Bevezető rész: Fogság kora

Korszak: Fogság

Elmélkedés

Ma a Biblia-idővonal következő szakaszát vezetjük be, amely a Fogság kora. Amikor egy-egy új időszakhoz érkezünk, mindig nagy segítség, ha kapunk hozzá egy bevezetést, egyfajta eligazítást. Most is erről van szó: szeretnénk megérteni, honnan jövünk, hová érkezünk, és mire érdemes figyelnünk, ahogy elhagyjuk a Megosztott királyság korát, és belépünk a Fogság korába.

Ez a szakasz a Biblia idővonalán babakék színnel van jelölve. Van is hozzá egy kis emlékeztető: az ember „a bluest énekli Babilonban” – angolul ez egy szójáték, mert, hogy a blues egy zenei műfaj, ami a blue, „kék” szóból ered. A to feel blue kifejezés azt jelenti, hogy szomorúnak lenni, tehát a zenei műfaj mellett szomorúságot is jelent. Ráadásul a Babylon és a blues szavak alliterálnak is. Tudom, talán kicsit fárasztó ez a magyarázat, de segít megjegyezni, hogy ebben az időszakban valóban a szomorúság, a veszteség és a száműzetés témája kerül előtérbe.

Most hagytuk magunk mögött Izrael történetének egyik legsötétebb korszakát. Láttuk, hogyan szakadt ketté a királyság: északon Izrael tíz törzzsel, délen pedig Júda, Jeruzsálem központtal, két törzzsel, Júdával és Benjaminnal. A próféták mindkét országrészhez szóltak. Ozeás és Ámosz az északi országrészhez beszéltek, más próféták pedig a délihez. De a nép nem hallgatott rájuk. Egyszerűen nem hallgattak Isten szavára.

A száműzetés első része az északi tíz törzset érinti. Őket az asszírok hurcolják el. Ez a Szentírásban viszonylag rövid szakasz, főként a Királyok második könyve 17–25. fejezete, de történelmileg hosszú éveket ölel fel. Az asszírok ekkor már világhatalomnak számítanak. Korábban Egyiptom volt a nagyhatalom, most viszont Asszíria lép előtérbe. Az asszírok kemény, kegyetlen nép voltak, és amikor észak felől megérkeznek, gyakorlatilag elsöprik az északi királyságot.

A tíz északi törzset elhurcolják, más népek közé viszik, és nagyrészt eltűnnek a történelem színpadáról. Az asszírok közben öt másik népet telepítenek be északra. Ezek a népek összekeverednek az ott maradt izraelita maradékkal, és ebből alakul ki a szamaritánusok népe. Ezt nagyon fontos megjegyezni, mert amikor majd Jézus korához érkezünk, látni fogjuk, hogy a szamaritánusok és a zsidók – vagyis a déli országrész, Júda leszármazottai – nem igazán érintkeznek egymással. Ennek a feszültségnek a gyökerei itt kezdődnek.

Miután az asszírok elhurcolják az északi törzseket, róluk hosszú ideig alig hallunk valamit. Egészen János evangéliumáig nem kerülnek igazán elő. Ott viszont találkozunk a kútnál a szamáriai asszonnyal. És Jézus ezen a találkozáson keresztül egészen különleges módon hozza vissza ezt az egész történetet. Az északi királyság lakóinak elhurcolása Kr. e. 722-ben történt. Ez Izrael történetének szomorú időszaka, és ezután a tíz északi törzsről többnyire nem is hallunk többet. Ugyanakkor az Újszövetségben Pál apostol mintha továbbra is szem előtt tartaná őket, amikor azokhoz a népekhez megy, amelyek közé szétszóródtak.

Ez azért is fontos, mert Szent Pál üzenetének egyik nagy témája, hogy az Úristen Krisztusban újra összegyűjti népét. A próféták ígéretei beteljesednek: Isten elküldi az apostolokat, hogy összegyűjtsék a népeket, köztük ezeket a szétszórt és elveszett törzseket is. Jézus Krisztus így teljesíti be Isten ígéretét: visszahozza népét egyetlen országba, egyetlen király uralma alá.

Ez különösen szépen jelenik meg János evangéliuma 4. fejezetében, a kútnál, a szamáriai asszony történetében. Az öt betelepített nép összekeveredett Izrael maradékával, és ennek az asszonynak is pont öt férje volt. Nagyon beszédes… Amikor Jézus azt mondja neki: „Öt férjed volt, és akid most van, az nem a férjed”, ez nemcsak az asszony személyes életére vonatkozik, hanem Szamária népének állapotára is. A nép elveszítette az identitását. Olyan lett, mint Ozeás könyvében Izrael: hűtlen asszonyként fordult el attól, aki szerette őt, vagyis az Úrtól, a hűséges férjtől.

Ez az egyik legerősebb üzenet ebben az időszakban. Ha valaki úgy érzi, hogy elárulta az Urat, hogy hűtlen volt hozzá, akkor jó hírt kell hallania: az Úr nem lesz hűtlen hozzá. Ő olyan, mint a hűséges vőlegény, aki megkeresi elveszett menyasszonyát, vagy a hűséges férj, aki megkeresi elvesztett asszonyát. Megadja azt az élő vizet, amelyre a szívünk mélyén vágyunk. Ha valaki magára ismer az északi királyság történetében, ha úgy érzi, hogy eltévedt, elveszett, száműzetésben van, akkor van remény. Ugyanaz a hűséges férj, az Egyház jegyese jön el érte: Jézus, aki szereti őt és megkeresi.

Az északi királyság tehát Kr. e. 722-ben pusztul el az asszírok által. Ezzel párhuzamosan követjük majd a déli királyság, Júda történetét is. Amikor száműzetésről, fogságról beszélünk, általában a babiloni fogságra gondolunk. Fontos látni, hogy a babiloniak legyőzik az asszírokat, így új nagyhatalom jelenik meg a színen. Megérkezik az új világbirodalom: Babilon, vezetője pedig Nabukodonozor.

A próféták továbbra is szólnak, de ahogy észak nem hallgatott rájuk, úgy dél sem. Júda vezetői romlottak. A nép nem figyel az Úrra, nem tartják meg a szombatéveket, nem adják meg a földnek a nyugalmat. Izajás próféta már előre jelezte, hogy száműzetés következik. Itt azonban érdemes megállni egy pillanatra, mert sokszor nem értjük igazán, mit jelent a száműzetés.

A száműzetés nem pusztán azt jelenti, hogy valakit eltávolítanak egy helyről. A száműzetés azt jelenti, hogy Isten – nyilván közvetítőkön keresztül – fizikailag viszi oda a népet, ahol lelkileg már amúgy is van: távol az Úr jelenlététől. Ez történik a száműzetésben. Isten gyakran Izrael ellenségeit használja fel a fegyelmezés eszközeként. Így volt ez az asszírokkal, korábban az egyiptomiakkal, most pedig a babiloniakkal. Később látni fogjuk a perzsákat, a görögöket és a rómaiakat is. A minta újra és újra visszatér.

A babiloniak végül elpusztítják Jeruzsálemet. Ez Kr. e. 586 vagy 587 körül történik. Amikor tehát babiloni fogságról beszélünk, a déli királyságról, Júdáról beszélünk, amelynek központja Jeruzsálem. Ott állt a templom is, ezért óriási a tét. A babiloni száműzetés három hullámban történik.

Az első hullám Kr. e. 605-ben indul. Ebben az első csoportban ott van egy fiatal férfi, Dániel. Őt is Babilonba hurcolják. Amikor az asszírok betörtek északra, lényegében elpusztították az egész területet. A babiloniak másképp jártak el délen: elvitték a tehetségeseket, a képzetteket, a gazdagokat, a vezetőket, és a többieket hátrahagyták. Dániel ebben az első hullámban kerül fogságba. Ő a száműzetés helyéről ír, és ezt fontos szem előtt tartani, amikor a könyvét olvassuk. Fiatal ember, aki valóban szolgálni akarja az Urat. Kísértése támad, hogy olyanná váljon, mint a babiloniak, de nem teszi meg. Ehelyett az üdvösségtörténet egyik nagy alakjává válik.

A második hullám Kr. e. 597-ben történik. Ne feledjük, hogy az időszámításban ilyenkor visszafelé haladunk, egyre közelebb a nullához, ezért a számok csökkennek. Ebben a második hullámban kerül száműzetésbe Ezekiel. Báruk is ehhez a prófétai környezethez kapcsolódik.

Végül a harmadik hullám Kr. e. 587-ben érkezik, és ekkor pusztul el a templom. Salamon gyönyörű, lenyűgöző temploma semmivé lesz. Ez Izrael történetének egyik legszomorúbb pillanata. Mintha a hitük teljesen széthullott volna. Mindent újra kell építeniük, de most már Babilonban, a fogságban. Az először elhurcoltak közel hetven évig maradnak a babiloni száműzetésben.

Amikor azokat a bibliai könyveket olvassuk, amik erről az időszakról szólnak, fontos figyelnünk Dánielre, Ezekielre és a többi prófétára is. Számos bibliai könyv ebbe a kontextusba illeszkedik. Például Dániel, Ezekiel, Abdiás, Habakuk, Judit, Szofoniás, Náhum, Jeremiás, és Joel könyve, valamint sok más prófétai írás. Ezeket mind a száműzetés fényében kell olvasnunk.

A száműzetés tehát azt jelenti, hogy Isten fizikailag elviszi népét arra a helyre, ahol lelkileg már tartanak. A harmadik száműzetési hullámban elpusztul a templom, és ez valójában azt jeleníti meg, amit a nép már korábban megtett a szívében. Hűtlenek voltak a templomi istentisztelethez, hűtlenek voltak az Úr parancsaihoz, és a saját bálványaikhoz, magaslataikhoz, saját választott istentiszteleti helyeikhez fordultak. A templom volt az a hely, ahol a nép identitása nap mint nap megújult volna a szövetségben. De ők nem éltek a szövetség szerint.

Jeremiás próféta figyelmezteti is a népet: nem elég azt ismételgetni, hogy „az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma”. Igen, ott van közöttük az Úr temploma, de nem élnek úgy, mintha valóban ott lenne. Ezért mintha Isten azt mondaná: be kell vinnem titeket a pusztába, a száműzetésbe, hogy visszavezethesselek magamhoz. Ez nem pusztán büntetés. Természetesen van benne igazságosság, és benne van az Úr haragja is, de mindez a gyógyulásra irányul. A cél a helyreállítás. A száműzetés olyan orvosság, amely Isten népének hűtlenségét akarja meggyógyítani.

A Biblia elejétől, az Édenkerttől egészen Jézusig újra és újra visszatér egy nagy téma: száműzetés és hazatérés. Száműzetés és hazatérés. Száműzetés és hazatérés. Talán a mai ember számára ezt segítheti megérteni a kiközösítés fogalma. Sokan azt gondolják, hogy a kiközösítés azt jelenti: „kirúgtak valakit az Egyházból”. De valójában nem erről van szó. A püspök nem egyszerűen azt mondja: nem kedvelünk, ezért kidobunk. Inkább meghúz egy vonalat a homokban, és megmutatja: nézd, valójában már kívül vagy. A cél nem az elutasítás, hanem a kegyelem és az irgalom. Isten megmutatja, hol vagy, hogy felébressze benned a vágyat a visszatérésre.

Ez tehát a száműzetés célja is: a helyreállítás. Ezt látjuk majd a következő nagy időszakban, a visszatérés időszakában. De a száműzetés, a fogság egyik szomorú velejárója az, hogy közben több változás is történik. Mivel nincs többé templom, a családi asztal válik fontos helyszínné. A konyhaasztal köré gyűlnek, és az áldozat helye mintegy oda tevődik át. Ekkor kezdenek erősebben kialakulni a kóser étkezés, vagyis a kásrut szabályai, és az étkezés köré épülő, szinte liturgikus rend: mi tiszta, mi tisztátalan, mit lehet enni és mit nem.

A száműzetés idején kezd kibontakozni a farizeusok szerepe is. Ők tanítókká és vezetőkké válnak. Tanítják a népet. De a legszomorúbb mégis az, hogy miközben sokan siratják Jeruzsálemet és a templom elvesztését – ahogy a Siralmak könyvének szerzője is teszi –, vannak, akik a száműzetésben egyszer csak jól kezdik érezni magukat. Ez a veszély. Ha valaki száműzetésben van, és elkezdi élvezni, akkor a jó rosszá, a rossz pedig jóvá válik. Az ember becsapja önmagát.

Ez a gondolat a mi életünkre is nagyon erősen vonatkozik. Voltak olyan időszakok, amikor sokan a világon nem tudtak rendszeresen szentmisére menni. Olyan volt, mintha száműzetésben lennénk: távol az otthontól, távol a templomtól, távol attól a lehetőségtől, hogy az Úrnak felajánljuk az első termést. Felmerült a kérdés: mi történik majd, amikor újra kinyílnak az ajtók? Mi történik, amikor lehetőségünk lesz hazatérni? Vissza akarunk-e menni?

Ez az egyik nagy kérdés a száműzetés után is. A próféták szóltak, az emberek életét gyökerestül kitépték abból a földből, amelyet Isten ígért népének, és idegen földre vitték őket. Aztán egyszer csak megnyílik az ajtó: visszamehettek. Újjáépíthetitek Jeruzsálemet. Újjáépíthetitek a templomot. De vajon megteszitek? Akartok-e hazatérni?

Ez a kérdés a mi szívünkben is ott van. Ha száműzetésben voltam, vajon megszerettem-e azt? Ha felmentést kaptam valamely kötelezettség alól, vajon szabadságként és örömként éltem-e meg, vagy elszigeteltségként, idegenségként és magányként? A hívás így szól: visszavárnak. Meghívtak haza. De akarok-e hazatérni?

Ez nagyon mély kérdés. Érdemes mindannyiunknak feltenni: jobban élvezem-e most ezt az állapotot, mint korábban az Úr jelenlétét? Az Újszövetségben is látunk valakit, aki száműzetésbe kerül, majd hazatér: a tékozló fiú. Eljut arra a pontra, amikor távol van az apjától. És azt olvassuk róla, hogy magába szállt. Mintha azt mondaná: ez őrület. Aztán elindul vissza az apjához. Aki száműzetésben találja magát, annak is meg kell állnia, és fel kell tennie a kérdést: nem őrület ez? És ha igen, akkor vissza kell térnie az Úrhoz.

Ez azért is erőteljes, mert mindez nem halott betű. Tudjuk, hogy Isten igéje élő és hatékony. Most is hozzánk beszél. Nemcsak a visszatérés meghívását halljuk meg, hanem a próféták szavait is. A száműzetés időszakában sok napon keresztül már nem annyira az elbeszélő történeti könyveket olvassuk majd, hanem a próféták szavait hallgatjuk. Végigmegyünk Izajáson, Ezekielen, Jeremiáson és a kisebb prófétákon is. Lesznek köztük olyan könyvek, amelyek történetet is tartalmaznak, például Dániel könyve, de sokszor egyszerűen a próféta szavait halljuk: felszólítást a megtérésre, figyelmeztetést az ítéletre és ígéretet a jövőbeli helyreállításra.

Izraelben két nagy szerep különösen fontos volt: a papoké és a prófétáké. A papok részben maguk is részei voltak annak a problémának, amely a népet száműzetésbe vitte. Ezekiel könyvében látjuk a pásztorok bűnét, és Isten azt mondja: én magam jövök majd el, és én legeltetem népemet. Pontosan ezt mondja majd Jézus is később.

De meg kell értenünk a próféta szerepét is. Sokan azt gondolják, hogy a próféta egyszerűen furcsa ember, aki körbejár, és megmondja, mi fog történni a jövőben. A héber „próféta” szó, a nevi’im, olyan embert jelöl, aki kimegy, és emlékezteti a népet arra, amit Isten már mondott. A próféták tehát nem elsősorban jövőbelátók, még ha olykor valóban jövőbeli eseményeket is hirdetnek. Jeremiás 25. fejezetében például Jeremiás megjövendöli, hogy Isten elküldi Nabukodonozort, Babilon királyát, és a népek hetven évig szolgálni fogják Babilont. Ez valóban jövőre vonatkozó prófécia. De a próféták központi feladata mégis az, hogy hirdessék Isten szavát és akaratát, és visszahívják a népet Istenhez, az ő jóságos tervéhez.

Amikor tehát a prófétákat olvassuk, ne csak úgy olvassuk őket, mintha Júdához beszélnének. Úgy olvassuk őket, mintha hozzánk szólnának ma, a saját életünkben, a saját körülményeink között. Babilonban vagyok? Jeruzsálemben vagyok? Vágyom Jeruzsálemre? Vágyom az Úr jelenlétére? A prófétákat ebből a személyes nézőpontból kell hallgatnunk, és figyelnünk kell arra, mit mond Isten nekünk.

Amikor nagy prófétákról és kis prófétákról beszélünk, ez nem azt jelenti, hogy az egyik üzenete fontosabb, a másiké kevésbé fontos. A nagy próféták egyszerűen hosszabb könyveket hagytak ránk, sok mondanivalóval, mint Izajás és Jeremiás. A kis próféták üzenete nem kisebb jelentőségű, csak rövidebb. Gyakran konkrét népekhez, konkrét helyzetekhez szólnak. Ez az időszak azért izgalmas, mert nem pusztán valaki más történelméről van szó. Ez a mi történelmünk is lehet.

A történeti rész, amelyet olvasunk, főként a Királyok második könyve 17–25. fejezete, de ehhez kapcsolódik sok más könyv is. Amikor korábban olvastuk a királyok történetét, újra és újra hallottuk: ez a király azt tette, ami gonosz az Úr szemében; az a király azt tette, ami kedves volt az Úr szemében. Az ember közben szinte felkiált: hát miért fordultok el folyton Istentől?

Aztán, miután halljuk a történetet, betekintünk a próféták könyveibe. Ezek a próféták a néphez és a vezetőkhöz szóltak. De Izajás nem csak saját korának népéhez beszél, ahogy Ezekiel vagy Jeremiás sem csak a saját hallgatóságához szól. Hozzánk is beszélnek, mert mi is ugyanazokat az ostoba dolgokat tesszük, amelyeket Isten választott népe tett a múltban. Isten választott népe ma is kísértést érez arra, hogy elforduljon. Mi is hajlamosak vagyunk azt mondani: rám ez nem vonatkozik. Úgy tűnik, Isten nem cselekszik. Úgy tűnik, megúszhatom. Úgy tűnik, nem hajtja végre az ítéletét az életemben. És amíg megúszhatom, addig folytatom is.

A próféták azonban emlékeztetnek: ez nem tart örökké. Eljön az ítélet napja. Ugyanakkor azok számára, akik száműzetésben vannak, akik talán a gyógyulás helyén vannak, azok felé elhangzik az ígéret is: lesz helyreállítás. Isten hazavisz, és visszavezet a szívéhez.

Ezért a prófétákat talán úgy érdemes olvasni, mintha közben tükör előtt állnánk. Ne másokra mutogassunk! Engedjük, hogy ezek a szavak nekünk szóljanak. Engedjük, hogy Isten a saját életünkre alkalmazza őket, mindig a helyreállítás reményével.

Kérjük Istent, hogy adja vissza azt az éhséget és szeretetet, amely egyszer talán megvolt bennünk. Ha távol vagyunk tőle, gondoljunk a Jelenések könyvére, amikor János az efezusi egyháznak azt mondja: teológiailag sok minden rendben van veletek, de elhagytátok az első szeretetet. Térjetek vissza ahhoz, amit kezdetben tettetek! Amikor először találkoztál az Úrral, amikor buzgóság volt benned, amikor olvastad a Szentírást, mentél szentmisére, imádkoztál, mondtad a rózsafüzért, és beszéltél a barátaidnak arról, mit tett Isten az életedben – kérd Istent, hogy tegye ezt meg újra! Hozzon vissza téged, nemcsak ugyanarra a helyre, hanem még közelebb, még jobb helyre.

Térjünk vissza az első szeretethez! A következő napokban, ahogy Isten igéjét hallgatjuk, imádkozzunk azért, hogy ő tüzet gyújtson a szívünkben. Olyan szeretetet iránta, amely talán még soha nem volt bennünk. A fogság időszakában Isten úgy szólhat a szívünkhöz, ahogy korábban még soha. Úgy gyújthatja lángra a szívünket, ahogy korábban még soha. Úgy formálhat minket, ahogy talán eddig nem is engedtük neki.

Ez legyen az imánk, miközben továbbindulunk. Ugye milyen nagy ajándék, hogy vannak ilyen állomások, ilyen eligazító pontok, amelyek megvilágítják mindazt, amit a következő napokban át fogunk élni. És nagy ajándék az is, hogy ennyi ember együtt jár ezen az úton. Ez a közösség továbbra is élő és aktív. Elképesztő belegondolni, hogy már ennyi nap után is itt vagyunk, és még mindig együtt haladunk. Lehet, hogy tökéletesen csinálod, lehet, hogy tökéletlenül. Valószínűleg a legtöbben elég tökéletlenül csináljuk. De együtt csináljuk, Isten kegyelmével.

Ezért továbbra is imádkozzunk egymásért! Én imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is! Imádkozz a Zarándok.ma szerkesztőségéért, és ha teheted, anyagilag is támogasd a missziót! Hogy ezt hogyan teheted, azt a zarandok.ma/tamogatas oldalon találod.