Az Aide á l’Église en Détresse (Segítségnyújtás az Üldözött Egyháznak – AED, magyar elnevezése: Szükséget Szenvedő Egyház) pápai jogú világi intézmény november 17-22 között immár tizenötödik alkalommal szervezi meg a „Tanúk éjszakáját” Franciaország-szerte. Az esemény, amely a világ különböző pontjain zajló keresztényüldözésekről első kézből tudósít, mára a vallásszabadság egyik legfontosabb médiaeseményévé vált. Az AED szerint viszont évről évre nehezebb megszervezni.
November 17-22 között több országban néhány templom és jelképes épület vörös díszvilágítást kap, amely a mártírok vérének színét jelképezi. Franciaországban például a párizsi Notre-Dame székesegyház, a Montmartre-on a Szent Szív-bazilika (Basilique du Sacré-Cœur), a Lourdes-i bazilika és több tucat más templom is e színbe öltözik majd, emlékeztetve az üldözött keresztények keserves sorsára szerte a világon, amely a Segítségnyújtás az Üldözött Egyháznak (AED) központi témája lesz. A kivilágított épületeken túl azonban az esemény szíve-közepe a „Tanúk Éjszakája” lesz. Minden este Franciaország más-más városában tartanak virrasztást tanúságtételekkel, énekekkel és a vértanúság értelméről szóló elmélkedésekkel, s közben felolvassák az idei év során meggyilkolt keresztények neveit. „Tizenöt éve kutatunk olyan tanúk után, akik hajlandóak rendelkezésünkre állni és mesélni a mindennapi életükről, melyet erőszakos, de reményteli események is tarkítanak” – mondja a szervezet képviselője az Aleteiának.
Tizenöt év… Elég hosszú idő ahhoz, hogy ez az esemény „kihagyhatatlanná” váljon, amelyhez már hozzászoktak a hívők és az érdeklődők, s amely legalább egy estére lehetővé teszi, hogy az emberek tudomást szerezzenek arról, hogy milyen mértékű üldöztetésnek vannak kitéve a keresztények még napjainkban is világszerte. „Igen, erre az eseményre minden évben számítanak az emberek, mi pedig folytatni is kívánjuk, de képzeljük el azt is, micsoda kockázatot vállalnak az eljövetelükkel a tanúink, azok, akik beszélnek a megpróbáltatásaikról” – teszi hozzá az AED-nél dolgozó Natalie Chambon, a „Tanúk Éjszakájának” szervezője. Mert ennek az estnek az a célja, hogy tájékoztatást nyújtson azokról az országokról, ahol nem tartják tiszteletben a vallásszabadságot, és közvetlen, nyitott tanúságtevőket találni nem is olyan könnyű feladat.
A tanúskodás ára
Idén az AED három tanút választott: Hamazasp Kéchichian atyát, aki egy örmény mekhitarista pap, Naeem Yousaf Gill-t, a pakisztáni Igazságosság és Béke Bizottság ügyvezető igazgatóját és Laurent Balma atyát a burkina fasói Kaya egyházmegyéből. „Örülünk, hogy találtunk tanúkat éppen ebből a három országból, ahonnan sajnos az elmúlt hónapokban rendszeresen rossz hírek jönnek, és éppen csak, hogy összejött” – mondják nyugtalankodva az AED csapattagok. Eredetileg úgy volt, hogy egy Burkina Fasóban élő nővér, a Szeplőtelen Fogantatás Nővérei apácarend elöljárója jött volna tanúságot tenni. „De felhívott minket és visszautasította a meghívást, mert úgy érezte, hogy ezzel veszélybe sodorná az apácatársait és visszatértekor önmagát is.”Az AED-nek ezért egy újabb tanút kellett keresnie, aki átveszi a helyét. Végül a franciaországi egyház Saint-Denis-ben élő, Burkina Faso-i „Fidei Donum” papja volt az, aki ráállt, hogy eljön majd és tanúságot tesz.
Ezzel a nehézséggel az AED minden évben szembesül, ez a fajta tanúskodás súlyos következményekkel járhat. 2013-ban például egy laoszi apáca, Rose nővér (a nevet megváltoztattuk – a szerkesztő megjegyzése) volt az, aki eljött tanúskodni. „A virrasztásról készült felvételt egy USB-n szerette volna magával vinni a hazájába, ezért elrejtette magánál” – emlékszik vissza az AED egyik tagja. Azóta az egyesület soha többé nem hallott róla. „Nem tudjuk, lehet, hogy nem esett semmi baja, de mi teljesen elvesztettük a kapcsolatot vele.” Aztán ott van az algériai pap esete is, aki 2018-ban arra kérte az AED-et, hogy törölje a beszédének egyes lefilmezett részleteit, mert halálos fenyegetéseket kapott. Tavaly egy burmai püspök hívta fel az AED figyelmét az országában az egyházat ért súlyos támadásokra, és mindent megmozgatott, hogy tanút találjon. Azzal szembesülve, hogy sajnos visszatérése esetén a biztos börtönbüntetés várja, végül egy amerikai állampolgárságú burmai pap, David Michael de Penha atya jött el tanúskodni. „Tudta, hogy ezután nem térhet vissza Burmába” – részletezi az AED munkatársa. – „De mégis beleegyezett, hogy megcsinálja.”
Az AED az Észak-Koreában és Kínában zajló eseményekről is szeretett volna beszélni a párizsi Külföldi Missziók (MEP) egyik dél-koreai missziós papjával. „Ő el akart jönni, de előbb meg kellett győznie feletteseit, akik tartottak tőle, hogy visszatérésekor bebörtönzik” – magyarázza az AED. – „Végül eljött, de amikor visszatért Dél-Koreába, évekig nem mehetett missziós útra Kínába, mert olyan információi voltak, hogy bebörtönzés fenyegeti (az ő feladata az volt, hogy észak-koreai állampolgárokat juttasson ki Kínán keresztül – a szerkesztő megjegyzése).”
Már mintegy tíz évvel ezelőtt, az első „Tanúk éjszakája” rendezvények idején is tudták az AED-nél, hogy az ilyen kockázatok miatt nem lehet tanúkat hozni Iránból, Eritreából vagy Kínából. „Az elmúlt években azonban egyre több olyan ország van, ahonnan szinte lehetetlen valakit tanúnak hívni” – állítják. Venezuela, Nicaragua, Burkina Faso… „Ma ezek az országok az üldöztetés viharának célkeresztjében állnak, amit tíz évvel ezelőtt elképzelni sem tudtunk volna”.
A „Tanúk éjszakája” tanúságtevő papjai és apácái olyanok, mint a kötéltáncosok. Ha messziről látjuk őket, nehéz nem csodálni bátorságukat, önfeláldozásukat, a mindenáron RÁ-szegeződő tekintetüket. A kötéltáncosnak nem szabad leesnie, ők mégis a tanúskodással ezt a kockázatot vállalják. Kockázatot, melyet önként vállalnak annak érdekében, hogy az üldözött keresztények ügye ne merüljön feledésbe.
Idén a Tanúk Éjszakája a következő helyszíneken kerül megrendezésre:
- Ajaccio: 2024. november 17. vasárnap 16:00-18:00 / Notre-Dame de l’Assomption székesegyház
- Rennes: 2024. november 18., hétfő 19.00-21.00 óra / Saint-Pierre székesegyház
- Versailles: 2024. november 19., kedd 20.30-tól 22.30-ig / Notre-Dame-templom
- Bayonne: 2024. november 21., csütörtök 19.30-21.30 / Sainte-Marie székesegyház
- Párizs: 2024. november 22., péntek 20.00 és 22.00 óra között / Szentháromság templom
Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia
Josefayerbrider
2024. november 21. at 00:51
INRI,
a szivem szakad meg. Tudom, hogy mi ez. Anyám mesélte. 1954-ben történt, hogy lelkigyakorlaton vett részt. Más szavakkal (kodolt üzenetekkel) szervezték meg. Anyám csak egyszer ment el. Utána nagyon nagyon félt. Mert ismerte a Bíboros és sok ezer pap meghurcolását. 1950-töl meghirdették kommunista magyarországon a vallásszabadságot. Ez a valóságban az Állami Egyházügyi Hivatal hatalmát jelenetette az érsekség és a püsökségek felett. Konkrétan: Egyházügyi Megbízottak gyakorolták az egyház felett a hatalmat.
Hogyan?
Ezek nem egyházi hanem állami hatalmi pozociók, a párthoz és kommunista elvekhez hű világiak voltak. Nagyhatalmúak. Az egész püspökség levelezését, cenzúrázták a Püspöki pecséteket maguknál tartották, csak azt a levelet engedték kiküldeni lepecsételve ami nekik tetszett (tehát amivel maximálisan korlátozták a hittant, miséket, zarándoklatokat, egyházi poziciók betöltését…Ök mondták meg ki lehet püspök, vagy szerzetesrendi tartományvezetö…(a nép bajszos püspökök uralmáról beszélt).
Iskolában volt csak szabad hittanórát tartani és csakis az utolsó órak után (sokszor kesö délután-ebéd nélkül-). A hittan beirátást akadályozták megfélemlítéssel vagy hamis idöpontokkal, kései idöpönt hirdetésekkel. Aki pedig sikeres hittanár-pap volt vagy az iskola épeületen kivül is hittnárkodott azt többévi börtönre ítélték el. 1946 és 1960 között bebörtönzött volt az egyházmegyés papság negyede a férfi szerzetesek 2/3-a, a női szerzetesek negyede. A vidéki városok papneveldéit feloszlatták. Az esztergomi, az egri, a szegedi és a győri maradhatott csak meg, csak azok maradhattak szeminristák akik az un. “békepapi mozgalomhoz=kommunistákkal-Istentagadókkal együtt müködö kispapok voltak az egyház ellenében. A biboros föpapot Mindszenty Józsefet és több püspököt is 1949-ben bebörtönözték, ahol rendszeresen megkínozták és verték.
Ezt irja emlékirataiban:
“1948 December 26-án délután 5 órakor irodaigazgatóm kísért le a kertbe, utolsó sétámra…Szent István első vértanú ünnepén (az ő tiszteletére épített Santo Stefano Rotondo az én tituláris templomom Rómában) este vesznek őrizetbe. Most is Décsi rendőr alezredes vezetésével érkezik meg házamba a szokatlanul nagyszámú rendőrosztag. Bejönnek az érseki palota udvarába. Visszaindulásra fordítják a gépkocsikaravánt, utána nagy zajjal betörnek a házba, s erős léptekkel jönnek fel első emeleti lakásomhoz. Este fél kilenc van…Hirtelen kitárul az ajtó, s azon Décsi rendörparancsnok lép be elsőnek. Megáll előttem: – Azért jöttünk, hogy letartóztassuk önt.
Ugyanekkor nyolc-tíz rendőrtiszt nyomul Décsi után a szobába, s amikor a rendőr alezredes szavai elhangzanak, minden oldalról körülfognak. Amikor a letartóztatási végzést kérem tőlük, nyeglén odavetik, hogy nekik ilyenre nincs szükségük. Amikor pedig a bíboros különleges nemzetközi jogállására utaltam, Décsi fölényesen veti oda, hogy hazaárulókat, kémeket és valutaüzéreket az éber demokratikus rendőrség akkor is kézrekeríti, ha valaki bíborosi talárban van. Felszólított, hogy induljak el velük. Én nem ellenkeztem. Nyolcvan rendör szállta meg a házat. Édesanyám kilépett a vendégszobából, mert hallotta, hogy nagy zajjal visznek át a folyosón. Felsikolt. Visszaindulok, hogy elbúcsúzzam tőle. Nem akarnak engedni. Most azonban kitépem magam a rendőrgyűrűből, visszamegyek édesanyámhoz. Utánam jönnek. Édesanyám a nyakamba borul:
– Hová visznek, édes fiam? Én is veled megyek! Csitítom, nem lehet. Megcsókolom kezét, arcát. Felzokog…
Aztán eltuszkolnak mellőle, és már sodornak le magukkal a kapualjba. Hatalmas, lefüggönyözött autóba ültetnek. Jobbomon Décsi alezredes, baloldalt egy őrnagy. A kocsivezető mellett és velem szemben is géppisztolyos rendőrök ülnek. Így visznek el éjjel érseki székvárosomból Esztergomból Budapest felé…A szomorú helyzethez illő szentírási szövegek és idézetek örvénylenek bennem: Megjöttek gyűlölőim, akik nálam erősebbek. Rám támadtak az én gyászos napomon (Zsolt. 17,18-19). Ez az éjszakai óra a sötétség hatalmáé (Luk 22,53). De hisz tudtam, hogy eljön az én órám (Ján 13,1).
Papjaimhoz intézett búcsúszavaim is eszembe jutottak: Mindig és mindenütt csak az történhetik velünk, amit az Úr rendel vagy megenged. Tudtán kívül még egyetlen hajszál sem esik le a fejünkről. Annyi más után elveheti a világ tőlünk ezt vagy amazt, de nem veheti el tőlünk Jézus Krisztusban való hitünket. Ki választ el minket Krisztustól? Sem élet, sem halál, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől… Nem lehetünk tehát olyanok, és nem viselkedhetünk úgy, mint akiknek nincs reményük és hitük… Éreznünk kell, sokkal inkább, mint bármikor: látványossága lettünk a világnak, angyaloknak és embereknek is… Tőlünk telhetően munkálkodjunk Krisztus Király országáért, amely az igazság és kegyelem világa. Az odavezető úton nem felejtjük el Tertullián szavait: bizonyos vádlók vádja nekünk dicsőségünk…
Az Andrássy út 60-ba, az ÀVO börtönében kezdödött a kálváriám…
Ha valamelyik rab engedelmesen és megelégedésre vall s azonfelül kémkedést is elvállal, előfordul, hogy a további puhítás érdekében jó vendéglői ebédet is adnak neki. Engem mindenféle kitérés nélkül, egyenesen vittek az Andrássy-út 60-ba, két órai pihenőt sem hagytak, máris vittek levetkőztetésre és kihallgatásra. Egy földszinti fűtetlen, rideg, hodályszerű helyiségbe cipeltek be, ahová népes gyülekezet csődült össze vetkőztetésemre. Elsőnek a rendőrőrnagy nyúlt hozzám, azután a sánta titkosrendőr. Lehúzták a reverendámat és gúnyosan nevetve az alsóruháimat is. Bő, keleti jellegű, tarka-csíkos bohóc-öltönyt húznak rám. Vajon ki az és hol van most, aki előttem viselte? … Hirtelen táncolni kezdenek körülöttem. Az őrnagy rámordít: – Kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire vagyunk!
Ki ez az őrnagy? Kövéres, zömök, pirosarcú egyén volt.
Kínzás özben elvonultak emlékezetemben szenvedő elődeim, így a XVI. században a később kivégzett rochesteri püspök és angol bíboros, Fisher János, VIII. Henriknek a börtönében; a XIX. századból idéztem VII. Piust, Napóleon foglyát és Ledochovsky lengyel érseket is, akit az elnyomó poroszok tartóztattak le 1872-ben. A XX. században nekem jutott Mária Országában a bíborosi rab-sors.
A beszédszünetek alatt odakünn síri csend honolt. Néha azonban távoli hangfoszlányok szüremkeztek be az ajtón – ezek a kínzókamrákból értek fel hozzánk.
A kihallgatás után az aláírásra elém adott szövegben mindazt, amit mondtam, meghamisították. Természetesen megtagadtam az aláírást. Décsi mondta: “Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk. Intett a fejével és kiadta az utasítást: – Tanítsátok meg vallani!
Az őrnagy visz be a cellába. Lehetett úgy éjfél után 3 óra. Két őr az asztalt gyorsan elrángatja a szoba közepéről, utána az őrnagy megáll velem szemben és rámkiált, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzöm s nem is mozdulok. Int a legényeinek. Akikkel maga húzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyják a szobát. Hallom, hogy künn a folyosón lázasan keresgélnek valamit.
Röviddel azután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt. aki csak annyit vet felém: – Én partizán voltam…
Egyszerre nekem fut és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ö is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni; valami luciferi örömmel arcán, pihegve mondja: – Életem legboldogabb pillanata volt ez. Hogya valóságot mondta, azt le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról.
Most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen s elkezd ütlegélni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb. A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint amennyien a kihallgató helyiségben voltak… Az őrnagy továbbra is egymásután méri rám az ütéseket; bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetvén botozhatja.
Összeszorírom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne.
Egyszer aztán már nem tudom tovább számolni az ütéseket. Arra ébredek, hogy fellocsolnak, azután érzem, hogy felemelnek és leültetnek a díványra. Hogy mennyi ideig vertek és mennyi ideig maradtam eszméletlen, nem tudom megmondani. Órám nem volt, de ha nálam lett volna is az órám, aligha tudtam volna arról leolvasni a pontos időt.
Kínzásom alatt emlékeznem kellett a töméntelen szenvedésre, ami népünkre szakadt, köztük a tömegesen megerőszakolt magyar lányok, apácák és édesanyák sorsára és lelkiállapotára.
Őbennük is hasonló világomlás mehetett végbe. A bolsevizmus égisze alatt történt az is. ez is. És itt. az Andrássy-út 60-ban vágyva gondoltam a vértanú-halált halt Apor Vilmos győri püspök magasztos sorsára; szerettem volna helyében lenni.
A breviáriumban évtizedeken keresztül elimádkozott zsoltárra emlékezem: …És ellenem vigadva összesereglettek és felette megsokasodtak az ostorcsapások. Kicsúfoltak és csikorgatták felettem fogaikat” (Zsolt. 34. 15-16). – …Bajjal teli a lelkem, sötétben a halál árnyékában vagyok. Átadattam nekik. Nincs kiút innét, végletek ig megalázott és összezavart vagyok. Ellenségeim körülvettek engem. Messze állítottad, Uram, a barátot, a rokont, az ismerősöket” (Zsolt. 87. 4-9) … “Uram, miért sokasodtak meg, akik gyötörve sanyargatnak engem? Sokan támadnak ellenem” (Zsolt. 3, 1). Mindennek nyoma maradt testemben, lelkemben. Felöltöztetnek. A vallatásra tántorogva megyek vissza. Folytatják ott. ahol abbamaradt. Újra követelik. hogy írjarn alá ajegyzőkőnyvet, Megtagadom s mondom, hogy ami itt előttem van, az nem az én vallomásom.
Décsi erre dühödten kiadja a rendelkezést: – Vissza vele!
A gumibotozás újra kezdődik. Utána megint visszavisznek a kihallgató szobába. Décsi most ordítva követeli a jegyzőkönyv aláírását. s amikor megtagadom. harmadszor vitet vissza a cellámba, “külön kezelésre.” Az őrnagy harmadszor gumibotoz meg. A kihallgató szobában Décsi utolsó kísérletet tesz arra, hogy aláírassa velem a hamisított jegyzőkönyvet. Válaszom újra csak az, hogy ha az általam előadottakat veszik be a jegyzö könyvbe, akkor aláírom, de különbennem. Erre megint tudtomra adják. hogy ezen a helyen nem azt vallják a vádlottak, amit akarnak, hanem amit a rendőrség megparancsol nekik. Közben az idő elmúlt. Hajnalodik s úgy látszik. a kihalgatók is kifáradtak. Visszavisznek cellámba.
Vizsgálati fogságom első napja (volt ez). Az őrnagy vezet vissza a kihallgató teremből cellámba, illetve abba a szobába, amelyben rajtam kívül amarkolható dohányfüstben. a bűzös és elhasznált levegőben állandóan ott van az öttagú őrség: a szobaparancsnok és négy legénye. Ledőlök a díványra csíkos pojáca-ruhámban. Nem tudok elaludni. Próbálom elfordítani figyelmemet a felém irányuló trágár társalgástól. Visszagondolok a szörnyű éjszakára és most még valami örömfélét is érzek afölött, hogy az első éjjel nem tudták aláíratni velem a valótlan, hamisításoktól hemzsegő jegyzőkönyvüket…
Azután később, amikor az őrség egyik felét elnyomja az álom, csend lesz a szobában. Én is csendesen elmélkedem és elgondolkodom. Van min eltűnődni. “Nincs épség testemben, nincs békessége csontjaimnak. Letapostak és nagyon megalázott vagyok. Nyögve kiáltok fel. Erőszakot tettek, akik életemre törnek. Minden rosszat keresnek ellenem, egész nap cseltevéseken törik fejüket. Már szinte süket és néma vagyok. Ütlegekre állok készen, fájdalmam szüntelen velem van. Élnek ellenségeim és erőt vettek rajtam; megsokasodtak, akik gonoszul gyűlölnek engem. A jóért, amit tettem, rosszal fizettek, lerántottak a földig” (Zsolt. 37, 13-21).
Este tizenegy óra tájban ugyanabba a helyiségbe kísérnek, amelyben előző éjszakán vallattak. Ugyanaz a látvány fogad: az asztalnál ülnek a kihallgató rendőrtisztek és oldalt cigarettázva két gépírónő. Décsi alezredes végignéz rajtam, azután száraz, színtelen hangon hozzákezd egyelőre elkészített kihallgatási jegyzőkönyv felolvasásához, amelyből egyre jobban kidomborodik és kirajzolódik egy általam szervezett és irányított köztársaság-ellenes “összeesküvés.” Az alapul szolgáló, bőbeszédűen előadott tények a következők:
I. Tildy Zoltán miniszterelnöknél tiltakoztam a köztársasági államforma bevezetése ellen.
2. Már a háború végétől kapcsolatot tartottam fenn Habsburg Ottóval és 1947 nyarán személyesen is találkoztam vele az Egyesült Államokban, hogy megtárgyaljuk a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés részleteit.
3. Előkészítettem a királyság kikiáltásának idejére az első ideiglenes kormány-listát.
4. Terveim megvalósítása érdekében kapcsolatba léptem az Egyesült Államok budapesti ügyvivőjével és annak utódjával, Selden Chapin követtel, hogy rávegyern az amerikai kormányt a harmadik világháború kirobbantására.
5. Megakadályoztam a Szent Korona hazaszállítását, hogy alkalmas időben megkoronázhassam vele Habsburg Ottót, a trónörököst. Amikor Décsi úgy jóval éjfél után végzett a felolvasással, követelte, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet. Kijelentettem, hogy nem írom alá, mivel a szöveg hemzseg a valótlanságoktól, elferdítésektől és belemagyarázásoktól. Hozzátettem, hogy semmiféle összeesküvésről vagy a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésről nincs tudomásom. A “megdöntés” kifejezésen különben is valamiféle államcsínyt, lázadást kell érteni, pl. a karhatalom fellázítását vagy hozzá hasonló cselekményeket; ilyesmire azonban még a felolvasott jegyzőkönyvben sincs utalás. A tegnap éljeI velem szemben alkalmazott kínzásokból is lehet következtetni arra, hogy a belügyminiszter és a rendőrség is tudja: a jegyzőkönyvbe foglalt tényekből és az emlegetett dokumentumokból nem lehet bizonyítani a nekem tulajdonított köztársaság elleni összeesküvés bűntettét.
Décsi felállít. Azután nyomatékkal felszólít, hogy írjarn alá a jegyzőkönyvet. Amikor ezt megtagadom. int az őrnagynak. Kezdődhet a botozás. Visszavisznek a szobámba. Levetkőztetnek, mint előző éjjel.
Az őrnagy leteper és talpamon kezdve végigveri egész testemet a gumibottal. A szomszéd szobákban és a folyosón ugyanaz a gúnyos nevetés hallatszik, – úgy mint előző éjjel – mikőzben fájdalmamban nyöszörögni kezdek. Amikor az őrnagy távozik, magamra hagynak. Feltápászkodom. Nagynehezen magamra veszem a testemről lerángatott alsóneműt és a bohóc-ruhát.
Az őrség máris vezet vissza Décsi elé, aki szitkok közben követeli tőlem, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet. Megint csak aztfelelem nyomatékkal, hogy csupán a saját magam vallomásáról felvett jegyzőkönyvet vagyok hajlandó aláírni. Az általa felolvasott jegyzőkönyvben a tények hamisak vagyelferdítettek; a rájuk épített vád a vad képzelet szüleménye. A köztársaság bevezetéséről szóló törvényjavaslat ellen például valóban óvást emeltem. Ehhez azonban a törvény életbelépése előtt nekem is, mint minden magyar állampolgárnak, megvolt az alkotmányban s az alaptörvényekben biztosított jogom. Alaptörvényeink szerint, amelyek bármely elfogadott törvény alkotmányos úton való megváltoztatását engedélyezik, még ma is bárki alapíthatna olyan politikai pártot, amely a köztársaság helyett a királyság visszaállítását tűzné ki célul feltéve, ha valóban demokratikus államban és jogrendszerben élnénk.
Bele kell törődnöm abba, hogy most már teljesen magamra maradtam, – kimerülten és elcsigázottan, – egyedül kell érvelnem ügyvédet nem engednek hozzám… amikor újra és újra elém rakják aláírásra a hegymagasságúvá nőtt jegyzőkönyv-kötegeket. Amíg az aláírást megtagadom, Décsi alezredes éjjelenként két-három ízben is átad a kínzónak, aki felugrik, visz a cellámba, levetkőztet, leteper és kéjes gyönyörűséggel záporozza rám az ütéseket. Fizikai megtörésemre szolgál egy másik kegyetlen módszer is: nem engednek aludni.
Az álmatlanságot ismertem már régebbről is, a .memalvást” még nem…Azon tünődtem el, hogy valamikor Kínában a halálraítélteket – kivégzésük előtt – napokig nem engedték aludni, mert még a halálbüntetést is súlyosbítani akarták a hozzáadott kínzással. Valóban, az alvás folyamatos megvonása az egyszeri halálnak legkegyetlenebb megsokszorozása. Ahogyan ellenállásom hanyatlik, úgy fészkeli be magát lelkembe az apátia, a bénultság, a közöny. Minden mindegy.
Napokon és éijeleken át szakadatlanul ismétlik előttem “bűneimet.” Fáradt, bénuló állapotomban kezdem elhinni, hogy talán mégis bűnös vagyok. Oly sokszor eljátsszák a témát a forgöszínpad egyre növekvő sebességével. hogy a különböző változatokban leírt, előadott és kiszínezett összeesküvési drámában kezdem rájuk hagyni hol ezt, hol azt, végül pedig mindent. Nagy bizonytalanságomban csupán egyet érzek: innen nincs kiút és a bénuló idegrendszeren, a testen át ezek az új behatások bevonulnak a belső emberbe, agyába és a lelkébe.
Összerombolják öntudatának szerkezetét, eltépik ellenálló erejének a szálait. Emlékezet, értelem, akarat, a nagy és szent értékek tudása elgyengül, elhalványul, szinte már csak pislákol.
Ebbe a kábultságba belevegyülnek valahonnan a folyosóról, – távolról, de majdnem minden irányból – a mások kétségbeesett jajgatásai, amelyeket még felfog a fül, de szinte csak a tudat küszöbe alatt: a lélek már kábultan szunnyad, mind jobban eltompult az álmatlan és kínnal teli éjszakákon. Az akaratbénító és kábító szerektől való félelmemben már alig eszem, és annak ellenére, hogy a három orvos naponként elmaradhatatlanul többször is megjelenik, szabad levegőre, sétára az ott töltött 39 nap alatt egyszer sem engednek…
Egyik sötét januári estén levisznek szobámból az alagsorba és egy félhomályban tartott nagyobb terembe vezetnek be. Ott látom szinte színpadias elrendezésben ülve az egész vallató gárdát. élén Péter Gábor altábornaggyal és Décsi Gyula alezredessel. Oldalt állították három borotválatlan, fiatal. Már korábban lefogott papomat: titkáromat. a levéltárost és a számvevőt. Látom arcukon és egész magatartásukon, hogy velük sem bántak különbül, mint velem.
Péter Gábor, aki a magasban trónol, int egyiküknek, hogy “kezdje el.” Titkárom remegő hangon. idegesen. Szokatlan félszeg tartásban elmond egy beszédet. Fásultan. közömbösen, meggyőződés nélkül felmondja a kb. 1O perces betanított szöveget, amelynek tartaimát így lehet, összefoglalni: Hiábavaló itt minden ellenkezés, a hatóságok már mindent tudnak; az uralom a kommunistáké. Ezért arra kér, valljak úgy, ahogyan kívánják. feleljek minden kérdésükre.. Szegény titkárom! – gondoltam – min mehetett keresztül, hogy vállalta ezt a szerepet. Tudtam. hogy a beszédet gumibottal fogalmazták. Én csak állok szótlanul és nagy részvéttel nézek rájuk. Azután ismét felvezetnek a cellámba. Décsi alezredes, mintha nem sokat várna az esti rendezéstől. Megfenyeget. Cinikusan mondja: – Ha úgy viselkedik. mint tegnap. jön a gumibot!
Az összeesküvésről kérdez. de én hallgatok. Néha kitérő választ adok. Ezen az éjszakán talán kétszer is megveret.
Megint csak a hajnal vet véget kínjaimnak.
Egyik következő éjszaka a kihallgatók nem is kérdeznek. Egész éjjelre átengedtek a kinzónak.
Egy nagy üres teremben csak ketten vagyunk együn. A szokatlan mély csendből következtetem, hogy talán senki sincs a közelben. Úgy emlékszem, hogy senki sem jött hozzánk vagy a közelünkbe az éjszaka folyamán. Lehet azonban, hogy a zárt ajtók előtt valaki figyelte a történteket. Az őrnagy felszólít, hogy vetkőzzem. Én nem vetkőzöm, mire a félhomályban levetkőztet. Elém áll és felteszi az első kérdést: – Kik voltak a világnézeti politikai tömörülés programjának kidolgozói?
Nem felelek. Újra rámrivalI. Én megint hallgatok. Erre előveszi kihallgató szerszámait: egyik kezében van a gumibot, a másikban kinyitott hosszú, éles kést tart. Parancsokat ad, nagyot kiált és mint lovardában a lovat, ügetésre fog. Hátamra és lágyékomra hullnak a gumibot-ütései. Hatalmában van egész testem; kerget, űz. Percig szünetet tart s így fenyeget: – Szétverlek, felaprítalak reggelig. Hulládat darabokban a kutyáknak vetem és a csatornába dobom. Most mi vagyunk az urak!
A lábamat fájósan szúrják a szálkák. Kimerülve lihegek a futástól; de futok, mert így kevesebb botot kapok. Gyenge vagyok, kimerült, minden idegszálarn és egész testem kínban van.
Lehet úgy éjfél után 2-3 óra, amikor belátja, hogy az ütlegelés és a futás, bár elcsigáz és gyötör, nem hozza meg az eredményt az számára. De tanúja volt két héttel előbb a prímási palotában, ahogyan fájdalmasan és könnyekkel a szemében édesanyám búcsúzott tőlem, amikor elhurcoltak. Nyilván erre emlékezve mondja: – Ha meg nem vallod (kínzás közben máskor is élvezettel letegez), hajnalra ide szállíttatom az anyádat. Meztelenül állíttatlak eléje. Anyádat itt üti meg a guta, de meg is érdemli, mivel téged hozott a világra! Te leszel a gyilkosa! Azután tovább ütlegel, miközben nyargalnom kell. Én azonban hallgatok. Emlékszem, rettegés fogott el a gondolatra, hogy ide hozatja szegény édesanyámat. A félelemérzések befolyása alatt kezdem elhinni, hogy ezt megteszi. Csak arra a gondolatra nyugodtammeg végül, hogy édesanyámat Mindszentről, – 200 km távolságból – lehetetlen lesz idehozatnia hajnalig. A vallató tovább kérdez és ver. A szívern, a lábam már nem bírjia. Idegrendszerem minden ütésre szinte vitustáncba kezd. Senki sem ismerne rám, aki csak egy hónappal előbb is látott. Sokat elbírunk. de mégis véges az erőnk. Ez a nyargalás és gumibotozás hajnalig tart. Ebben az idegállapotomban gondolok arra később a nap folyamán, hogy a következő éjjel majd vetek valami csontot neki. Elég azonban, ha én magam hordom nehéz keresztemet, nem tehetem rá másokra, így a második éjjel megnevezek két halottat és egy emigránst. Időt akarok nyerni. Vontatva, adagolva adom elő a dolgot. (A megnevezetteknek volt valami közük az
ügyhöz.) Kínzóm megörül a neveknek. Én pedig megkönnyebbülten reméltem, hogy talán egy hét is eltelik, amíg rájön, hogy a megnevezettek régen sírban nyugosznak vagy a vasfüggönyön túljutottak. Azonban korábban rájöttek. Ezért a következő éjszakán is úgy ütlegelt és kínzott, mint az előzön tette.
Az itt elmondott éjszakai futtatást később a fegyházban állítottam össze emlékezet-foszlányokból, amidőn ott ráléptem este egy szálkára és lábamban meg emlékezetemben működni kezdtek a “korábbi szálkák.”
Következő este éjfél előtt beront az alezredes. öttagú kihallgató gárdájaélén a cellámba. Kézzel. iratcsomóval, ököllel agyba-főbe vernek:
– Büdös, lóvá tettél bennünket! Ezután sem a neved elé, sem alája, sem utána nem fogsz írni semmit! Különben sem vagy már bíboros! Érsek sem vagy! Rab vagy!
Ez volt az az utolsó epizód, amire még részletesen visszaemlékezem. Gondolom, a második hét vége felé történt….
A biboros 1949-töl, 1956-ig volt ilyen-olyan fogságban.
1956-ban a forradalom alatt (amikor a szovjetek két napra ugyan kivonultak, de utánna háborús támadást indítottak az ország viszafogalására) szabadlábra került. Erröl igy irt: 1956 November 3-án a parlamentben elmondott rádiószózatom után fáradtan érkezem haza. Éjfél után jár már az idő, mikor ledőlök.
Kevés ideig pihenhetek csak, mert Tildy helyettes miniszterelnök titkára sürgősen visszahív a parlamentbe. A telefonon azt is közli, hogy a szovjet csapatok megindították a támadást és tüzet nyitottak a fővárosra, száz és száz ágyú bömböl most köröskörül, minden irányból: lövi a várost. Kísérteties fénylepedők és villanások az égbolton.
Rövid időre a pincébe megyünk le. De azután mégis elindulok a parlamentbe az autóval, amelyben egyedül ülök a soförrel. Megtudom. hogy Maléter honvédelmi minisztert, Erdei Ferenc
államminisztert, Kovács István vezérkari főnököt és Szücs
Miklós ezredest, akik Tökölön az orosz vezérkar föhadiszállásán tárgyaltak a megszálló hadsereg kivonulásának technikai Iebonyolításáról, éjfél körül csalárdul letartóztatták (afféle török kelepcébe csalván öket-tárgyalni-ahol a tárgyaló követeket utána rabositják)… Nem kisebb személyiség hajtotta végre ezeket az intézkedéseket, mint Serov generális, akit külön e célból küldtek Moszkvából…Nem bírom ki tovább a fejetlenséget és a zűrzavart, ezért felmegyek a folyosóra, ott találom Dr. Turchányi Egont, aki ezekben a napokban időleges titkárként szolgálatomra állt. Utána visszaindulok budai házamba. avval a szándékkal. hogy misézzek. Dr. Turchányi jelenti: az autó eltűnt. nem tudja. hová lett. Gyalog akarunk elindulni, de jelentik, hogy a hidak le vannak zárva, nem járhatók a hadműveletek miatt s a parlament épületét is körülvették már az orosz csapatok.
– Melyik a legközelebbi követség? – kérdem Turchányit.
– Az amerikai.
– Menjünk oda.
Az orosz páncélosok sorai közt – reverendánkkal a kabát alatt – Dr. Turchányi Egonnal a Szabadságtérre, az Egyesült Államok követségére indulok. A követ, Edward Thompson Wailes, melegen fogad a lépcsőházban s mint a “szabadság jelképé-“t üdvözöl. Így hát nyolc évi rabság után, USA követség hajófedélzetére léptem … Az elkerülhetetlen lefogás és a Szovjetba hurcolás helyett így reméltem még tartalékolni magamat hazám és Egyházam további szolgálatára. Ezt a nagy célt emlegette a parlament kapujában hozzám csatlakozó rokonszenves katonatiszt is. – rangja százados vagy őrnagy volt, már nem emlékszem – aki az elmúlt hősi napok óta újra oly dicsőségessé vált Nemzeti Hadsereg egyenruháját viselte. Rövid fél óra alatt már itt is volt Eisenhower elnök engedélye, amely teljes menedékjogot adott személyemnek. Csodálkoztam a gyors válaszon. De fájt, hogy két nappal előbb küldött segélykérésemre, amelyet szegény országunk érdekében küldtem én is, semmiféle válasz nem jött. Röviddel azután, hogy átléptem a követség küszöbét orosz ágyúkat vontattak a Szabadság-térre és azokat mind a követség épületére irányították. Dr. Turchányi is megkapta a meaedékjogot. Arra azonban már vagy négy óra hosszat kellett várnunk. Napok múltán azt olvasom a külfóldi sajtóban, hogy előző nap, amikor a helyzet már végzetesnek kezdett látszani, Nagy Imre maga kérte volna nekem ezt a menedékjogot. A tiszt, aki hivatalos minőségben kísért, ezt nem említette. Hetek múltán arról értesülök a követségen. hogy valaki, – egy kideríthetetlen valaki Budapestről – november 3-án számomra Washington-tól menedékjogot kért. Hogy ki volt az, később sem tudtam kideríteni, de ha Nagy Imre tette, nemes lelkületét mutatja…
A biboros ezután ezt írja: Vendéglátóim az amerikai követségen, ahol menedékre leltem Budapesten és a kommunisták ezért nem tudtak ujra bebörtönözni: Edward T. Wailes. követ 1956-57, A.Spencer Bames, ügyvivő jan. 1957, Garret G.Ackerson Jr. ügyvivő 1957~1961, Horace G.Torbert ügyvivő 1961~1964, Owen T. Jones ügyvivő 1964, Turner B. Shelton ügyvivő 1964, Etim O’Shaugnessy ügyvivő 1966,Richard W. Tims ügyvivő 1966-67, Martin J. HiIlenbrand nagykövet 1967-69, Alfred Puhan nagykövet 1969-1971. szept. 23
Ha a biborossal igy bántak, elképzelhetjük, hogyan bántak az egyszerü papokkal…és hivekkel…
A fenti cikkben leírtak az egyháziak üldözéséröl jelenthetnek hasonló bánás módot is velük szemben…ahogyan anno Mindszentyvel bántak a kommunisták Magyarhonban.
Osli mosolygós Madonna könyörögj éretünk.