Az „Új kezdet “ kiáll Ferenc pápa mellett – Bernhard Meuser: „Egyedülálló lehetőség”

Dorothea Schmidt interjúja a világszinódusról Bernhard Meuserrel, az „Initiative Neuer Anfang“ (Új Kezdet nevű kezdeményezés) társalapítójával, mely 2023. október 6-án jelent meg a Tagespostban.

Bernhard Meuser
1953-ban született teológus, publicista és számos sikerkönyv neves szerzője („Christ sein für Einsteiger“, „Imádkozni: szomjas vágyakozás”, „Sternstunden“). Kezdeményezője és társszerzője volt a 2011-ben megjelent ifjúsági katekizmusnak, a „Youcat”-nek. „Szabad szerelem – Az új nemi erkölcsről” című könyvében (Kairosz Kiadó, 2021) a valóban megújult nemi erkölcs sarkköveit fogalmazza meg.  

– Meuser úr, vannak kritikus hangok a világszinódussal kapcsolatban. A pápa szemére vetik, hogy titokban eltörli az Egyház apostoli alkotmányát, és egyfajta „most már mindenki lehet az Egyház” gondolatot valósít meg. Egyetért ezzel?

– Ezt badarságnak tartom. A világszinódus, abban a formában, ahogyan azt elindították, valóban új dolog, amely eltér a klasszikus püspöki szinódustól. A szinodalitás azonban az Egyház ősrégi működési módja. A püspökök soha sem gyakorolhatják a hatalmukat egyfajta tekintélyelvű elszigeteltségben, bármennyire is ők azok, akik az Egyházért felelnek. A püspökök és Isten népe kezdettől fogva összetartozik, ahogyan azt már Antióchiai Szent Ignác (Kr.u. 35-110) megjegyezte:

,,Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház.”

Ferenc pápa bizonyos értelemben Isten egész népét mobilizálni szeretné, amely sokféleképpen megosztott, és amely a tevékenyek (klerikusok, különböző tisztségviselők) és a tétlen szemlélők (hívek, nézők) két csoportjára oszlik. A közös missziós lendület a fontos Ferencnek – lásd a legfontosabb szövegét, az Evangelii gaudiumot. A helyesen értett szinodalitás nem változtat az Egyház alkotmányán, hanem egyfajta új életformával, a közösség mély tapasztalatával új életet lehel bele.

– Meuser úr, hogyan viszonyul az „Új kezdet” a világszinódushoz?

– Nos, nem én vagyok az „Új kezdet”. Én csak a magam nevében beszélhetek, úgy gondolom azonban, hogy a tagok többségének nevében kijelenthetem, hogy a német Szinodusi Út súlyosan árt az Egyháznak, ugyanakkor teljes szívünkből üdvözöljük a világszinódust, és hálásak vagyunk Ferenc pápának a kezdeményezéséért. Úgy látjuk, hogy egy sajátos lelki folyamat a cél. Az imádság és az Isten igéjére való figyelés kulcsszerepet játszik, az Egyház tanításához nem kívánnak hozzányúlni, a sajtót (és ezzel a külső nyomásgyakorlást) messzemenően kizárják; a meghívások némiképp az Egyházban fellelhető főbb nézeteket tükrözik. Mindazok, akik a világszinódustól a parlamentarizmus és a bázisdemokrácia áttörését remélik, csak ábrándoznak. A világszinódus meghívás a kiengesztelődésre és az új minőségű egységre. És ami a legfontosabb: Az Egyháznak páratlan lehetősége nyílik rá, hogy a II. Vatikáni Zsinat alapvető szándékát megvalósítsa.

– Miben áll ez az alapvető szándék?

– Két szempont jellemzi: A zsinat először is azt akarta, hogy az összes hívő vegye ki a részét az Egyház küldetésének teljesítéséből. Másodszor a zsinat azt akarta, hogy Isten népének minden tagját missziós lelkesedés töltse el, és így a katolikus egyház új életre keljen. Azért van szükségünk a világszinódusra, mert ez mindeddig jobbára csak papíron valósult meg.

– Valódi részvétel – nem pontosan ez az, amire a Szinodusi Út Németországban törekedett?

– Nem. Németországban inkább arról volt szó, hogy a hitét vesztett funkcionárius egyház az egyházi hatalomból akart részesedni, és nem arról, hogy véget vessenek a ritualizmusban és a rossz szokásokban megmerevedett atyáskodó egyháznak, és az összes hívőben missziós lelkesedést ébresszenek. Az új evangelizáció pontosan ezt jelenti. Hogy a korszellemhez igazodó, az állammal szoros kapcsolatot ápoló egyház kiváltságait és az azt kiszolgáló szervezet profi struktúráját megszerezzék, a visszaélések elleni küzdelem ürügyén álszinódust szerveztek, amely a világegyház legitimációja nélkül egyre radikálisabb formát öltött, és egyre jobban átjárta a politika. Hogy az egyfajta tanácsköztársaságként elképzelt új egyház álmát megvalósítsák, az Egyház mind a négy alapvető jellemzőjét felszámolták: az egységét, a szentségét, a katolicitását és az apostoli mivoltát. És mivel a német szinódus támogatói úgy gondolták, hogy a gondolkodásmódjuk a világnak is javára válna, azon sem csodálkozhattunk, hogy a püspökök a világ minden sarkából Rómába rohantak, és ezt kérdezték: Pápa, mikor állítod meg ezt?

– Miért nem húzta meg a pápa idejében a vészféket?

– Egyetlen pápa sem szeretne egy második X. Leó lenni, akinek az egyházszakadás is ott szerepelt az életrajzában. XII. Piusz bizonyára jó néhány püspököt elmozdított volna, sőt, ki is közösítette volna őket. A tekintélyelvű, zsinat előtti módszer azonban, az erőszakos közbelépés egész biztosan egy újabb reformációhoz vezetett volna Németországban, végül pedig az egyetemes egyházra is beláthatatlanul káros hatást gyakorolt volna. Ferenc pápa – aki ebben teljesen jezsuitának bizonyult – egy másik utat választott, amely azonban komoly veszélyeket hordoz magában. A dialektikára épített. A következőképpen gondolkodott: az ember nem  úgy tünteti el a különböző szellemi irányzatokat a látóhatárról, hogy betiltja őket. Harc, összeütközés, forrongás, szembenállás egészen addig, amíg az erők kifáradnak, és az új megjelenik a láthatáron! A Szinódusi Úton feltűntek a sokáig elnyomott progresszív erők abban a reményben, hogy a felvilágosodás az a ritmus, amelyet mindenkinek követnie kell, és hogy a dolog csak az ő győzelmükkel végződhet. De nézd csak: az Egyház átalakítására vonatkozó terveiket a Vatikán (és maga a pápa is) egymás után visszautasította, úgyhogy a hívek tudják, miben mesterkednek. Azok a püspökök, akik továbbra is úgy gondolják, hogy a Szinódusi Út bizonyos határozataihoz kell tartaniuk magukat, és azokkal különbözőképpen bűvészkednek, most az engedetlenség reflektorfényébe kerültek. Úgy gondolom, hogy a pápa az ApCsel 5 szerint jár el, ahol Gamáliel a következő tanáccsal szolgál:

„Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.”

Mt 7,16 ugyanebbe az irányba mutat:

„Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét?”

– Miért veszélyes ez a megközelítés?

– Ferenc pápának ez a „kedélyeket lehűtő” hozzáállása, amelynek egyelőre bizalmat kell szavaznunk, téves útnak is bizonyulhat. Az ember ugyanis felteheti a kérdést: helyes dolog hagyni, hogy egyházi vezetők, akik tévúton járnak, ilyen sokáig a rossz irányba menjenek, amíg végül bele nem ütköznek a falba? És nem árt az ember a püspöki, pápai „hivatalnak,” ha megnevezi ugyan az egyházfegyelmi és tanításbeli elhajlást, de a jog eszközeivel, amelyekkel az Egyház igenis rendelkezik, nem él? És nem hagyja ezzel magára azokat a híveket, akik nem tudják, hihetnek-e még egyáltalán a püspöküknek?

– Lehet, hogy a világszinódus meghirdetése válasz a német egyházban uralkodó káoszra?

– Bizonyos szerepe ennek is lehet benne. Mi, németek azonban mindig azt gondoljuk, hogy a pápa egész nap velünk foglalkozik. Rómából nézve számszerűen kevesen vagyunk, teológiailag nem éppen a Bajnokok Ligája, a szellemi élet területén pedig már több évszázada fejlődő országnak számítunk. Biztos sokat bosszankodnak Rómában az önfejű németek miatt. A tekintetük azonban Afrika, Ázsia és Latin-Amerika felé irányul, azokra a helyi egyházakra, amelyekben megvan a misszióhoz szükséges erő – ezek jelentik a vonatkoztatási pontot. Onnan kell megtanulniuk a globális Nyugat örömtelen egyházainak, gondolja bizonyára a pápa, milyen az igazi Egyház, amely az evangélium örömét sugározza magából. A világszinódust nem a hamu lobbantja lángra, hanem a tűz.

– Mit gondol, milyen embereket hívtak meg a világszinódusra Németországból?

– Nem érzem feladatomnak, hogy magatartás jegyeket osztogassak.

– De valamit csak jelez a dolog …?

– … mármint az, hogy kiket nem hívtak meg? Igen, Irme Stetter Karpot nem hívták meg.

– De Thomas Södinget igen.

– Igen, Irme helyettesét. Rendkívül tehetséges ember. Emlékszem még arra az időre, amikor mindent megtett azért, hogy Benedek pápa segédjének és bizalmas tanácsadójának mutatkozzon. Még azelőtt, hogy a tudományát az apparátus szolgálatába állította volna.

– A püspökök között megtaláljuk Bätzing és Overbeck nevét?

Az egyik a püspöki konferencia elnöke, a másik a hittani bizottságé. Egyiküknek sincsenek túl jó esélyei Rómában, akár a különböző fellépéseik miatt, akár azért, mert olykor mindketten a gender ideológia érdekében lobbiznak ahelyett, hogy az evangélium ügyéért fáradoznának. De nem ők az egyetlen német nyelvű püspökök.

– Müller bíborosra gondol?

– A teológiai tudás terén Müller verhetetlensége a lexikonéval vetekszik. Kapott már néhány sebet, amely miatt a tisztánlátása olykor meglehetős nyerseséggel párosul. Lehet, hogy neki köszönhetjük azt, hogy nem lesz német nyelvi csoport. Képzeljük csak el: Overbeck és Müller egy csoportban! Ott kő kövön nem maradt volna.

– És aztán ott van még Genn és Oster püspök?

– Genn püspök igazán szeretetreméltó és jámbor ember. A hiányossága nézetem szerint az, hogy túlságosan felnéz a teológusokra, és olyan liberális közeg veszi körül, amellyel nem bír. Én sem szeretném, ha olyan emberek vennének körül, mint Sattler, Schüller és Söding. Oster az Egyház tulajdonképpeni reménye. A teológia és a filozófia terén szinte senki nem ér a nyomába. Az álláspontja világos, ugyanakkor az önfeladás határig kész a párbeszédre. Csodálom ezért a bravúrjáért. Honnan forrásozik ez? Valószínűleg az imádságból. Végül azonban szükség van hasonló formátumú emberekre, nehogy az Egyház a lényegtől egyre inkább eltávolodva a semmibe vesszen. 

Fordította: Sallai Gábor
Forrás: Tagespost