úrhoz. Az Úr pedig ezt mondta neki: „Hallgass a nép szavára… mert nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne én uralkodjam fölöttük.”

Ha emberi módon gondolkodnánk, azt mondhatnánk: ennyi volt, Isten most feladja. De nem ezt teszi. Azt mondja: adják meg nekik, amit kérnek. Királyt akarnak, olyat, mint a többi nép. Pedig erre már korábban is kaptak figyelmeztetést. A Második Törvénykönyv 17. fejezetében már előre olvassuk, hogy amikor majd bemennek arra a földre, amelyet az Úr ad nekik, és birtokba veszik, azt fogják mondani: „Királyt akarunk magunk fölé.” És ott az is elhangzik, hogy a királynak nem szabad sok lovat tartania, sok feleséget szereznie, és nem szabad fölhalmoznia az ezüstöt meg az aranyat. Amikor pedig később, Sámuel első könyvében a nép valóban királyt kér, Isten újra figyelmezteti őket: ha királyt akartok, tudjátok meg, milyen a király természete. Elveszi fiaitokat a harci szekereihez, szolgálatba állítja gyermekeiteket, elveszi földjeiteket, megadóztat benneteket. De a nép lényegében ezt válaszolja: nem számít, akkor is királyt akarunk.

Így kapják meg első királyukat, Sault, aki ráadásul éppen abból a Benjamin törzséből származik, amely a polgárháború középpontjában állt. Saul negyven évig uralkodik. Ez önmagában is figyelemre méltó, hiszen a Bírák könyvének végén éppen Benjamin törzsében láttuk a rettenetes romlást, és most az első király onnan érkezik.

A három király – Saul, Dávid és Salamon – közül mindegyik meghatározó. De van itt egy mélyebb ív is. Szinte magától adódik a játékos kérdés, hogy vajon közülük melyik hozta az aranyat, melyik a tömjént, és melyik a mirhát – de persze nem ugyanazokról a királyokról van szó. Mégis érdekes, hogy bár Isten előre figyelmeztette a népet arra, mi fog történni, később ténylegesen azt látjuk, hogy nemcsak Saulnál, hanem Dávidnál és Salamonnál is valóra válik mindaz, amit Isten megmondott. Még Dávidnál is, aki a Messiás előképe, megjelenik az a hajlam, hogy beleessen éppen azokba a dolgokba, amelyeket Isten nem akart.

Ha visszatekintünk egészen a Teremtés könyve 12. fejezetéig, láthatjuk, hogy Isten három dolgot ígért Ábrahámnak: földet, királyi dinasztiát és egyetemes áldást. Most elérkeztünk oda, hogy a nép már a földön van – ez az első ígéret beteljesedett. A következő lépés a királyi dinasztia. Egy ideig úgy tűnik, hogy ez Saulhoz fog kapcsolódni, de végül nem így lesz. Saul ugyanis kétszer is engedetlen volt az Úrral szemben, és emiatt a királyságot mintegy kitépték a kezéből, és odaadták a fiatal betlehemi Dávidnak.

A következő kulcspont a történetben Sámuel második könyvének 7. fejezete, mert ott Isten szövetséget köt Dáviddal. Dávid azt mondja az Úrnak: „Ennyi ideje sátorban lakol, szeretnék neked maradandó, szép hajlékot építeni.” És ebben van valami szinte mosolyogtató, ahogy Isten válaszol: mintha azt kérdezné, hogy talán panaszkodtam volna a sátorra? Kértelek téged arra, hogy házat építs nekem? Aztán Isten valami nagyon fontosat mond Dávidnak: „Nagy nevet adok neked.” Héber gondolkodásban ez azt jelenti: királyi dinasztiát alapítok belőled. És tudjuk, ki ül majd később Dávid trónján: Jézus.

A Királyi Királyság időszaka tehát tele van ígérettel. Itt kezd kirajzolódni az, amit Isten Ábrahámnak megígért: a föld már megvan, a királyi ház most kezd formálódni, és ennek végső beteljesedése Jézus Krisztusban lesz, aki az igazi Messiás.

Bár ebben az időszakban főként Sámuel első és második könyvét, illetve a Királyok első könyvét követjük, fontos egy pillantást vetni a Krónikák könyveire is. Sokak számára ezek elsőre ismétlésnek tűnnek: mintha ugyanazt a történetet hallanánk újra. De valójában nem puszta ismétlésről van szó, hanem egy másik nézőpontról. A Krónikák valószínűleg már a babiloni fogság után íródott, és gyakran Ezdrás írnokhoz kapcsolják. A hangsúly benne azon van, hogy Dávid a várva várt Messiás előképe, aki helyreállítja a királyságot, és nagy hangsúlyt kap a templomi istentisztelet szerepe is. A fogság után a népnek újra meg kellett találnia önmagát, újra emlékeznie kellett a történelmére. A Krónikák éppen ebben segít: visszavisz bennünket a múltba, emlékeztet a hűtlenségre, és figyelmeztet arra, hogy ugyanabba a hibába újra bele lehet esni.

Ha tehát valaki együtt olvassa a Krónikákat Sámuellel és a Királyokkal, érdemes úgy tekintenie rá, mint a történelem újraolvasására, de különös hangsúllyal a déli királyságra, Júdára, arra a vonalra, amelyből Jézus is származik. Míg Sámuel és a Királyok könyvei elmondják Saul, Dávid és Salamon történetében a jót és a rosszat egyaránt, addig a Krónikák inkább a déli királyság szemszögéből mutatja meg az eseményeket, és sokszor a királyi hivatás pozitívabb oldalára irányítja a figyelmet. Olyan ez, mint amikor ugyanarról az eseményről másik kameraállásból látunk felvételt.

Nagyon fontos észrevenni, hogy bár ezek az emberek Isten választottai, fölkentjei, mégsem tökéletesek. Ezt újra és újra látjuk az egész Szentírásban. Már a Bírák könyvében is látjuk, hogy Isten Lelke Sámsonra száll, mégsem mondhatjuk róla, hogy jó ember lett volna minden tekintetben. Ugyanez ismétlődik a királyoknál is. Saul negyven éve alatt fő feladata a törzsek egyesítése volt, és ezt bizonyos értelemben jól végezte el. Mégis, kétszeri engedetlensége miatt Isten elveszi tőle a királyságot. Dávid harcos király, aki kiterjeszti az országot, és vele Isten szövetséget köt: az addigi nemzetből szent királyság lesz, nagyobb területtel, nagyobb néppel és királyi renddel. Salamon pedig építő király: ő az, aki a királyság külső dicsőségét kiteljesíti.

Mégis mindhárman elbuknak a maguk módján. Talán a legtragikusabb éppen Salamon, mert ő olyan szépen indul. Ha Salamont említjük, eszünkbe jut a bölcsessége, a Példabeszédek könyve, a Bölcsesség könyve, a Prédikátor könyve. Mégis pontosan azt teszi, amit a törvény megtiltott a királynak: sok harci szekeret, sok aranyat és ezüstöt halmoz föl, és sok feleséget vesz magának. Márpedig mindhárom dolog idegen szövetségekkel függ össze. Isten azt akarta, hogy Izrael királya az Ő uralmát tükrözze vissza: így kellene egy királynak kormányoznia. Ezt sok királyzsoltár is megmutatja. Salamon azonban nem úgy uralkodik, ahogyan Isten uralkodna. A Királyok első könyve 10–11. fejezete elmondja, hogy hétszáz felesége és háromszáz ágyasa volt, ezer-négyszáz harci szekere, és hatszázhatvanhat talentum aranya. Mindaz, amit nem lett volna szabad, jelen van nála bőségesen. Feleségei pedig elfordítják a szívét az Úrtól, és a kánaáni istenek, Baál és más bálványok felé viszik.

A nép végül megunja ezt. Változást akar. Amikor Salamon fia, Roboám kerül előtérbe, az északi törzsek azt kérdezik: ugyanúgy fogsz uralkodni, mint apád? Mert Salamon uralma élete végére keménnyé és elnyomóvá lett. Innen kezdődik a következő nagy korszak, a Megosztott Királyság, amikor az ország kettészakad: északon Izrael, délen Júda, Jeruzsálemmel. Dávid mindig a déli királysághoz, Júdához kötődik.

Mindhárom király történetében látjuk tehát a jót, a rosszat és azok következményeit. Dávid például kétségtelenül nagy király, sőt Jézusig bezárólag a királyság mintaképe, akitől Jézus a „Dávid Fia” címet is örökli. De Dávid is súlyos bűnbe esik Betsabé ügyében. Itt azonban fontos különbséget látunk Saul és Dávid között. Saul, amikor lelepleződik, nem bánja meg igazán, inkább elintézné annyival, hogy ne csináljanak nagy ügyet belőle. Dávid viszont, amikor Nátán próféta szembesíti, megtér. Ebből születik az 51. zsoltár, amely különösen alkalmas gyónás előtt – és utána is. Ez óriási különbség a kettőjük szíve között.

Ebben az egész, eseményekkel teli korszakban azt látjuk, milyen nehéz úgy uralkodni, ahogyan Isten uralkodik. És végül Jézus az, aki ezt tökéletesen megvalósítja: Ő a Király, a királyok Királya és az urak Ura. Éppen ezért fontos, hogy miközben végigmegyünk ezen a szakaszon, figyelmünket főként Saulról Dávidra, majd Salamonra irányítsuk, és különösen a Királyok első könyve 10–12. fejezete körül vegyük észre azt a nagy váltást, ahol az egész történet új irányba fordul.

Az is lényeges, hogy észrevegyük: e királyok bukásának gyökerében nagyon sokszor az engedetlenség áll. Saul engedetlen volt. Dávid is engedetlen lett. Salamon is engedetlen lett. Velük szemben ott áll Krisztus, aki engedelmes lett mindhalálig, és éppen ezért fölmagasztaltatott. Az Atya iránti hűséges engedelmesség az, ami megkülönbözteti őt minden más királytól.

Mit érdemes tehát szem előtt tartani, amikor belépünk a Királyi Királyság korszakába? Mindenekelőtt azt, hogy ezek a könyvek mind Krisztus-központúak. Úgy érdemes olvasni őket, hogy közben végig Jézusra tekintünk. Folyamatosan föltehetjük a kérdést: hogyan uralkodna Jézus? Hogyan cselekedne Ő? És amikor Saul, Dávid vagy Salamon alakját szemléljük, összevethetjük az ő életüket Jézussal, az engedelmes Fiúval, a királyok Királyával. Így egyre mélyebb hálát ébreszthet bennünk Jézus iránt, és egyre világosabban látjuk majd, milyen egy rosszul uralkodó király, és milyen az, aki Isten szíve szerint uralkodik.

Ezt a tanulságot a hétköznapokra is le lehet fordítani. Milyen egy jó apa? Milyen egy jó anya? Hogyan vezessen valaki egy családot? Hogyan bánjon másokkal az, akinek vállalkozása van, vagy aki másokért felelős? E három király történetéből rengeteget tanulhatunk arról, mit ne tegyünk, és arról is, mit tegyünk.

Közben pedig tartsuk szem előtt azt a három ígéretet is, amelyet Isten a Teremtés könyve 12. fejezetében adott: a földet, a királyi dinasztiát és az egyetemes áldást. Isten ezekben a történetekben megmutatja nekünk a szívét: atyai szívét és üdvözítő tervét. Ez a terv végül Jézusban teljesedik be. Olyan ez, mint amikor egy család elindul nyaralni. Mindenki izgatott, bepakolnak az autóba, előkerülnek a könyvek, az innivalók, mindenki örül az útnak, mert tudják, hogy csodás helyre érkeznek majd. De az odavezető út sokszor göröngyös: veszekedések vannak a kocsiban, „ne érj hozzám”, „elvette a könyvemet”, meg kell állni tankolni, pihenni. Végül mégis megérkeznek. Így van ez az üdvösségtörténetben is: a cél csodálatos, de az út közben bőven vannak hullámvölgyek.

És ez a történet nemcsak nagy ígéretekről szól, hanem a mindennapi döntésekről is. Az, ahogyan ezek az emberek napról napra döntöttek, végső soron az egész királyság sorsára hatott. Hatott az áldásra, hatott Isten tervének kibontakozására. Mi pedig gyakran nem látjuk, hogy személyes döntéseinknek milyen következményei vannak Isten világra vonatkozó tervében. Pedig az Egyház tagjaiként mi is részei vagyunk annak az egyetemes áldásnak, amelyet Isten az egész világnak akar adni rajtunk keresztül és bennünk.

A Szentírás egyik nagy ereje éppen az, hogy nem cukormázas történetet mond el. Nem idealizál. Megmutatja a jót, a rosszat és a csúnyát is. És ilyen az élet is. Ha egy ország történetét őszintén akarjuk elmesélni, akkor nemcsak a dicsőséges oldalát kell látnunk, hanem mindazt is, ami fájdalmas és sötét. Ugyanezt kapjuk a Biblia lapjain is. És ezért vagyunk hálásak. Mert sokan úgy nőttek fel, hogy azt hallották: a Bibliával, az Egyházzal, Istennel kapcsolatban ne kérdezz. Pedig kérdezni kell. A teológia ugyanis a hit értelmet kereső törekvése. És ha valóban meg akarjuk érteni, hinnünk kell – de kérdeznünk is kell.

Ezért olyan nagy ajándék minden új korszak bevezetése, minden egyes új időszak a Biblia olvasásában. Mindnyájan gazdagodunk általa. Nagy kiváltság együtt járni ezen az úton, hallgatni Isten igéjét, mert a hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus igéjéből.

Imádkozunk mindnyájatokért, akik velünk jártok ezen az úton. Ez több, mint emberek csoportja, akik egy podcastot hallgatnak. Ez egy közösség: olyan emberek közössége, akik nemcsak hallgatják Isten igéjét, hanem imádkoznak is vele, és imádkoznak egymásért. Kérlek benneteket, folytassátok ezt továbbra is. Imádkozzatok egymásért és a Zarándok.ma szerkesztőségéért is, akik nélkül nem lett volna Biblia egy év alatt podcast magyarul. Köszönöm, köszönjük!

Hogy kapcsolatban maradjunk, kérlek, iratkozz fel arra a csatornára, ahol ezt a részt hallgatod. YouTube-on pedig aktiváld a harangot is! Töltsd le a Zarándok mobilalkalmazást, és kövesd a Biblia egy év alatt podcastet nyitott szívvel.