Aki valóban erős, annak nem kell kiabálnia – Vasárnapi ráhangoló

A valódi hatalomnak nincs szüksége hangerőre, agresszivitásra vagy mások megalázására. Heiter Robert Gottfried atya a Vasárnapi ráhangolóban a Bölcsesség könyvének tanítása alapján arra mutatott rá: Isten mindenható, mégis fékezi hatalmát, enyhén ítél, és nagy kímélettel vezeti az embert.

A szentírási szakasz szerint Isten hatalma éppen igazságosságának alapja. Mivel mindenek Ura, nem kell folyamatos erődemonstrációval bizonyítania uralmát. „Mutatsz ugyan erőt, de fékezed hatalmadat, enyhén ítélsz és nagy kímélettel igazgatsz minket” – olvasható a Bölcsesség könyvében.

Gottfried atya szerint ez az ige az emberiség egyik gyakori tévedésével szembesít bennünket: sokszor azt gondoljuk, hogy annak van igaza, aki hangosabban beszél, erőszakosabban lép fel, vagy képes maga alá gyűrni a másikat. Pedig az agresszivitás nem meggyőző, legfeljebb megfélemlítő erővel rendelkezik.

A hangos fellépés elérheti, hogy a békességre törekvő ember meghunyászkodjon, de valódi meggyőződést nem képes teremteni. Az agresszív viselkedés mögött sokszor éppen belső bizonytalanság húzódik meg. Aki önmagában és az igazában is biztos, annak nincs szüksége arra, hogy állandóan bizonyítsa hatalmát.

„Az ingatag, az önmagukban is bizonytalan, ámde pozíciót birtokló emberek szoktak általában a legagresszívebbek és a leghangosabbak lenni” – fogalmazott az atya. Hozzátette: az ilyen ember azt hiszi, hogy a hangerő és az erődemonstráció meggyőző erővel bír. Valójában azonban csak félelmet kelt, és kiszorítja maga mellől a többieket.

Az uralkodó gondoskodik, az agresszor kiszorít

Az elmélkedésben élesen elkülönült egymástól a valódi vezetés és az agresszív uralkodás. Az igazi vezető tudja, mit akar, biztos az értékeiben, és nem érzi szükségét annak, hogy erőszakkal uraljon minden helyzetet.

„Az uralkodó gondoskodik, az uralkodó törődik az övéivel, az uralkodó tudatában van a kötelességeinek” – hangsúlyozta Gottfried atya. Az agresszor ezzel szemben csupán kiszorít mindenkit, hogy önmagában tetszeleghessen, miközben állandóan attól fél, hogy meginog alatta a talaj.

A hatalom önmagában tehát nem tesz igazságossá vagy emberségessé. Az dönti el a hatalom minőségét, hogy birtokosa miként él vele: mások szolgálatára és felemelésére használja-e, vagy önmaga igazolására és a körülötte lévők elnyomására.

Isten példáját kell követnünk

A Bölcsesség könyve nemcsak bemutatja Isten irgalmas hatalmát, hanem követendő mintát is ad. Ahogyan a gyermek elsősorban a látott példából tanul, úgy Isten népe is az Úr magatartásából ismeri fel, hogyan kell igaznak és emberségesnek lennie.

„Ha a mi Urunk, akinek teljhatalma van, aki mindent megtehet, képes arra, hogy velünk, állandóan elbukó és szerencsétlenkedő teremtményeivel szemben is kíméletes legyen, fékezze önmagát, enyhén ítéljen és kíméletesen igazgasson, akkor a mi dolgunk is pontosan ez” – mondta az atya.

Az isteni mindenhatóság tehát nem féktelen erőként jelenik meg, hanem önuralomban, türelemben és irgalomban. Isten nem azért késlelteti az ítéletet, mert gyenge, hanem azért, mert lehetőséget kíván adni a bűn felismerésére és megbánására.

Hagyjunk lehetőséget a másiknak

Az elmélkedés egyik legfontosabb gyakorlati üzenete, hogy ítéleteinkben nekünk is teret kell hagynunk a másik ember számára. Lehetőséget az önvizsgálatra, a bocsánatkérésre, a jóvátételre és a megtérésre.

Sokszor mi magunk természetesnek tartjuk, hogy újabb lehetőséget kapjunk, mégis nehezen vagyunk ugyanilyen nagyvonalúak másokkal. Pedig a hétköznapi konfliktusok jelentős része enyhülhetne, ha megengednénk a másiknak, hogy kimondja: „Bocsáss meg, nem így gondoltam, nem ezt szerettem volna!”

Ezt azonban gyakran saját gőgünk akadályozza meg. A hatalomnak hitt büszkeség valójában megbéklyózhat, és képtelenné tehet bennünket a kiengesztelődésre. Ragaszkodunk az igazunkhoz, miközben elveszítjük a kapcsolatot, a békét és a továbblépés lehetőségét.

Gottfried atya szerint az élet sokkal egyszerűbb és gördülékenyebb lehetne, ha nem a másik földbe döngölésében, hanem a türelemben, az önuralomban és az irgalomban ismernénk fel az igazi erőt. Isten példája azt tanítja: a valódi hatalom nem megsemmisíti a gyengét és a hibázót, hanem felemeli, vezeti, és új esélyt ad neki.