Önmagunk elutasítása nagy akadálya lehet az igazi boldogságnak. Hogyan lehet ezt legyőzni?
Henri Nouwen atya (1932-1996) hollandiai katolikus pap, pszichológus, író és teológus, sokéves kutatómunka után arra a megállapításra jutott, hogy az életben a legnagyobb csapda nem a siker, a népszerűség vagy a hatalom, hanem saját magunk elutasítása.
Sokan, anélkül hogy ezt észrevennék, úgy beszélnek saját magukhoz, ahogyan soha nem szólnának senki máshoz. Ennek gyökerei valószínűleg a gyermekkorba nyúlnak vissza. Az otthon hallott mondatok, a szüleikkel való viszony, az első tapasztalatok – mindezek kialakítják az idők folyamán a saját magunkról alkotott képet. Egyeseknek így szokásává válik, hogy nap mint nap negatív dolgokat mondanak maguknak, és folytonosan bírálják magukat, míg végül saját maguk leértékelésére jutnak el.
Rendszeresen azt mondogatni, hogy ostoba, érdemtelen vagy sikertelen vagyok, természetesen nem ugyanaz, mint beismerni, hogy bűnös ember vagyok és szükségem van egy Megváltóra. Lehetséges beismerni saját gyöngeségünket anélkül, hogy megvetnénk magunkat. A helyes viszony önmagunkkal szemben az, ha elfogadjuk és a kellő mértékben szeretjük magunkat, felismerve, hogy Isten gyermekei vagyunk, és hogy a Teremtő minden feltétel nélkül szeret minket.
Nouwen atya ezt fogalmazta meg könyvében (Life of the Beloved: Spiritual Living in a Secular World, 1992):
Saját magunk elutasítása a lelki élet legnagyobb ellensége, mert ellenkezik a szent hanggal, amely minket „szeretett gyermekemnek” nevez. Az, hogy szeretett gyermekek vagyunk, létezésünk központi valósága.
Az embert Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette. Nem lehet olyan tette, amitől elveszíthetné szeretetét. Az embert olyannak akarta, amilyen, és ha nem szereti önmagát, azzal ellene mond Isten szeretetének, aki mindannyiunkat akart és megteremtett.
Mik annak akadályai, hogy szeressük önmagunkat?
Saját magunk leértékelése valóságos akadály lehet az Istenhez és felebarátainkhoz fűződő viszonyunkban, mert megakadályozza, hogy teljesen élhessük azt az életet, amit Isten kíván minden gyermekének: egy örömmel, békével és szeretettel teli életet. Megakadályozza a megfelelő viszonyt embertársainkkal: aki ugyanis saját magát leértékeli és nem fogadja el, az nehezen kerül békés és vidám kapcsolatba másokkal.
Ha megvan az a szokásunk, hogy rendszeresen negatív módon szólunk önmagunkhoz, és ha rossz véleményünk van saját magunkról, miért ne lehetne elhatározni, hogy ezt a hibánkat kijavítjuk? Valóban nem könnyű feladat, de egészen biztos, hogy lehetséges!
Először is tudatosítsuk, hogyan beszélünk magunkhoz. Mindig leszóljuk magunkat? Kemény szavakkal gondolunk magunkra? Ha ez fennáll, javítsunk az irányon, vegyük fel azt a szokást, hogy mindig jóindulattal szóljunk magunkhoz, egyszerű és igaz szavakkal: Isten képére lettem alkotva. Isten gyermeke vagyok és szeret engem. Megérdemlem a szeretetet és a tiszteletet.
Ne felejtsük el, hogy mindig támaszkodhatunk a Szentírásra: ott mindig megtalálhatjuk azokat a bölcs szavakat, amelyek emlékezetünkbe idézik igazi értékünket Isten szemében.
Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. (Zsolt 139,14)
Mert a hegyek megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én szeretetem nem hagy el soha, és veled kötött békeszövetségem nem inog meg. Az Úr mondja ezt, aki megkönyörült rajtad. (Iz 54,10)
Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. (1Jn 3,1)
Ám te irgalmas és kegyes Isten vagy, megfontolt a haragban, de gazdag a jóságban és hűségben. (Zsolt 86,15).
De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. (Iz 49,15)
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,16).
Ha ráébredünk, hogy ténylegesen Isten szeretett gyermekei vagyunk. jobban el tudjuk fogadni és nagyobb jóindulattal szemléljük magunkat, és nagyobb örömökben lesz részünk.
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia
