Alcantarai Szent Péter, aki mezítláb járta a szegénység és önmegtagadás útját – Szentek élete

Alcantarai Szent Péter – ferences áldozópap

* Alcántara, Spanyolország, 1499. +Arenas de San Pedro, Spanyolország,1562. október 18.

Spanyolországban, Alcántarában született 1499-ben.

Miközben a Német- és Franciaországból kiinduló lutheri és kálvini reformáció tömegeket szakított el a katolikus hittől, s hatására sok szerzetes elhagyta a kolostorokat, Spanyolországban ellenkező irányú reform valósult meg. Loyolai Szent Ignác rendalapítással, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a kármelita, Alcantarai Szent Péter a ferences rend belső reformjával keltette új életre a katolikus hitet.

Alcantarai Péter ugyanazt a harcot vívta a ferences rendben, mint Teréz és János a kármelitáknál: a rendalapító lelkületét támasztotta életre azáltal, hogy nem azt magyarázta, miért nem lehet megtartani Assisi Szent Ferenc eredeti reguláját, hanem magáévá tette, és akik csatlakoztak hozzá, azoknak átadta a regula szerinti életformát.

A ferences rendben ugyanis 1300 körül éles vita kezdődött arról, hogy a szegénységet abban a formában, ahogyan Szent Ferenc élte, lehet-e élni? A többségnek az volt a véleménye, hogy nem, mivel a később belépő tagok már nem rendelkeztek olyan karizmatikus adományokkal, mint az első ferences nemzedék. Velük szemben voltak, akik az eredeti regulához ragaszkodtak.

1400 után Itália néhány félreeső kis kolostorában újra fölfedezték az eredeti ferences lelkületet. Ennek lett apostola Kapisztráni Szent János és Sziénai Szent Bernardin.

1517-ben X. Leó pápa önálló renddé tette a reformágat: az enyhébb fegyelmű, kolostorhoz kötött és birtokokkal rendelkező többség alkotta a konventuális minoriták, az eredeti regula szerint élők pedig az obszerváns ferencesek rendjét.

Alcantarai Péter 1513-ban került a salamancai egyetemre. 1515-ben, amikor a humán tanulmányok végeztével megkezdhette volna a jogi, orvosi vagy teológiai tanulmányait, úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ferences lesz az obszervánsoknál. Be is lépett egy salamancai kolostorba, ahol a következő évben fogadalmat tett. 1524-ben pappá szentelték, 1525-ben házfőnökké választották.

1536- ig Péter több kolostorban is viselte ezt a tisztséget, s mellette missziós körutakat tartott.

1537- ben a portugál király meghívására tanácsadónak Lisszabonba ment,1538-ban azonban haza kellett térnie, mert a Szent Gábor főangyal rendtartomány provinciálisává választották. Ekkor megpróbálta a fiatal korától élt szigorú fegyelmet regula formába önteni, de tervezetét 1540-ben a káptalanon rendtársai elvetették. Egy társával Portugáliába ment, s a tengerparti Arabidában remeteéletet kezdett. Teljes szegénységben, kemény szigorban élték imádságos, vezeklő életüket: éjfélkor keltek, zsolozsmáztak, elmélkedtek és dolgoztak. Fekvőhelyük egy csupasz deszka volt, lábbelit nem viseltek, húst nem ettek, bort nem ittak. E kemény szigor ellenére egyre többen csatlakoztak hozzájuk.

1543-ban Pétert visszahívták a Szent Gábor főangyal provinciába, hogy reformját náluk is honosítsa meg.

Közben a kármelitáknál nagy viták folytak Avilai Teréz reformja körül. Ezért Péter 1558-ban Avilába ment, hogy segítsen Teréznek. Ellátta tanácsaival, bátorította a szegénységre, majd Pedrosóba visszatérve levelet küldött Teréz gyóntatóinak, melyben igazolta Teréz törekvéseit és misztikáját.

Halála évében levelet kapott Avilai Szent Teréztől, melyben az beszámol a sok támadásról és megnemértésről, melyek a szegénység miatt érték. Péter erre a következő levelet írta Teréznek: „A Szentlélek töltse el a lelkét! Elolvastam levelét és nem kis csodálkozás fogott el amiatt, hogy ezt az ügyet az Úrnő tudósokkal akarta tisztázni, akikre nem tartozik. Ha egy tudományos vitáról vagy lelkiismereti kérdésről van szó, dicséretes dolog a jog és a teológia tudósainál érdeklődni és a tőlük kapott tanácsot követni. A tökéletes (a szerzetesi) életre vonatkozóan azonban azokkal kell tanácskozni, akik maguk is ezt az életformát élik. És az evangéliumi tanácsokat illetően más tanácsra nincs is szükség.

Én a szegénységet nem önmagában magasztalom, hanem csak azt a formáját áldom, amelyet a mi megfeszített Megváltónk iránti szeretetből türelemmel visel az ember, különösen, ha az Ő szerelméért önként vállalja. Magam is tapasztalom ezt, de jobban hiszek az Úr szavának, mint a saját tapasztalatomnak.

Adjon az Úr világosságot, hogy az Úrnő ne bizonytalankodjék egy ennyire nyilvánvaló igazságban, és ne olyanoktól kérjen tanácsot, akik nem élnek az evangéliumi tanácsok szerint.

Péter e levél megírása után fél évvel, 1562. október 18-án Arenasban meghalt. Halála után néhány nappal Teréz így írt róla nővértársainak: „…Vannak, akik azt mondják, hogy a mai emberek testükben gyengébbek és kisebb tűrőképességűek, mint a régiek voltak, s nincs bennük annyi életszentségre törekvés, mint azokban volt. Ennek az embernek élete azonban megcáfolja őket, mert napjainkban nem kisebb szentséggel és kegyelemmel élt, és nem kevésbé vetette meg a világot, mint a régmúlt idők szentjei. Mi is követhetjük őt, még ha nem is járunk mezítláb, mint ő.

Ennek a szent férfinak is, akiről most beszélek, Ő adta meg, hogy 47 éven át – mint ezt valamennyien tudjátok – a legkeményebb életet élhette. Néhány dolgot, melynek igazságában biztos vagyok, elmondok róla.

40 éven át, ha jól emlékszem, naponta másfél óránál többet nem aludt. Azt mondta, hogy semmi vezeklésben nem volt annyi küzdelme és nehézsége, mint a virrasztásban, ezért soha nem feküdt le, hanem térdelve vagy állva virrasztott… Ha akart volna, akkor sem tudott volna fekve aludni, hiszen köztudott, hogy cellája mindössze négy és fél láb hosszú volt.

E negyven év alatt semmi fejfedőt nem viselt, bárhogy tűzött is a nap vagy szakadt az eső. Lábbelit sem hordott. Egyetlen tunikája olyan silány anyagból készült. Ezenkívül volt egy rövid köpenye ugyanabból az anyagból, más ruházata semmi. Csak minden harmadik napon evett, s azt szokta mondani – általános csodálkozást keltve -, hogy ezt nagyon könnyű megtenni, ha az ember hozzászoktatja magát. Egyik szerzetestársa biztosan állította nekem, hogy néha nyolc napon át sem vett magához táplálékot. Ez főleg akkor történt, amikor Istenhez imádkozva nagy eksztázisai voltak, s igen hevesen élte át Isten szeretetét, aminek magam is tanúja vagyok.

A szegénységet és az önmegtagadást egészen fiatalon a legnagyobb mértékben élte, annyira, hogy mint nekem megvallotta, egyszer három esztendeig volt az egyik rendházban, s társait csak a hangjukról ismerte, mert szemét soha nem emelte föl, soha nem nézett senkire… Sok éven át nem nézett asszonyra. Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bőr volt az egész ember. Mégis annyi jóság és kedvesség, oly nagy életszentség töltötte el, hogy senkit sem hagyott válasz nélkül.

A halála olyan volt, mint élete: térden állva halt meg, miközben társait bátorította és intette. Mielőtt lelkét kilehelte, ezekre a szavakra fakadt: »Vígadtam, mikor nékem azt mondották, az Úrnak házába fölmegyünk! «

Istennek úgy tetszett, hogy halála után még nagyobb segítséget és több tanácsot kapjak tőle, mint életében… Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tőle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsőség legyen mindörökkön-örökké.”