Bambergi Szent Ottó: Pomeránia apostola – Szentek élete
Bambergi Szent Ottó – érsek
* Svábfold, 1060 körül + Bamberg, 1139. június 30.
Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdődik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka.
Az előkelő, de szegény Mistelbach bárók családjában született Svábföldön 1060 körül. Szülei egyházi pályára szánták, a würzburgi bencés iskolába küldték, hogy ott a szükséges ismereteket elsajátítsa s idővel maga is szerzetes legyen. Rövid időn belül elveszítette mindkét szülőjét. A szegény ifjú minden anyagi támogatás nélkül maradt. De nem csüggedt el. Hogy megélhetést biztosítson magának és egyben előteremtse a tanulmányai befejezéséhez szükséges eszközöket, Lengyelországba vándorolt és ott az előkelő családok gyermekeinek nevelésére iskolát nyitott. Vállalkozása fényes sikerrel járt. Szeretetreméltóságával, jámborságával, méltóságos fellépésével annyira megnyerte tanítványainak és azokon át szüleik bizalmát, hogy idővel a legmagasabb körök, sőt a hercegi udvar is megnyílt előtte. Ekkorra magánúton sikerült befejeznie teológiai tanulmányait is és Gnézenben áldozópappá szentelték.
Fiatal éveiben találkozott Regensburgban Judittal, IV. Henrik császár nővérével. Ennek az összeköttetésnek köszönhetően került kapcsolatba a császári udvarral, sőt magával a császárral.
IV. Henrik annyira megkedvelte, hogy maga mellé vette udvari káplánnak. Ottó őszinte szeretettel ragaszkodott a hányatott életű és állhatatlan természetű uralkodóhoz és iparkodott őt legalább a bántóbb túlkapásoktól visszatartani.
Viszont Henrik is megbecsülte hűséges káplánját s előbb az augsburgi, majd a halberstadti püspökséget ajánlotta föl neki. Ottó azonban lelkiismereti aggályokra való hivatkozással mindkét esetben kitért a püspöki tisztség elől. Végül 1102 karácsonyán elfogadta a bambergi püspökséget, de kijelentette, hogy csak abban az esetben vállalja, ha maga a Szentatya szenteli őt fel. Székvárosába 1103 febr. 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján vonult be az augsburgi és würzburgi püspökök kíséretében; az út utolsó szakaszát mezítláb tette meg a havas, jeges úton. A bambergi hívek csodálták példaadó alázatosságát és szerénységét.
Mint a legfontosabb egyházmegye feje, Ottó belesodródott kora nagy küzdelmeibe, az invesztitúra-harcba, amely a pápaság és a világi uralkodók között az apátok és püspökök kinevezési jogáért folyt. Ottó azon fáradozott, hogy ebben a küzdelemben mindkét fél felé igazságosan járjon el és közvetítsen. Egyforma hűséget tanúsított az Egyház és a birodalom iránt. Már a püspöki méltóság átvétele azt mutatja, hogy Ottó nem szándékozott egyoldalúan a pártjára állni egyik félnek sem: bár 1102 karácsonyán a császár kinevezte, s gyűrűvel és pásztorbottal is beiktatta, felszentelését addig halogatta, amíg 1106 pünkösdjén Anagniban II. Paszkál pápa fogadhatta. Ekként a kereszténység mindkét vetélkedő feje törvényesítette a bambergi püspököt. Hasonlóképpen igyekezett távol maradni a politikai zűrzavaroktól, amíg a jogi helyzet nem tűnt számára elég világosnak.
Hűségesen teljesítette rangjából következő kötelességeit és mindenki másnál nagyobb odaadással és eredménnyel dolgozott az invesztitúraharc megszüntetésén és romjainak eltakarításán. Tekintélye és befolyása végül megérlelte a wormsi konkordátumot, a nagy békeművet, amely 1122-ben kompromisszumos formában véget vetett a küzdelmeknek.
A lehető legegyszerűbben élt; udvart egyáltalában nem tartott és amikor emiatt többen szemrehányással illették, azt felelte, hogy a püspök csupán haszonélvezője az egyházi javaknak, hiba volna tehát részéről, ha azokat hívságos dolgokra pazarolná. Magára semmit sem költött; ruhája, cipője sohasem lehetett olyan rongyos, hogy újra meg ne foltoztatta volna. Még igénytelenebb volt étkezés dolgában. Ha valami jobb vagy drágább falat került asztalára, azt azon módon valamelyik betegének küldte el. Egyszer pl. szolgája azzal akart benne étvágyat kelteni az eléje tálalt finom halra, hogy drágaságát dicsérte. A püspök, mikor a hal árát megtudta, azonnal intézkedett, hogy vigyék el egyik súlyos betegének. De más tekintetben is kemény fegyelem alatt tartotta magát: sokszor éjszakákon át imádkozott a tabernákulum előtt.
A püspök már jóval fölötte járt a hatvannak, mikor olyan vállalkozásba fogott, mely egy ereje teljében levő ifjúnak is becsületére vált volna: elment a pogány Pomerániába téríteni.
III. Boleszláv lengyel herceg, Judit fia, országába hívta, hogy az éppen meghódított Pomerániát megnyerje a keresztény hitnek. Számos helyen misszionálva meghozta az országnak a kereszténység végleges megerősítését, joggal nevezik Pomeránia apostolának.
Egyházmegyéje határain messze túl ismert volt, mint kolostoralapító és a szerzetesség ügyének előmozdítója. Életrajzírói hét egyházmegyében huszonhét kolostort sorolnak föl, amelyeket Ottó alapított vagy megújított. Hozzá, mint tapasztalt szervezőhöz fordultak, ha valamely régi vagy új kolostor nehézségekkel küzdött.
Mindennél azonban fontosabb az egyházi tevékenysége, a vallási élet megújítása. E célt szolgálta az 1134-ben és 1137-ben tartott egyházmegyei zsinat mellett a plébániák alapítása és megerősítése vidéken. Bambergben befejezte a dóm építését és az 1117-es földrengés által ledöntött michelsbergi kolostor újjáépítését. Karitatív gondoskodásának a tanúja volt Bambergben az általa alapított Szent Egyed és Szent Gertrúd kórház. Nagy buzgósággal támogatta a híres bambergi dómiskolát. Ottó korában virágzott a michelsbergi apátság íróiskolája, melynek a tagjai voltak későbbi életrajzírói is.
1139. június 30-án halt meg a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály-templomában helyezték örök nyugalomra.
Sírja mindmáig nagyon látogatott kegyhely.
