Amikor az imádkozás nehéz

Katolikus keresztényként imádkozásra lettünk elhívva. Voltaképpen már gyermekkorunkban megtanítottak minket imádkozni.

A legtöbben emlékszünk arra, hogy kicsi korunkban hogyan ismételgettük azokat az imákat, amelyekre a szüleink tanítottak az ágyunk szélén ülve. Eleinte nem tudtuk pontosan, mit mondunk, de hamarosan megértettük, hogy Istennel beszélünk, és arra kérjük, hogy áldja meg mindazokat, akik kedvesek nekünk… beleértve a kis kedvenceinket is, amelyek amúgy is alapvetően a család részét képezték.

Idősebb korunkban megtanultuk a formális imákat, különösen amikor az első szentáldozásra készültünk. A templomban himnuszokat énekeltünk, amelyek valójában gyakran a hitünk megvallását és az Úr imádását jelentették. Megtanultuk a bűnbánat imáját, amikor a gyónás szentségéhez közeledtünk. Imádkoztunk étkezés előtt és imádkoztunk halottainkért, amikor kedves szeretteink temetésére gyűltünk össze. És valószínűleg mindannyian emlékszünk arra, hogy buzgón imádkoztunk, függetlenül attól, hány évesek voltunk vagy vagyunk, amikor valamilyen válsággal vagy fenyegetéssel szembesültünk. Egyszóval az imádság hívőként életünk szerves része. És még azok is, akik látszólag eltávolodtak (az Egyháztól), valószínűleg még mindig imádkoznak időnként, bár szégyenkeznek emiatt.

A jó érzések hiánya elcsüggedéshez vezethet

Gondoljunk bele, hogy időről időre milyen nehézségekkel szembesülünk az örökkévalóság felé vezető utunkon. Ez az az érzés, hogy úgy tűnik, már nem tudunk imádkozni, vagy hogy imáink nem igazán jelentenek sokat, sőt akár úgy is tűnhet, hogy hiányzik belőlük az őszinteség. Talán azért, mert valamilyen okból „távol” érezzük magunkat Istentől. Talán harcba kezdtünk valami régi bűnnel, ami miatt méltatlannak érezzük magunkat az Úrral való kapcsolatra, és azt gondoljuk: „Nos, jobb, ha összeszedem magam, mielőtt imádkozom. Ha úgy imádkozom, ahogy most érzem magam, az Isten megsértésének tűnhet.” Ez egyáltalán nincs így. Sajnálatos, hogy oly gyakran úgy érezzük, el kell távolodnunk Istentől, mielőtt leülnénk vele beszélgetni. Talán nincs kedvünk imádkozni, mert azt hisszük, hogy éreznünk kell valamit, amikor imádkozunk. Nem a nagy izgalmakra vagy az eksztázisra gondolok, de az ég szerelmére, nem kellene-e mégis csak egy kis jó érzésnek bennem lennie, ami nélkül az egészet csak blablának érzem?

Az ima egyszerűen csak beszélgetés Istennel

Mindenekelőtt emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az ima egyszerűen Istennel való beszélgetés. Az imát nem a nyelvtan vagy a szókincs határozza meg; nem a hosszban és a kreativitásban mérik. Egyszerűen Istenhez szól, függetlenül attól, hogy milyen állapotban vagyunk! Lehet egy egyszerű kiáltás: „Segíts, Uram, bajban vagyok!” Lehet egyszerű könyörgés: „Uram, szükségem van rád”, vagy „Uram, minden összezavarodott bennem”.

Lehet egy egyszerű köszönet és hálaadás valami jó dologért, ami megtörtént; lehet, hogy valami áldás megköszönése, amiről megfeledkeztünk. Lehet a hála kifejezése: „Ó, Istenem, olyan jó vagy hozzám.”

Mindezek az egyszerű kifejezések szívből fakadnak, lehetnek spontánok, és ezek valóban imák. Ne feledd, Isten önmagának teremtett minket. Tudja, hogy szükségünk van rá. Nem lehetünk boldogok nélküle. A gazdagság, a hírnév, a gyönyör, a hatalom soha nem elégíthet ki bennünket.

Az imádság egyik legértékesebb pillanata az, amikor a szentmisén fogadjuk az Eucharisztiát. Képzeld el, kezünkben vagy a nyelvünkön van az eucharisztikus Jézus, ugyanaz a Jézus, akiről az imént felolvasott evangéliumban hallottunk. Milyen lehetőség ez arra, hogy imádkozzunk családjainkért („Uram, vigyázz rájuk”); bocsánatot kérjünk hibáinkért („Sajnálom, Uram, hogy megbántottalak azzal, amit a barátomnak mondtam”); kérleljük, köszönetet mondjunk vagy dicsérjük Jézust, aki meghalt értünk, és feltámadt, hogy örök életet ígérjen nekünk („Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él.” [Jn 6,51]).

A zavaró körülmények ne vonjanak el minket az imádkozástól

Szeretnék megemlíteni valamit, ami nagyon fontos az imában. A szentmiséken, vagy akár a magánidőnkben, amikor leülhetünk és beszélgethetünk az Úrral, azt tapasztalhatjuk, hogy elménk tele van zavaró tényezőkkel, és gondolataink mindenfelé elkalandoznak. Elcsüggedhetünk, mert bár szándékunkban áll imádkozni, gyengének tűnünk erőfeszítéseinkben. Ne feledjük, az ima a szívben van, nem a fejben.

Amikor azon kapjuk magunkat, hogy elterelődik a figyelmünk, ne harcoljunk ellenük, egyszerűen „hessegessük el” és próbáljunk meg újra tudatában lenni Isten bennünk való jelenlétének. Ez sokszor előfordulhat. Nem számít.

Az az idő, amikor valami megzavarja az imára való összpontosításunkat, nem jelenti azt, hogy az imaidőnket elvesztegettük. Az ima a szívben és a szándékban van, ezért az az idő, amelyet az Úrnak adunk imában, akár a rózsafüzérrel, akár a templomban a szentmise előtt, vagy esetleg egy csendes ima idején, amikor egyedül vagyunk, ha az a vágyunk, hogy imádkozzunk, akkor ez – ima, minden zavaró tényező és aggodalmak ellenére. Isten mindig a szívünket vizsgálja.

Talán érezted már úgy, hogy képtelen vagy imádkozni, mert attól tartottál, hogy nem tudod tökéletesen megcsinálni, vagy úgy gondoltad, hogy az erőfeszítéseid nem érik meg, sőt nem is tetszenek az Úrnak. Biztosíthatlak arról, hogy maga a vágyad kedves Istennek. Isten tökéletesen tud olvasni a szívedben és megért, mert szeret téged.

Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: franciscanmedia.org