Nem mindegy: alázat vagy megalázni. Sajnos a magyar nyelvben közel áll egymáshoz ez a két szó, és sokan nem érzékelik a különbséget. Kezdjük az utóbbival. Megalázni valakit annyit tesz, hogy olyan helyzetbe hozni egy személyt, amelyben elveszem az emberi méltóságát. Azaz: megalázok valakit, ha visszaélve hatalmammal olyat teszek, amelyre nem jogosít fel a pozícióm, de a megalázott kiszolgáltatott nekem, ezért belegázolok a méltóságába. Ilyen lehet egy tanár-diák viszony, vagy egy munkahelyen a főnök és alkalmazott közti viszony stb. Az is megaláztatás, amikor valaki kényes és bizalmas információt felfed valakiről másoknak. Gondolhatunk például arra, ha egy pap felfedné a gyónási titkokat, ez a hívek számára megalázó lenne, de nem azért mert nem igazak, hanem azért, mert ezek illetéktelen fülekbe kerülnek. Megalázás. Mindaz amiben egy embert állatként kezelik, és megsértik értékében.
Sokak fejében a megalázás fogalma ismert, és ebből vezetik le az alázat jelentését, amely igencsak téves. Eszerint az alázat az, amikor az ember önmagát alul értékeli és haszontalannak tekinti, pusztán bűnnel teli mocsoknak tartja. Tehát egyfajta önmegalázás lenne az alázat. Nézzük mit mond Krisztus a Szt. Máté evangéliumában:
„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.„
Nem végeztem teológiát, és nem vagyok pap, de a mondat értelmezéséhez bárkinek van elegendő ismerete némi megfigyeléssel. Jézus azt mondja magáról, hogy alázatos szívű, ha tehát valahol keresni akarjuk a szó jelentését, akkor csakis itt tehetjük a legjobban. Az eredeti szövegben a ταπεινὸς (melléknév, hímnem, egyes szám, nominatívusz), görög melléknév szerepel, amely az akkori mindennapi szóhasználatban inkább negatív kicsengésű volt, ’alacsony’ vagy ’kicsiny’ jelentéssel. Azonban abban a kontextusban, ahogyan Jézus használja, egyértelműen pozitív értelmet kap (itt még fontos az a paraméter is, hogy nem akárki mondja, hanem maga az emberré lett Isten). Ez az érdekes jelenség is arra mutat rá egyébként, hogy amikor a szent író az evangéliumot megírta, akkor azt nagyon részletes odafigyeléssel tette.
Aki olvasta az evangéliumokat, az máris látja, hogy Jézus nem önmegalázást ért az alázat alatt, hanem önmagunk helyes megítélését. Nézzünk rá egy pár mondat erejéig Krisztus alázatára, hogy teljesebb legyen a megértésünk. Sohasem olvassuk az evangéliumokban, hogy Jézus megsértődött. Arról olvasunk, hogy megharagudott például a farizeusokra, de arról sosem, hogy megsértődött. A haragja mindig olyan esetben jön elő, amikor a körülötte lévő emberek nem akarják elismerni a nyilvánvaló valóságot: Ő az, akinek mondja magát. Nem azért haragszik tehát, mert őt nem kezelik tisztelettel. Meglátásom szerint azért nem sértődik meg soha, mert ez csak egy olyan személlyel történhet meg, akinek meggyőződése, hogy valami kijár, és ha azt nem kapja meg, akkor az sértő számára. Jézus minden cselekedete az Atya felé irányul (Őt szeretve teszi), nem pedig magáért. Figyeljük meg jól az alázat lényegét: Isten emberré lesz, és nem jár ki neki több, mint más embereknek. Nem lett belőle király, nem aranytányérból evett, hanem egy egyszerű jászolban találják meg a pásztorok. Amikor azonban a bűnről van szó, akkor az ellen egyértelműen szót emel. Bármilyen hatalom előtt látjuk Jézust, sohasem veszíti el bátorságát és őszinteségét.
Az alázat tehát sohasem jelentheti azt, hogy engedünk a rossznak, mert ha nem tesszük akkor az konfliktushoz vezet. Jézus alázattal vállalta ezeket, a legnagyobb konfliktust is vállalta: magát a halált. Mindebből láthatjuk, hogy az alázat magunk teljes ismeretét jelenti, azt amikor az ember nem gőgből cselekszik, hanem szeretetből. Ismernünk kell magunkat, hogy alázatosak lehessünk. Ismernünk kell a belső indíttatásokat: gőg vezényel vagy szeretet? Az alázatos ember nem fél, hogy világi dolog meg tudja semmisíteni emberi értékét.
