Ha alázatosabbak leszünk, az erőt ad. Kevin Vost pszichológus osztja meg új könyvében, hogy miért és hogyan van ez így.
Amikor arra kérték meg Kevin Vostot, hogy írjon az alázatosságról, felesége – ahogy állítja – kuncogott, mert „talán úgy gondolta, hogy ez a kutatás jót tenne a férjének”. Ám még korábban írt a Szentlélek erényeiről és ajándékairól, és ismerte az alázatosság alapvető fontosságát, hiszen ez jelentős szerepet játszott saját lelki útjában.
Vostot katolikusnak nevelték, de 25 évet töltött el ateistaként, amíg Aquinói Szent Tamás írásain felbátorodva újra magához nem ölelte Krisztust és az Egyházat. Majd letette doktoriját klinikai pszichológiából (Psy.D.), utána pszichológiát és gerontológiát kezdett tanítani. Dr. Vost – több mint 20 katolikus könyvnek a szerzője – különös érdeklődést mutat ahhoz, hogy megossza Aquinói Tamás időtlen bölcsességét napjaink katolikusaival, amint ezt legújabb könyvében is teszi. A Humble Strength: The Eye-opening Benefits of Humility (Alázatos erő: Az alázatosság gondolatébresztő adományai)című művét az Ascension Press adta ki.
Az Aleteia arról kérdezte Dr. Vostot, hogy az alázatosság miért olyan lényeges a mi életünkben, kezdve azzal, hogy milyen szerepet játszott az övében.
Önnek, mint volt ateistának, milyen szerepet játszott az alázatosság a saját lelki életében?
Az alázatosság szorosan kapcsolódik az igazsághoz. Ez vezet el bennünket az őszinte önértékeléshez, illetve hogy hol a helyünk a világegyetemben.
Tinédzser éveim végén lettem ateista, mivel olyan bombabiztos ateista érvekről olvastam Isten létezése ellen, mint hogy Isten gondolata önellentmondó, vagy hogy Isten nem szükségszerű az univerzumhoz, mivel az – magyarázatot nem igényelve – önmagából indul ki. Akkoriban úgy gondoltam, hogy kiderítettem, mi az igazság az Istenbe vetett hitről. Sajnálatosan – és tévesen – adtam fel Istenbe vetett hitemet a következő 25 évben, de Isten sosem adta fel azt, hogy – úgymond – higgyen bennem; legalábbis megtartott abban, hogy keressem az igazságot egészen addig a napig, míg rá nem jöttem, hogy valóban Ő az Igazság.
Hinni akartam Istenben, de nem gondoltam, hogy ezt őszintén meg tudnám tenni, amíg rá nem leltem Aquinói Szent Tamás írásaira a Summa Theologica-ban. Ott bukkantam rá, hogy az ateisták érveit már több mint 700 éve jócskán megdöntötték, s a mi katolikus tanításunk részét képezik, noha erről, katolikus neveltetésem ellenére, fogalmam sem volt.
Mióta 2004-ben visszatértem az Egyházba, belemerültem Aquinói Szent Tamás bölcsességébe, aki szinte mindenről írt – ideértve az alázatosság életbevágó fontosságát is. Ez arra bátorított, hogy szembenézzek azzal a ténnyel, hogy negyed évszázadon keresztül ilyen nagyot tévedtem egy ilyen fontos dologban!
Miért az alázatosság minden erény alapja?
Az alázatosság (angolul humility) a latin „humus” szóból származik, amely földet vagy talajt jelent, elismerve azt, hogy a földből származunk, „porból lettünk és porrá leszünk.” Elismeri azt a tényt, hogy létezésünk nem magunktól függ, hanem Istentől. Ilyen értelemben valóban szerények vagyunk, a szerénység pedig az alázatosság rokon értelmű szava. És még nincs vége a történetnek. Az Ascension Kiadó a Humble Strength számára egy olyan gyönyörű borítót alkotott, melynek előterében egy makk látható, a háttérben pedig egy hatalmas tölgyfa árnyéka. Az alázatosság erénye nem tart meg bennünket kicsinek, sőt előkészíti a terepet mindazon természetes és természetfeletti erők teljes kifejlődéséhez, melyeket Isten nyújt nekünk. Az alázatosságon keresztül elismerjük, hogy szükségünk van Istenre és megszólíthatjuk Őt azokért a kegyelmekért, melyek lehetővé fogják tenni számunkra a növekedést, a virágzást és a gyümölcshozatalt. Az alázatosság beismeri gyengeségeinket, ám egyúttal a nagy erősségekre való potenciálunkat is.
A teológusok úgy ábrázolják az alázatosságot, mint az erények templomában az alapkövet, mely Krisztus szikláján nyugszik, mivel minden más erény – az intellektuális erények, hogy az igazságot kutassuk; az erkölcsi erények, hogy megtegyük a jót; és a teológiai erények, hogy ráleljünk az Istennel való egyesülésre, jótéteménnyel és az Isten, mint sarokkő iránti szeretettel – az alázatosságtól függ. Az alázatosság szerepet játszik minden más erény fejlesztésében. Mi nem növekedhetünk az erényben anélkül, hogy rá ne döbbennénk, hogy hosszú út vezet el odáig – Isten segítségével!
Hogyan gyógyíthatja meg az alázatosság a kapcsolatokat és a megosztottságot?
Minél inkább hiányzik belőlünk az alázatosság, annál inkább koncentrálunk saját igényeinkre és szükségleteinkre, és annál kevésbé a másokéira.
Napi szinten még a legegyszerűbb interakció esetén is – ismerősökkel és vadidegenekkel a boltban, a liftben, az edzőteremben vagy bárhol máshol – fontos szerepe van az alázatosságnak. Egy szemkontaktus, egy mosoly, egy szimpla köszönés, egy rövid bók vagy megjegyzés esetén máris eltereljük a figyelmünket önmagunktól, felismerjük Krisztust a másik emberben, és megmutatjuk, hogy ő fontos számunkra. Ilyen esetekben az alázatosság felszabadítja a kedvesség és a barátság egyszerű erényét, melyek mindenki felé kötelességünk.
Ami a mélyebb kapcsolatokat illeti, – a munkatársak, barátok vagy családtagok felé – az alázatosságból fakadó egyszerű gyógyító cselekedet, hogy nem dominálunk a társalgásoknál, nagyjából ugyanannyi időt hagyunk másoknak is a beszédre, illetve meghallgatjuk őket, amíg beszélnek (ahelyett, hogy már a saját elkövetkezendő megjegyzésünkre készülnénk).
A másik mód a kapcsolatok gyógyítására és a megosztottság elboronálására az az intellektuális alázatosság kialakítása, vagyis soha ne tegyünk úgy, mintha értenénk egy számunkra ismeretlen dologhoz, illetve legyünk mindig nyitottak arra, hogy másoktól tanuljunk. Erre a fajta alázatosságra igazán szüksége van a modern világunkra, ahol egyre több az olyan ember, akik azt gondolják, hogy az a legjobb, ha elhallgattatják az ellenkező nézeteket valló embereket, ahelyett, hogy igyekeznének megérteni, miért gondolkoznak úgy, ahogy.
Hogyan tud az alázatosság távol tartani minket attól, hogy kísértésbe és bűnbe essünk?
A büszkeségre rendszerint úgy tekintettek, mint a hét halálos bűn legfőbbikére, sőt néhány neves teológus, mint Nagy Szent Gergely pápa és Aquinói Tamás, saját hetes listájukban a büszkeséget a kérkedéssel helyettesítették (ott van továbbá a fösvénység, az irigység, a harag, a bujaság, a falánkság és a lustaság, más néven a jóra való restség). Ezt azért teszik, mert a büszkeséget az összes többi halálos bűnnél is még alapvetőbbnek látják, mivel lehetőséget nyújt, hogy előidézze mind a hetet, továbbá az összes többi bűnt.
A büszkeségre a latin superbia szót használták, ami azt jelenti, hogy valaki úgy gondolkodik és cselekszik, mintha több lenne annál, mint ami valójában. Lucifer büszkeségének nagy bűnében több akart lenni annál, ami volt, és olyanná akart válni, mint Isten, habár dicsőséggel lett megteremtve. Az alázatosság ezzel szemben arra indít, hogy úgy gondolkodjunk és cselekedjünk, amik valóban vagyunk, és nem enged teret a büszkeségnek.
Az alázatosság tehát képes ellensúlyozni a büszkeséget, ám ellensúlyozhatja közvetlenül még a legvalószerűtlenebb bűnöket is. Hadd mondjak pár egyszerű példát: A falánk azt mondja: „Megérdemlem a legjobb ételekből a legnagyobb mennyiséget, az én ízlésem szerint elkészítve és azon nyomban megérdemlem őket!”, addig az alázatosnak ez a válasza: „Áldj meg minket, ó Urunk, és áldd meg ezeket az adományokat, melyeket a te bőkezűségedből kaptunk. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen”, (függetlenül attól, milyen szerény és egyszerű lehet az étek). Amíg a haragos azt mondja: „Hogy mer az az ember sértegetni és megbántani ENGEM?”, addig az alázatos válasza: „Ki vagyok én, hogy engem ne lehetne megbántani vagy megsérteni? Ez valahogy jogosnak tűnt annak az illetőnek a szemében. Ha szükséges, felszólalok, ám biztos, ami biztos, imádkozom Istenhez, hogy enyhítse meg ennek az embernek a szívét.”
Milyen pszichológiai előnyökkel jár az alázatosság kapcsolatainkban, otthon és a munkahelyen?
Krisztus azt mondta nekünk, hogy ha magukra vesszük az igáját, és szelíddé és alázatossá válunk, akárcsak Ő, akkor Ő megadja nekünk a nyugalmat. Az alázatosság képes felszabadítani és megnyugtatni minket, nyugalmat ad nekünk úgy, hogy nem gondolunk vagy aggódunk állandóan önmagunk miatt vagy azon, hogy milyen benyomást keltünk. Epiktétosz, az ókori sztoikus filozófus beszélt olyan briliáns elméjű és ékesszóló emberekről, akik a nyilvános megszólalásnál remegtek a félelemtől és elnémultak, valamint tehetséges zenészekről, akik ledermedtek a nyilvános fellépés gondolatától. A gond az volt, – ahogy ő mondta – hogy ezek az emberek jobban koncentráltak arra, hogy mit gondolnak mások róluk, mint az adott feladatukra.
A modern pszichológusok azt mondják, hogy a feladatokat „én-központúan” vagy „feladat-központúan” lehet megközelíteni. Amikor alázatosságot kérünk Istentől, és arra törekszünk, hogy ezt a gyakorlatba is átültessük, az önmagunkra irányuló én-központúságnak át kell adnia a helyét a feladat fontosságára való összpontosításnak, függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak erről az erőfeszítésünkről. Habár annak idején még nem tudtam, hogy az alázatosságot gyakorlom ezzel, ez a fajta pszichológiai gyakorlat segített leküzdeni a nyilvános beszédtől való halálos félelmemet, mely egészen a 20-as éveim elejéig tartott. Ez a fajta feladatorientált összpontosítás a munkahelyünkön felmerülő bármilyen jellegű feladatban segítségünkre lehet.
Továbbá – a munka világának gyors változásai közepette – az alázat létfontosságú szerepet játszik abban, hogy nyitottak maradjunk az új dolgok és készségek megtanulására, és ne gondoljunk arra, hogy megülhetünk csupán a múlt babérjain.
Ami pedig az otthonunkat illeti, ha növekszünk alázatosságban, akkor kevésbé ragaszkodunk saját preferenciáinkhoz és ahhoz a viselkedéshez, amelyről a régi mondás így szól: „Megszoksz vagy megszöksz!” Az alázatban való növekedés során engedd néha, hogy házastársad vagy gyermekeid válasszanak éttermet, filmet, nyaralási helyszínt vagy bármi mást.
Milyen gyakorlati módszerek vannak arra, hogy minden nap növekedjünk az alázatosságban?
Mindenféle igazán egyszerű dolgot tudunk tenni, és talán bizonyos szempontból a legkönnyebb és a legfontosabb az Istenhez való imádkozás, hogy segítsen nekünk növekedni alázatosságban, és növekedni abban az igazságban, hogy kik is vagyunk és Isten mire is hív minket.
A Humble Strength könyv végéhez érve beillesztettünk egy 50 pontból álló egyfajta „karbantartási útmutatót” a különböző alázatosság-fajtákról. Példának álljon itt kettő: #2. Légy hajlandó azt mondani, hogy „nem tudom”, még akkor is, ha arról a dologról szakértőnek tartanak. #4. Ismerd meg önmagadat. Törekedj megismerni az igazságot saját erősségeidről és gyengeségeinktől azáltal, hogy nyitott vagy a visszajelzésre és a kritikára. Majd mozdulj ki, hogy fejleszd az erősségeidet és kerekedj felül a gyengeségeiden.
Utoljára pedig két meglehetősen komoly pontot idéznék: #43. Gondolj azokra, akik bosszantanak téged, és gondold át, Isten milyen rejtett ajándékokat adhatott nekik. Milyen nehézségeken eshettek át? Milyen jó cselekedeteket cselekedhetnek, amikről neked fogalmad sincs? Ez segíteni fog abban, hogy „mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.” (Fil 2,3)
Végül a 44. pont. Legközelebb, ha valaki valamilyen módon inzultál vagy semmibe vesz, gondolkodj el azon, milyen módon tanúsíthatsz irányába egy kis kedvességet, még ha névtelenül is teszed. (Az egyik ilyen példa Porres Szent Márton, aki az alázatosság és a szeretet eme cselekedetei révén tette néhány ellenségét baráttá.)
Mi az a könyvből, ami szeretné, ha megragadná az olvasókat?
Sosem szabad elfelejtenünk magának a Mesternek azt a felszólítását, hogy legyünk alázatosabbak úgy, mint Ő:
„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” Mt 11,29-30
Írta: Zoe Romanowsky
Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: Aleteia
