Belépődíjat szednének a Notre-Dame-ban? Négyszeresen is megdöbbentő javaslat

Henri de Beauregard ügyvéd jogi, kulturális, politikai és főleg szimbolikus okokból úgy véli, hogy a katedrálisok múzeummá alakítása megfosztaná a franciákat az oly kevés ingyenes terek egyikétől, amelyek még nyitva állnak a bensőséges elmélyülésre.

A Le Figaro-nak adott interjúban Rachida Dati francia kulturális miniszter azt javasolta, hogy a párizsi Notre-Dame székesegyházban szedjenek belépődíjat. Az ötletet először 2017-ben Stéphane Bern újságíró, médiaszemélyiség javasolta. Mit gondoljunk róla?

A javaslat történelmi és jogi szempontból is megdöbbentő. A katedrálisokat és templomokat 1789-ben elkobozták az egyháztól, majd 1905-ben sem adták vissza, hanem megtartották azzal az ígérettel, hogy gondoskodnak a fenntartásukról és ingyenesen hozzáférhetővé teszik őket. Az 1905-ös törvény 17. cikke kifejezetten kimondja, hogy „ezeknek az épületeknek a látogatása nem járhat semmilyen adóval vagy díjjal”. Nem túl nagy kérés az államtól, hogy tartsa be az ígéreteit.

A javaslat kulturális szempontból is megdöbbentő. A katedrálisokat és templomokat úgy építették, olyan módon tervezték és képzelték el, mint a szegény embereknek szóló valóságos múzeumokat, nyilván elsősorban azért, hogy a hitet népszerűsítsék, de azért is, hogy minél több ember számára nyújthassanak kultúrát, mert a szépség is a hitre nevel. Számos faluban a templom az egyetlen jelentős kulturális helyszín. Ezen keresztül ismerkedhetnek meg a diákok a festészettel, az ikonográfiával, a szobrászattal, a faművességgel stb. A falu története és földrajza tükröződik vissza az ábrázolt szentekben és a felhasznált anyagokban (gránit, tufa, tölgy vagy olajfa). Az eredetünkhöz való hozzáférésért pedig nem szedünk díjat. Soha.

Ez a javaslat politikai szempontból azért megdöbbentő, mert akármit mondjanak is az emberek, az állam, illetve a városok tökéletesen képesek arra, hogy gondozzák ezt az örökséget. Politikai döntés kérdése. Elég sok, kevésbé nemes dologra is jut pénz. A kulturális költségvetésnek mindössze 3%-át teszi ki a műemlékekre fordított összeg, holott véleményem szerint az örökség továbbadása kellene legyen a kultúra elsődleges feladata. Ráadásul abba kellene hagynunk, hogy a katedrálisokra és templomokra kiadásként tekintsünk, hiszen azok valószínűleg a turizmus révén elsősorban és mindenekelőtt bevételt hoznak és munkahelyeket teremtenek, ami persze nehezen értékelhető, de tagadhatatlan. Ugyan miből él például a bazilikájáról híres, 500 fős Vézelay vagy a csodaszép breton kisváros, Tréguier? És vajon mit keresnek a városainkba, túraútvonalainkra özönlő turisták, ha nem egy jellegzetes harangtornyot emitt, vagy egy szépen kidolgozott oltárképet amott?

Ez a javaslat azonban mindenekelőtt szimbolikus szempontból megdöbbentő. Persze a vallásukat gyakorló hívek számára, de nem elsősorban. Hiszen a gyakorló hívő tudja, mi történik a misén, tudja, hogy ő Kihez jön a misére, és azt is jól tudja, hogy ez sokkal többet ér egy, tíz vagy akár ezer eurónál. Ez a javaslat különösen azok számára sokkoló, akik nem fognak fizetni. És akik nem jönnek el többször. Azokra gondolok, akiknek nem olyan erős a hitük, nem olyan határozott a vallásgyakorlásuk, de egy napon mégis vágyat éreznek vagy szükségét látják, hogy bejöjjenek, és megtalálják a csend oázisát a rohanó város közepén. Hogy meggyújtsanak egy gyertyát. Hogy hallgassák a csendet. Hogy megpróbálják megtalálni önmagukat. Meditáljanak. Elmondják, mi foglalkoztatja őket. Unatkozzanak. Rohanó, pénzközpontú, zajos társadalmainkban luxus, hogy vannak ingyenes terek a csend és az unatkozás számára. A templomok és a katedrálisok azon kevés utolsó terek közé tartoznak, ahol nem folyik kereskedelmi élet. Olyan terek, amelyek úgy kínálják magukat mindenkinek, hogy nem akarnak eladni senkinek semmit.

Ezért azt hiszem, hogy a belépés korlátozása helyett azt kellene sürgősen lehetővé kell tennünk a franciák számára, hogy visszaszerezzék ezeket a helyeket, ajánlhassák, kínálhassák és megvédjék őket. Nem mint régi emlékeket, hanem mint mérföldköveket. Az identitás mérföldköveit. Egy városrész, egy város, egy ország mérföldköveit. Egy olyan társadalom emberségének zálogait, amelyben még van helye ingyenesen a bensőségességnek.

Átdolgozott fordítás: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia