Bejárja a világot egy spanyol útjelző tábla képe
Hogyan lesz világhírű egy egyszerű útjelző tábla, és hogyan jut el a katolikus egyházfő kezébe? Mi sem egyszerűbb – meséli el az Aleteia a spanyol nyelvű cope.es cikke alapján.
A történet egy csendes országúton kezdődött Zamora és León között, Spanyolországban, ahol egyszer csak valakinek szemet szúrt a León városának 14 kilométeres távolságát mutató útjelző tábla, amely természetszerűleg a „León 14” feliratot viselte.
Héctor Galán atya, egy zamorai pap úgy döntött, hogy ennek a táblának el kell jutnia a pápához. Bejutott a Vatikánba egy magánkihallgatásra a Religión y Sociedad (Vallás és Társadalom) nemzetközi alapítvány tagjaival együtt. Itt aztán egy bekeretezett fotót ajándékozott a pápának a tábláról. Vitt magával egy kis kínálnivalót is szülővidéke csemegéiből: helyi süteményeket és egy különlegesen finom sonkát.
A beszélgetésen ott volt Piorno emeritus püspök, aki sok évet töltött Peruban, és még abból az időből ismerte Leo pápát, amikor mindketten püspökök voltak. Ebben a barátságos, nyugodt légkörben húzta elő a képet Galán atya és paptársa, Narciso atya, akivel együtt szolgál, Sayago régió körülbelül 20 falvát ellátva.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
Leó pápa hirtelen nem is értette, min lehet itt mulatni. Galán atyának kellett elmagyaráznia, hogy a jelzőtábla szerint még 14 kilométerre fekszik León városa – és a felirat a Szentatya nevével azonos. Mihelyt azonban leesett a tantusz, a pápa szája a füléig szaladt, jót mulatott a véletlenen, sőt le is fényképezkedett a keretes fotóval a kezében.
Látogatói szerint ez a pillanat valami lényegeset mutatott meg róla: azt, hogy mennyire természetes és kedves, és milyen szívesen élvez egy jóindulatú viccet. Ő maga pedig úgy jellemezte önmagát, hogy „Van bennem egy jó nagy adag hajlandóság arra, hogy élvezzem az életet…”
Galán atya azzal a szándékkal mondta el történetét a COPE oldalán, hogy rávilágítson az egyházi élet egyszerű, örömteli pillanatainak szépségére, amit gyakran figyelmen kívül hagynak. „Szükség van arra, hogy az emberek észrevegyék ezeket a kellemes, barátságos történeteket” – mondta. Ezek a történetek a katolikusokat és a nem katolikusokat egyaránt emlékeztetik arra, hogy az egyház nem csak egy intézmény, hanem egy emberi közösség is – olyan emberek közössége, akik képesek együtt nevetni, meglepni egymást és bizalmat építeni mindennapi gesztusaikkal.
