Pápalátogatás után és püspökújulás előtt hívő nemzeti közösségünk egyfajta akédiában, életuntságban rostokol. Arra sem vesszük a fáradságot, hogy kapkodjuk a fejünket a körülöttünk zajló történések irányába. Már nemcsak mérgez, hanem megfojt a sok nyomasztó hír, esemény, fejlemény, ami kis és nagyobb világunkban zajlik. A kormányválságok és -váltások, a különféle tüntetések és merényletek, lövöldözések és balesetek, az ökológiai katasztrófa és idegen kultúrák inváziójának rémképe már-már feledteti hivatásunkat. Azt, hogy mivégre vagyunk e világon, és ki az, akiben bízhatunk.
A hetek óta zajló francia parlamenti viták is csepp a tengerben. Nem véletlen adta a Katolikus.ma azt a címet legújabb cikkének ezzel kapcsolatban:
Az a helyzet ugyanis, hogy a franciák már ott tartanak, hogy szerintük apák sem kellenek, az ilyen régimódi ivarsejtdonorokat nyugodtan ki lehet iktatni. Majd a lombik, a tudomány, az 1. számú és 2. számú anya ezt is megoldja. Érdekes számsort is közöl a lap ezzel kapcsolatban: Franciaországban az egészségbiztosítási adatok szerint 2014-ben a különféle beavatkozások költsége 300 millió euró volt. A fel nem használt, „félretett” embriók száma több mint 220.000, közülük 34.000-re a „szülők” egyáltalán nem tartanak igényt. Őket öt év elteltével megsemmisítik…
Ezek a számsorok is előrevetítik, mi lesz az emberből, ha elszakad Teremtőjétől, ha addig enged és szüntelen enged a kísértőnek, míg az szétroncsolja az emberi lét alapjait.
Sokan emlékszünk még a 80-as évekbeli falklandi háborúra, ami azért pattant ki, mert Argentína vissza akarta szerezni Nagy Britanniától a Malvin-szigeteket. Hogy nem sikerült, az egy másik történet. A Brit Királyi Haditengerészet biztosan szállt be a háborúba. Az összes hajójukat egy olyan korszerű védelmi rendszerrel (szovfterrel) látták el, amely még becsapódás előtt képes volt felismerni minden kilőtt, ellenséges rakétát. Sok argentin támadást visszavertek anélkül, hogy egyetlen brit hajó is megsérült volna. Aztán megtörtént a lehetetlen. 1984. május 4-én egy argentin vadászrepülőről indított magányos kis rakéta simán átcsúszott a tökéletesnek hit védelmi rendszeren, és belefúródott a csaknem 4000 tonnás HMS Sheffield torpedóromboló testébe, majd a hajó gyomrában felrobbant. A legénységből húszan azonnal meghaltak, a hajó működésképtelenné vált, és pár napra rá el kellett süllyeszteni. A brit Királyi Haditengerészetet sokkolta a hír, hiszen csak három torpedó maradt épen, amellyel védhették a két repülőgép-anyahajót. A szakértők a vizsgálat során megállapították, hogy a hajó számítógépe pontosan beazonosította az amúgy francia gyártmányú Exocet rakétát, és… beengedte. Hiszen a számítógépet úgy programozták, hogy hagyja figyelmen kívül a baráti fegyvereket. A baráti francia rakétát viszont ellenséges repülőről indították. Tehát a hajót egy olyan harci eszköz pusztította el, melyet időben észleltek, és amelyet jóval a becsapódás előtt gyerekjáték lett volna megsemmisíteni…
Lám-lám, semmi új a nap alatt. Avilai Nagy Szent Teréz már a középkorban figyelmeztetett, hogy a lélek sötét éjszakájában a legnagyobb kísértés az, hogy elmegy a kedvünk az imától, a kötelességteljesítéstől, abbahagyjuk megszokott, rutinszerű feladatainkat, mondván: minek? Nem éri meg. Már nincs értelme küzdeni. A szent misztikus is átment ezen, s azt tanácsolja: ilyen helyzetekben még inkább ki kell tartani. Az imában is. Nem szabad hagynunk, hogy sodorjon az ár. Nem szabad feladnunk a küzdelmet, magunkban sem és környezetünkben sem. Ezzel egymást is erősítjük. Igaz, a baljós vészmadarak erre legyintenek: attól, hogy beállsz a folyóba, akár tizedmagaddal is, attól az folyik tovább… Csakhogy mi nem a folyó „oldalán” állunk, hanem a Krisztusén, aki sziklára építette (egy)“házát”, akárcsak az okos ember a példabeszédben.
Néha úgy tűnik, könnyebb célt érni a megalkuvásssal, a behódolással, a felszívódással, a könyöradományért megalázkodó sunyi farizeizmussal, de nem ez a krisztusi út.
Diogenészről jegyzi meg a görög mitológia, hogy egyszer egy ház küszöbén ülve lencsét evett. Egész Athénben a főtt lencse volt a legolcsóbb étel. Ez volt a szegények, az igénytelenek, a pórnép étele. Ha lencsét ettél, azt jelezted: nagyon szűkösen élsz. A nagy bölcs ekkor már tiszteletre méltó elismerést vívott ki a „hatóságok” előtt is, főleg igazmondásáért és szokatlanul mély meglátásaiért. Ezért egy arra járó elöljáró szóvá is tette neki:
„jaj, Diogenész, ha egy kicsit alázatosabb lennél, többet hízelegnél az uralkodónak, nem kellene itt lencsét enned.” Mire a bölcs így válaszolt: „Ó szegény testvérem! Ha megtanulnál egy kicsit lencsét enni, akkor nem kellene annyit hízelegned és alázatoskodnod az uralkodónak.”…[2]
Milyen egyszerű! Lelki védőhálónkat, védelmi rendszerünket leginkább azzal tudnánk erősíteni, ha kitartanánk a hitben, az elkötelezett szeretetben. Ha a motiváló, lelkesítő erő belülről, lelkünkből, a Szentlélektől fakadna. Ha hűségesek maradnánk Krisztushoz, a sziklához. Akkor nem hánykódna annyit életünk hajója, és felismerné a (gonosz) világ ármánykodását, az ellenséges szellemi-lelki rakétákat. Bármilyen hízelgő, szabados, jól csengő maszlaggal próbálna etetni, nem lennénk hajlandóak, hogy azt tegyük, amit ő akar.
Naftali Kraus budapesti származású zsidó újságíró jegyzi meg egyik törvénymagyarázatában, ahol Bálám próféta átkáról, vagy inkább áldásáról értekezik:
„nem az a fontos, mit átkozódnak a gójok. A lényeg az, hogyan viselkednek a zsidók. Ha ők Istennek tetsző módon viselkednek, a mindenkori Bileámok átkai áldássá változnak.”[3]
Nekünk, magyar keresztényeknek is ez a dolgunk…
[2]in. Jorge Bucay: Életmesék, Bp. Európa kiadó, 2011.
[3]In: Naftali Kraus: Az ősi forrás, Fórum Rt. Bp, 1990.
