Róma első vértanúi – Szentek élete

Róma első vértanúi

+ Róma, 64.

Róma városának vértanúi a város égését követően haltak meg, csak azért, mert Krisztus hívei voltak. Nevüket nem ismerjük, valamennyien Szent Péter és Szent Pál tanítványai voltak.

Az ő szenvedésükre utal Szent Péter, amikor első levelében ezt írja az Asia tartományában élő keresztényeknek: „Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek titeket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulásának napján majd ujjongva örülhessetek”.

Magáról az eseményről Tacitus római történész ad egészen pontos tudósítást:

Egy általános megbotránkozást keltő orgia után „következik a csapás (a tűzvész), véletlenül-e, vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan, de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant föl a tűz, amely a Palatinus és a Caelius heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt fölhalmozva. Egyszerre több ponton kezdődött, és azonnal erőre kapva s a szélt/ől szítva a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok vagy egyéb akadályok nem voltak a közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeket száguldotta végig, majd magasra fölcsapott, és a baj, ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk, ide-oda kanyargó utcáival és házsoraival ki volt szolgáltatva a tűznek. Egyesek elvesztvén minden vagyonukat, mások a szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, a halált választották, még ha nyitva állt is előttük a menekülés útja. De gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzve az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak, s hangoztatták: »Van, aki ezt parancsolta!« – akár, hogy annál szabadabban rabolhassanak, akár valóban parancsra… Néró vigasztalásul a kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Marsmezőt és Agrippa épületeit, sőt még a maga kertjeit is, és sebtében épületeket emeltetett a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott föl, s a gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette. Bármennyire népszerű, mégis hiábavaló intézkedések voltak ezek, mert híre terjedt, hogy miközben a Város lángokban állott, ő házi színpadán lépett föl, és Trója pusztulását énekelte, a csapást a hajdani szerencsétlenség párjaként tüntetve föl.

Végül a hatodik napon az Esquilinus alján véget vetettek a tűznek… Ez a tűz több mendemondára adott alkalmat, mivel Tigellinus aemilianai birtokain tört ki, s az volt a látszat, hogy Néró új és önmagáról elnevezendő város alapításának dicsőségére pályázik. Mert Róma tizennégy kerületre oszlik; ezek közül négy maradt épen, három a föld színéig lerombolódott, a többi hétben is kevés épület maradt fenn, csonkán és félig leégetten.

Az elpusztult paloták, háztömbök és templomok számát nem volna könnyű meghatározni; de az az ősök óta tisztelt szentély mind elégett. Azután az oly sok győzelemmel szerzett kincsek és a görög művészet remekei; továbbá nagy írók műveinek régi és hiteles példányai, melyeket pótolni nem lehetett…

Néró egyébként hasznot húzott hazája romlásából, s olyan palotát építtetett, amelyben nem annyira a gyöngyöt és az aranyat lehetett csodálni, e rég megszokott és a fényűzés következtében közönségessé vált dolgokat, mint inkább a tavakat, mezőket és erdőket, nyílt térségeket és kilátóhelyeket. Severus és Celer kezdeményezte és tervezte az egészet, akikben volt annyi tehetség és merészség, hogy művészetükkel még azt is megkíséreljék, amit a természet megtagadott: azt is megígérték, hogy az Avernus-tótól a terméketlen tengerpart mentén vagy az útba eső hegyeken keresztül hajózható csatornát fognak ásatni a Tiberis torkolatáig…

Egyébként a várost nem összevissza építették föl, hanem kimérték a házsorokat, széles utcákat vágtak, s korlátozták az épületek magasságát, továbbá szabadon hagytak udvarokat. Ezeket a csarnokokat a maga pénzéből fogja fölépíttetni, s a telkeket megtisztogatva fogja tulajdonosaiknak átadni – ígérte Néró. Megtoldotta ezt jutalmakkal, kinek-kinek rendje és vagyoni állapota szerint, s megszabta, mennyi időn belül nyerik el jutalmukat. A törmelék befogadására az ostiai mocsarakat rendelte, s hogy a hajók, amelyek gabonát szállítottak föl a Tiberisen, ilyen törmelékkel megrakodva menjenek vissza. Az épületek bizonyos magasságig ne gerendákból, hanem az albai hegyről való sziklakőből készüljenek, mivel ezt a követ a tűz nem járta át…

De sem az emberi szó, sem a princeps ajándékai, sem az istenek engesztelése nem volt képes fölszámolni azt a gyalázatos hiedelmet, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus prokurátor kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Júdeábán, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik s hívekre talál.

Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt a vallást vallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve és amikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Néró a kertjeit ajánlotta föl e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült vagy kocsira szállott. Ebből – bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték – szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett elpusztulniuk.” (Tacitus összes művei II. 398- 403) Római Szent Kelemen levele szerint a zsidók féltékenységének és irigységének is része volt abban, hogy a császár és a nép a keresztények ellen fordult.

Vértanúságuk helye a Vatikán dombjának déli lejtője volt.