Az igazi Joseph Ratzinger

Az igazi Joseph Ratzingert és az ő nagyságát Jézus iránti szeretetének mélységéből érthetjük meg — ezt a szeretetet rendkívüli teológiai és exegetikai (bibliamagyarázati) intelligenciája mélyítette el.

Az a Joseph Ratzinger, akit 35 éven át ismertem — először a Hittani Kongregáció prefektusaként, később XVI. Benedek pápaként, majd emeritus pápaként — ragyogó szellemű, szent ember volt, és semmiben sem hasonlított arra a torzképre, karikatúrára, amelyet teológiai ellenfelei alkottak meg róla, és amelyet aztán a média bebetonozott.

A karikatúra-Ratzinger zordon, hajthatatlan egyházi inkvizítor vagy végrehajtó volt, “Isten rottweilere.” Az a Ratzinger, akit én ismertem, tökéletes úriember volt, szelíd lélekkel, és kissé tartózkodó természete ellenére egészséges humorral megáldva. Szerette Mozartot, és alapjában véve derűs személyiség volt, nem pedig besavanyodott különc.

A karikatúra-Ratzinger képtelen volt a modern gondolkodás megértésére és értékelésére.

Az a Ratzinger, akit én ismertem, vitathatatlanul a világ legműveltebb embere volt, aki enciklopédikus ismeretekkel rendelkezett a keresztény (katolikus, ortodox és protestáns) teológia, az ókori, középkori és modern filozófia, a zsidó és keresztény bibliatudomány, valamint a klasszikus és jelenkori politikatudomány területén. Gondolkodása világos és rendszerezett volt, és a feltett kérdésekre teljes bekezdésekkel válaszolt – akár az általa beszélt harmadik vagy negyedik nyelven is.

A karikatúra-Ratzinger politikai szempontból reakciós volt, akit összezavartak az 1968-as németországi diáktüntetések, és a monarchikus múlt újraélesztése után sóvárgott. Vérmesebb ellenségei náci szimpátiára is célozgattak vele kapcsolatban (innen jött a pimasz Panzerkardinal gúnynév). Az a Ratzinger, akit én ismertem, olyan német volt, aki az Egyesült Királyságban tett 2010-es hivatalos látogatásakor megköszönte az ország népének, hogy megnyerték az angliai csatát. Bajor kereszténydemokrata volt (amerikai politikai fogalmak szerint ez azt jelenti, hogy a centrumtól kissé balra állt). A marxizmust mind elméleti, mind gyakorlati szempontból megvetette (mivel filozófiailag értelmetlen, a gyakorlatban pedig soha nem vált be önkényuralmi és gyilkos természete miatt).

A karikatúra-Ratzinger ellensége volt a II. vatikáni zsinatnak. Az a Ratzinger, akit én ismertem, harmincas éveinek közepén egyike volt a három legbefolyásosabb és legeredményesebb teológusnak a zsinaton. Ő volt az az ember, aki a Hittani Kongregáció prefektusaként karöltve dolgozott II. János Pál pápával, hogy a zsinat mérvadó értelmezést nyerjen, és ezt saját pápasága idején tovább mélyítette.

A karikatúra-Ratzinger liturgikus troglodita (primitív barlanglakó, ősember) volt, aki vissza akarta forgatni a liturgiai reform óráját. Azt a Ratzingert, akit én ismertem, a 20. századi liturgikus mozgalom mind lelkileg, mind teológiailag mélyen érintette. Ratzinger az őt követő pápánál sokkal nagylelkűbb pápává vált abban a tekintetben, hogy elfogadta a jogszerű liturgiai sokféleséget. Éspedig azért, mert XVI. Benedek hitte, hogy erre az élő sokszínűségre alapozva végül valóra válnak az őt is formáló liturgiai mozgalom nemes céljai, és így Isten áhítatos imádása megerősíti majd az Egyházat küldetése és szolgálata teljesítésében.

A karikatúra-Ratzinger divatjamúlt történet volt, egy intellektuális csökevény, akinek a könyveit nemsokára belepi a por, és maguk is szétporladnak anélkül, hogy nyomot hagytak volna az Egyházban vagy a világi kultúrában. Az a Ratzinger, akit én ismertem, biztos lehetett abban, hogy könyveit évszázadok múltán is olvasni fogják, pedig ezt kevés kortárs szerzőről lehet elmondani. Gyanítom azt is, hogy XVI Benedek pápának, aki a pápák közt a legjobb hitszónok volt Nagy Szent Gergely óta, néhány prédikációja bekerül majd az Egyház hivatalos napi imájába, a zsolozsmába.

A karikatúra-Ratzinger hatalomvágyó volt. Az a Ratzinger, akit én ismertem, háromszor is megpróbált lemondani a kúrián betöltött posztjáról, egyáltalán nem vágyott arra, hogy pápa legyen, és 2005-ben mondott is olyat paptársainak, hogy ő „nem kormányzásra való ember”. Pápává választását csak engedelmességből fogadta el, mivel Isten akaratának tekintette, amely bíboros testvérei elsöprő többségű szavazatában nyilvánult meg.

A karikatúra-Ratzinger közömbösen szemlélte az Egyházban történt szexuális visszaéléseket. Az a Ratzinger, akit én ismertem, a Hittani Kongregáció bíboros prefektusaként, majd pápaként is megtette mindazt, amit más is tett volna a helyében, hogy megtisztítsa az egyházat attól, amit ő brutálisan és találóan mocsoknak nevezett.

Az igazi Joseph Ratzingert és az ő nagyságát Jézus iránti szeretetének mélységéből érthetjük meg. Szeretete – amelyet rendkívüli teológiai és exegetikai intelligenciája mélyített el – tükröződik A Názáreti Jézus című trilógiájában, amelyet tudományos életműve csúcspontjának tekintett. E kötetekbe belesűrítette több mint hat évtized alatt szerzett tudásának legjavát, mert reménye szerint műve hozzásegít majd más embereket, hogy jöjjenek és szeressék Jézust úgy, mint ő. Amint e nagy téma megannyi változatában hangsúlyozta, a „barátság Jézus Krisztussal” a kiindulópont, a sine qua non (elengedhetetlen feltétel) a keresztény életben, és az Egyház egész célja nem más, mint e barátság istápolása.

A 20. századi katolicizmus monumentális alakjai közül az utolsó is hazatért Istenhez, aki nem mulasztja el megjutalmazni jó szolgáját.

Írta: George Weigel
Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Catholic World Report