Április 8: Megemlékezés Szent II. János Pál temetéséről
II. János Pál pápát húsz évvel ezelőtt, 2005. április 8-án, pénteken helyezték örök nyugalomra a római Szent Péter bazilikában. Április 2-i halálát követően hat napon keresztül egy olyan szenttől búcsúztunk, aki úgy megváltoztatta a világ arculatát, mint senki más. Michael Hesemann német történész, vatikáni elemző, újságíró, író az évforduló alkalmából a kath.net oldalán érzelemgazdag írásban emlékezik meg a szent pápáról.
2005. március 27-én, húsvétvasárnap reggelén a világ megdöbbenve látta, mennyire legyengült állapotban van a Szentatya. Angelo Sodano bíboros, a Szentszék államtitkára celebrálta a húsvéti misét, és a pápán lett volna a sor, hogy elmondja a hagyományos Urbi et Orbi áldást. Amint lassan, kerekesszékben odatolták az Apostoli Palota harmadik emeletének ablakához, az imént még éljenző embereknek elállt a lélegzete: az egykor oly életerős lengyel férfiból betegségtől sújtott, lesoványodott, megtört öregember lett.
Amikor el kellett volna mondania az áldást, a hangja elakadt. Csak egy kis recsegés hallatszott, és egyik segítője sietve visszavette a mikrofont. A következő órákban a Vatikán nagy igyekezettel magyarázta a világnak, hogy az áldás ennek ellenére érvényes, hiszen a pápa áldási szándéka számít.
„A fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés” – idézték páran Izajás próféta (53:3) verseit, amelyek a nagypénteki liturgia részét képezik. A pápa is a fájdalmak emberévé vált, a szenvedés és a halál, valamint a feltámadás reményének élő szimbólumává.
Mindenki érezte, hogy egy korszak véget fog érni.
A húsvét utáni első szerdán II. János Pál ismét megjelent az ablakában, de ismét sikertelenül próbált beszélni. Bár minden erejét összeszedte, gyenge testéből nem tudott elegendő levegőt kipréselni. A zarándokok szemében könnyek csillogtak. Érezték, hogy az erős akaratú egyházfő hamarosan elveszíti a küzdelmet.
Másnap estefelé II. János Pál egészségi állapota drámaian megromlott. Egy fertőzés miatt magas láza lett, antibiotikumos kezelést kezdtek, és egyes hírek szerint sürgősségi műtétet hajtottak végre rajta. Mivel a pápa a Vatikánban akart meghalni, a kórházi kezelést szándékosan kerülték.
Az olasz televízió megszakította adásait, az emberek a Szent Péter térre tódultak. Ezrek imádkoztak, gyertyákat gyújtottak és bámulták a pápai palota kivilágított ablakait, ahol II. János Pál éjfél körül megkapta a betegek kenetének szentségét. Ő volt a pápájuk. Szikla, aki mindig ott volt, miközben divatok és bálványok, politikusok és rendszerek jöttek és mentek. Nem követte a populizmus szélirányait, hiteles maradt. Minél szigorúbb egy apa, annál inkább tisztelik és szeretik. Ő volt az apjuk, egy teljes fiatal nemzedék apja, akik általa fedezték fel újra a hitüket, a „JPII nemzedék”, amely most elveszítette a bálványát. És esküvel fogadták, hogy örökre megőrzik őt a szívükben.
A következő nap reménytelenül kezdődött. Súlyos szív- és keringési problémák léptek fel, és a légzés átmeneti megszűnése már jelezte a közelgő véget.
A város külön buszjáratot indított a Termini pályaudvar és a Vatikán között, mivel egyre több zarándok érkezett a városba. A fiatalok énekei még utoljára erőt adtak a haldoklónak. Úgy tudni, segítséggel egy rövid üzenetet diktált munkatársainak és a világnak: “Boldog vagyok, és nektek is annak kell lennetek. Imádkozzunk együtt örömmel. Örömmel adom magam teljesen Szűz Mária kezébe”.
Egy második üzenet a fiataloknak szólt. Utolsó erejét megfeszítve csak úgy sikerült átadnia, hogy a szájáról kellett leolvasni a szavakat: “Kerestelek titeket, most eljöttetek hozzám. Köszönöm nektek.”
„Lassan halt meg, fájdalmai voltak, szenvedett” – mondta el később a személyes orvosa. Április 2-án, szombaton este (a napok egyházi számítása szerint már az Isteni Irgalmasság vasárnapján) 21.50 óra körül a pápai camerlengo, Martinez Somalo bíboros megerősítette a halál beálltát. Egy gyertyát tartott a pápa szájához. A láng mozdulatlan maradt, tehát a lélegzés már megszűnt. Háromszor néven szólította az elhunytat: „Karol?” Ezekre sem kapott választ. A pápa halott volt. Somalo fehér vászonkendőt terített az arcára, lehúzta ujjáról a halászgyűrűt, s ezzel II. János Pál pontifikátusa hivatalosan is véget ért. Este 22.00 órakor Leonardo Sandri érsek bejelentette a Szent Péter téren a híveknek: “21.37-kor Szentatyánk visszatért az Úr házába. Árván maradtunk, bár tudjuk, hogy a pápa Isten karjaiban van”.
Sokan sírni kezdtek, spontán térdre estek és imádkoztak. Aztán az imák tapsra váltottak, egyre hangosabban, míg végül az egész teret betöltötte a halállal dacoló taps hangja: „Halál, hol a te fullánkod?” Az egész világon megszólaltak a templomi harangok. „Az angyalok üdvözölnek téged” – jelentette a „Radio Vatican”.
Ami ezután következett, az csodaszámba megy. Már másnap soha nem látott zarándokáradat indult meg Rómába. A halál idején jelen lévő tízezrekhez százezrek, sőt milliók csatlakoztak, hogy elbúcsúzzanak tőle. Rómában egy teljes hétig rendkívüli állapot volt érvényben. Kora reggeltől emberek tízezrei özönlöttek ki a Termini pályaudvarra befutó vonatokból, a Szent Városba konvojokban érkező buszokból, a Fiumicino repülőtéren percenként leszálló hatalmas repülőgépekből. Számuk napról napra nőtt, egészen péntekig, a temetésre kijelölt napig.
Rómában már kedden tele volt minden létező szálloda. Az utolsó szobákért már vagyonokat kértek. Azok, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy barátoknál vagy a számos kolostor és szerzetesház valamelyikében szálljanak meg, a szabadban táboroztak. Róma városa sátrakat állított fel az egyetem, a kiállítási központ és a Circus Maximus területén, és tornatermeket és iskolákat is megnyitott. A legtöbbeknek azonban csak az utcán volt hely, általában a Szent Péter tér közvetlen közelében.
A zarándokokra ezután újabb akadály várt: a történelem leghosszabb sorban állása. A Tiberis partjáról a Via della Conciliazione-n át kanyargott a sor Bernini oszlopcsarnokaihoz, majd vissza a hatalmas obeliszkhez, amely egykor Néró cirkuszában állt, és tanúja volt Szent Péter és az első keresztények kivégzésének, végül pedig a nehéz bársonyfüggönyökkel szegélyezett hatalmas főportálon át be a világ legnagyobb templomába, a Szent Péter-bazilikába.
A Szent Péter apostol sírja fölött emelkedő hatalmas Bernini-baldachin előtt, fából készült ravatalon feküdt Péter 264. utóda, fején a mitrával, lábán borvörös cipővel, kezében ezüst pásztorbotjával, amely minden földi útjára elkísérte, és értékes rózsafüzérével, amely a számára legkedvesebb imát jelentette.
Az egyes zarándokoknak nem volt sok idejük búcsút venni. A legtöbben megpróbálták lefényképezve megörökíteni a pillanatot, hogy valamiféle virtuális ereklyét vihessenek magukkal haza. Legtöbbjüknek ez az utolsó találkozás csak másodpercekig tartott, épp csak a fotóra és egy keresztvetésre maradt elég idő. Aztán az egyik őrt álló már intett is: „Tovább! Tovább!”
Sokan sírtak. Idegenekből hirtelen egy nagy család lettek, mindenki úgy érezte, mintha az apját, sőt élete egy részét vesztette volna el. Szegényebb lett a világ.
A bazilikába óránként átlagosan 21.000 ember lépett be. A sorban kétszázezren álltak. Összesen kétmillió ember búcsúzott el a pápától ilyen módon. További kétmillióan kifejezetten a gyászszertartásra utaztak Rómába. Az egész világ eljött, hogy elbúcsúzzon pásztorától.
A temetéskor tizenketten vitték az egyszerű ciprusfa koporsót, és az oltár elé, egy barokk kereszt lábához helyezték. 157 bíboros követte őket, és amint jobbra-balra a nevükkel megjelölt székekhez vonultak, együtt egy élénkvörös keresztet alkotva, jeges szél söpört végig a színen.
A lezárt szentély fokozatosan megtelt, és elfoglalta helyét a Rómába érkezett mintegy 700 püspök és érsek, 23 ortodox egyházi képviselő és 47 egyházi személy nem keresztény világvallások részéről, köztük a zsidóság 19 képviselője és az iszlám 18 méltósága. Tíz koronás fő, három trónörökös, 76 nemzet állam- és kormányfője, valamint 93 másik országból érkezett küldöttség is részt vett a temetésen.
A római Szent Péter téren celebrált gyászmise a 21. század legnagyobb médiaeseménye lett: a világ 137 tévéállomása közvetítette élőben egymilliárd ember otthonába. Világszerte több százezer templomban helyeztek el tévéképernyőket, hogy a hívek együtt nézhessék a gyászmisét. Lengyelországban a városok terein hatalmas kivetítőket állítottak fel. Egyedül Krakkóban, Karol Wojtyla egykori püspöki városában 300.000 ember gyűlt össze.
Joseph Ratzinger bíboros szentbeszéde mestermű volt, amelyet időről időre mennydörgő taps szakított félbe. Sikerült félmillió ember lelkéből szólnia. Érzelmes gyászbeszédét az a mély barátság táplálta, amely a két férfit egész életük során összekötötte.
Az eucharisztikus ünneplés után, miközben a bíborosok a koporsó köré gyűltek, a tömeg ismét több percig tapsolt. “Santo! Santo subito!” kiáltások hangzottak el újra és újra, hiszen az emberek azt kívánták, hogy az elhunyt pápát az egyház mielőbb szentté avassa. A latin nyelvű Szentek litániáját a keleti egyház egy himnusza követte, amelyet a konstantinápolyi pátriárka énekelt – jelképezve, hogy mennyire fontos volt ennek a pápának a keleti egyházakkal való megbékélés. A koporsót ezután a tizenkét hordozó a halotti harangszóra visszavitte a Szent Péter-bazilikába, ahol II. János Pál pápát a nyilvánosság kizárásával, a pápák kriptájában, Szent Péter sírjának közvetlen közelében helyezték örök nyugalomra.
Az összefoglalót készítette: Solymosi Judit
