A „szenvedések fővárosa”

„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb”

– fogalmazott évtizedekkel ezelőtt nevezetes, Ars poetica helyett c. írásában Pilinszky János [Pilinszky: Nagyvárosi ikonok. 2. kiad. Bp., 1971, 161.] Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. január 27-én szabadult föl az auschwitzi koncentrációs tábor, ahol mintegy 1,1 millió ember vesztette életét.

A magyar irodalomban Pilinszky János volt az első, aki máig ható érvénnyel szólt Auschwitzról. Amikor 1965 tavaszán nővérével együtt ellátogat az egykori táborba, „fényképek és falba süllyesztett vitrinek” között bolyong, látja a fölhalmozott bőröndöket, gyerekcipőket, a „7 ezer kilogramm haj”-at, amely „már nem került ipari feldolgozásra” – egy másik vitrinben pedig „imaszíjak és olvasók, héber betűs szent könyvek és latin nyelvű breviáriumok”. Benyomásait rögzítő cikkét – amelyben Auschwitzot a „szenvedések fővárosá”-nak nevezi – így folytatja:

„Összesen: 4 000 000 halott (a ma hivatalosan elfogadott halálozási adat ennél alacsonyabb: mintegy 1,1 millió – a szerző megjegyzése). Vigaszért erőnek erejével Edith Steint, a szent életű karmelita apácát idézem, aki itt halt meg Oswiecimben, s itt írta utoljára e szavakat: ’Nem panaszkodom. Az ember nem szerezheti meg a Kereszt tudományát (Scientia Crucis), csak amikor a Kereszt teljes súlyával ránehezül. Az első pillanattól fogva bensőséges meggyőződésem volt és szívem mélyéről kiáltottam: Ave Crux, Spes Unica!’ (Üdvözlégy Kereszt, egyetlen reményem!)”

[Pilinszky: Oswiecim. Új Ember, 1965. április 18. 6.]

Nem véletlen, hogy a költő éppen a híres, Auschwitzban megölt karmelita apácát, Edith Steint (a Szent Keresztről nevezett Benedikta nővért) idézte – mintegy másfél évtizeddel később a pápa is őt említette nevezetes auschwitzi beszédében. Az a pápa, aki később boldoggá, majd szentté avatta Edith Steint, akit ma Európa társvédőszentjeként is tisztelünk.

Pilinszky néhány évvel korábban Auschwitz másik katolikus vértanújáról is szólt, akinek boldoggá avatási eljárása nem sokkal korábban kezdődött. Maximilian Kolbe ferences szerzetes egy évvel Edith Stein halála előtt vesztette életét; VI. Pál pápa avatta boldoggá, majd egy évtizeddel később II. János Pál pápa a szentek közé iktatta. Kolbe atya mártírhaláláról szólva a szeretet erejére és diadalára hívta föl a figyelmet Pilinszky:

„Áldozata XX. századi történetünk legsötétebb éjszakájában világít s ilyen értelemben aktuális. Kolbe atya közvetlenül egy emberért halt meg, de valójában mindannyiunk helyett, akik gyávábbak, megalkuvóbbak voltunk nálánál. S itt van a szeretet hatalmas ereje és súlya: ezer és ezer bűnnel, gyengeséggel szemben egyetlen szent áldozata is titokzatos egyensúlyt teremt. A gonoszság ’mennyiségi’ támadásával szemben a jóság valami csodálatos ’minőségként’ jelentkezik a történelemben. S a bűnösök, s a gyengék, meg a ’csak emberi’ szívek ma már tudhatják, hogy ő nemcsak hős volt és szent azon az éjszakán, hanem tökéletesen boldog is.”

[Pilinszky: Hős és szent. Új Ember 1961. december 24. 3.]

Sok-sok évvel később, már említett auschwitzi beszédében Kolbe atya áldozatáról is szólt a pápa, II. János Pál, aki az első volt, aki Szent Péter utódaként fölkereste az egykori náci lágert, s aki „korunk Golgotája”-ként említette Auschwitz-Birkenaut. Nem véletlenül idéztük Pilinszky szövegeit. A már említett Ars poetica helyett c. írásában a költő így fogalmazott:

„Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Ez a Golgotára, Jézus keresztáldozatára is érvényes. Nem véletlen, hogy egy későbbi írásában Pilinszky hivatkozik II. János Pál pápa auschwitzi beszédének néhány – az ítélkezés helyett az imádkozásra fölhívó – szavára:

„itt térdepelek a Golgotán”.

[Pilinszky: A címzett „ismeretlen”. Új Ember, 1979. július 15. 3.]

Mint említettük, Szent II. János Pál volt az első, aki pápaként fölkereste a hírhedt koncentrációs tábort. 1979. június 7-én, lengyelországi látogatása utolsó napján előbb az auschwitzi táborban, abban a cellában imádkozott, ahol Szent Maximilian Kolbe ferences atya töltötte utolsó óráit. Innen a táborkomplexum másik helyszínére, a birkenaui táborba vezetett az útja, ahol több százezer hívő jelenlétében szabadtéri misét mutatott be a második világháború áldozataiért. Az Új Ember c. katolikus hetilap korabeli tudósításából idézünk:

„Vele együtt miséztek azok a lengyel papok, akik túlélték a haláltáborok poklát. A hatalmas tábori oltár mögött egy tizenkét méteres keresztet állítottak fel, melyet szögesdrótból készült korona font át. A pápa zarándoklatának talán legmegrendítőbb órái voltak ezek, amikor – saját szavai szerint – ennek a századnak véres Golgotáján mutatja be a legszentebb áldozatot.”

[Új Ember, 1979. június 24. 2.]

A pápa ekkor elhangzott beszédét később a Vigília c. katolikus folyóirat közölte Kerényi Grácia, a jeles katolikus költő fordításában (A hit és a szeretet győzelme a gyűlölet felett. II. János Pál pápa auschwitzi beszéde. Vigília 1979. szeptember, 577-579.), aki maga is ebben a táborban raboskodott.

A pápa beszédét azzal kezdte, hogy ezen a helyen „az ember a hit által különleges győzelmet aratott”. Példaként említette Kolbe atyát, aki ezen a helyen „aratta lelki győzelmét /…/, a Krisztus győzelméhez hasonlót, amikor önként vállalta az éheztető bunkerban a halált, testvéréért”. De nem volt egyedül, tette hozzá a pápa, hiszen „sok hasonló győzelmet arattak itt”, s másik példaként említette a zsidó családból származó Edith Stein karmelita nővért, aki „a német filozófia dísze” volt.

A lengyel pápa, mint említette, nem először járt a táborban, éppen ezért „nem tehettem meg, hogy ne jöjjek el ide, mint pápa is”. A lágert „különleges szentély”-nek nevezte, ahol – ahogy fogalmazott – „a mi nehéz évszázadunk védőszentje született meg”. Ezt követően hangzottak el azok a mondatok, amelyeket a legtöbbször szoktak idézni:

„Eljövök tehát és letérdelek korunk Golgotáján, e túlnyomórészt névtelen halottak sírján, akárha az ismeretlen katona hatalmas síremléke volna. Letérdelek sorra mindegyik táblánál, melynek felirata Auschwitz áldozatainak emlékét őrzi, a következő nyelveken: lengyel, angol, bolgár, cigány, cseh, dán, francia, görög, héber, jiddis, spanyol, flamand, szerbhorvát, német, norvég, orosz, román, magyar, olasz nyelven.”

A pápa külön kiemelt három táblát: a héber, az orosz és a lengyel nyelvűt. Azon népekre emlékezett, amelyek a legtöbbet szenvedték a háborúban, de hozzátette:

„Az összes, itt elhelyezett táblánál meg kellene állnunk. Megtesszük ezt később.”

II. János Pál pápa beszéde végén úgy fogalmazott, hogy Auschwitz – lelkiismeretvizsgálat; olyan hely, ahol

„szorongó szívvel kell elgondolkoznunk azon, hol a határa a gyűlöletnek – az ember ember általi elpusztításának -, hol a határa a kegyetlenségnek”.

Auschwitz ugyanis, fogalmazott, „a háború tanúbizonysága”. Mert „a háború hozza magával a gyűlöletet, a pusztítást, a kegyetlenségek aránytalan megnövekedését”, s – tette hozzá – „a háborúért nem csupán azok felelősek, akik közvetlenül előidézik, hanem azok is, akik nem tesznek meg mindent, ami hatalmukban áll, hogy megakadályozzák”. A lengyel pápa idézte VI. Pál pápának az ENSZ ülésén, 1965 őszén elhangzott szavait – „Soha többé háborút, soha többé háborút! A béke, csakis a béke irányítsa a nemzetek és az egész emberiség sorsát!” -, s hangsúlyozta a jog mellett a szeretet uralmának fontosságát. Beszédét ezekkel a szavakkal zárta:

„Soha egyetlen nemzet sem fejlődhet egy másik rovására, egy másik nemzet függővé tétele, leverése, leigázása, kizsákmányolása, halála árán.”

E szavakat XXIII. János és VI. Pál utóda mondja. De ugyanakkor egy olyan nemzetnek a fia is mondja, mely történelme, régebbi és újabb történelme során sokféle gyötrelmet szenvedett el más nemzetektől. De nem azért mondja, hogy vádat emeljen, hanem azért, hogy emlékeztessen. Mindazon nemzetek nevében mondja, melyeknek jogai megtiportatnak, vagy feledésbe merülnek. Azért mondja, mert erre kötelezi az igazság, és az emberért viselt gond.

“Szent Isten, Szent, erős, Szent és halhatatlan!

Döghaláltól, éhínségtől, tűzvésztől és háborútól,

és háborútól: ments meg, Uram, minket!

Amen.”

A lengyel pápát, mások mellett, elkísérte az egykori koncentrációs táborba a müncheni-freisingi érsek, Joseph Ratzinger is, aki II. János Pál halála után XVI. Benedek néven lett a katolikus egyház feje. Benedek pápa 2006. május 28-án látogatott el Auschwitzba, s beszédében ő is úgy fogalmazott, mint elődje: „Nem tehettem meg, hogy ne jöjjek el ide.” A német pápa – elődjéhez hasonlóan, az emlékkövekre utalva, melyek „az egész kontinens embereinek szenvedéséről” beszélnek -, a „kiengesztelődés kegyelmét” kérte az Istentől, aki „egyedül tudja megnyitni és megtisztítani a szívünket; azután az emberektől, akik itt szenvedtek, s végül a kiengesztelődés kegyelmét mindazoknak, akik történelmünk ezen órájában a gyűlölet hatalmának új formái és a gyűlölet keltette erőszak miatt szenvednek”.

Benedek pápa látogatása után tíz évvel utóda, Ferenc pápa is fölkereste a „szenvedések fővárosát”. Beszédet nem mondott – túlélőkkel, zsidók megmentőivel találkozott; imádkozott Kolbe atya cellájában, a sortüzek falánál. Csöndes, imával töltött látogatása felidézi Pilinszky János azon írásának egyik mondatát, amelyben a költő II. János Pál pápa auschwitzi beszédére utalt:

„Térdepelni: ez az egyetlen és a legtöbb.”

[Pilinszky: A címzett „ismeretlen”. Új Ember 1979. július 15. 3.]

Térdepelni. Tehát imádkozni.