Sok magyar nyelvű újság és portál is beszámolt a napokban arról a jelentésről, amely a münchen-freisingi főegyházmegyében történt abúzusokról készült. A dokumentum az 1945 és 2019 között eltelt 74 esztendőt vizsgálja, és 497 esetről számol be. A feltáró munkával és a jelentés elkészítésével 2020 februárjában a Westpfahl Spilker Wastl ügyvédi irodát bízta meg a müncheni érsekség.
Nyilvánosságra hoztak tehát egy ezeroldalas jelentést, amely a főegyházmegye élén álló bíborosok felelősségét vizsgálja, köztük Joseph Ratzingerét is, aki 1977 és 1982 között volt müncheni-feisingi érsek. Joseph Ratzinger nem csak mint érsek, hanem mint a későbbiekben (akár más ügyek kezelésére is hatni tudó pozícióban) a Hittani Kongregáció élén álló prefektus, majd pápa, illetve emeritus pápa is a vizsgálódások célkeresztjébe került. A rá vonatkozó rész a dokumentumban mintegy 220 oldalt tesz ki.
A vizsgált időszakban 497 személy volt zaklatás áldozata, zömében fiúk, 60%-uk pedig 8 és 14 év közötti kiskorú. Az elkövetők száma 235, közülük 173-an papok, 9-en diakónusok voltak.
A vizsgálóbizottság négy olyan esetet vizsgált meg Ratzinger érsek szolgálati idejéből, amelyekről az érseknek tudnia kellett, és amelyekkel kapcsolatban intézkednie kellett volna. A reá vonatkozó anyagból 73 oldal ezeket az eseteket taglalja, 66 oldal pedig bővebben ír az egyik konkrét esetről, amelynél a vizsgálat alaposabb volt. 82 oldalt tesz ki mellékletben XVI. Benedek részletes tanúvallomása, amelyet 2021. december 14-én küldött el a bizottságnak.
Ursula Zöller kommentárja a kath.net portálon a következőképpen foglalja össze a négy esetet. Az elsőben egy addig próbaidőre elítélt exhibicionista pap szerepel, akinek valójában csak pszichológiai kezelésre kellett Münchenbe jönnie egy másik egyházmegyéből, később viszont nyilvánvalóan gyerekeket molesztált. (Az 1980. januári ülésről most közzétett jegyzőkönyvből azt lehet kiolvasni, hogy Ratzinger érseknek nem szóltak a Münchenbe küldött pap múltjáról. A jegyzőkönyv szavai szerint “az esseni egyházmegye papjainak személyzeti felelőse arra kéri [Hullermann káplánt], hogy egy ideig maradjon egy müncheni plébánia papjánál. [Hullermann] pszichoterápiás kezelésben fog részesülni.”)
A második eset egy külföldi papé, akinek a püspöke nyilvánvalóan nem közölte, hogy unokaöccsének miért kellene valójában Németországba jönnie. Megfigyelték, hogy meztelenül fürdőzik, és magánjellegű kapcsolatokat keres a ministránsokkal, ez pedig az elbocsátásához vezetett. Volt még egy pedofil homoszexuális személy, aki nyugdíjas papként idős korára akart visszajönni hazájába külföldről. A negyedik esetben egy pap fiatal lányokról készített pikáns fotókat, amiért elítélték, és a továbbiakban csak kórházban és idősek otthonában dolgozhatott.
A nyugalomba vonult pápa és a Vatikán jelenleg tanulmányozza a dokumentumot.
A vizsgálatról szóló jelentés természetesen pro és kontra Németországban is nagy hullámokat ver. A “Mi vagyunk az Egyház” mozgalom arra szólította fel Benedeket, hogy “nézzen szembe egyházi és erkölcsi felelősségével”, és vallja be személyes bűneit. A Német Püspöki Konferencia elnöke, Georg Bätzing a jelentés bemutatásának estéjén a trieri székesegyházban prédikálva az egyházban tapasztalható katasztrofális viselkedésről beszélt, és ebben az összefüggésben külön kitért az emeritus pápára, akinek ügyeit „ már elég sokáig eltussolták és eltitkolták”. (Az Új Katolikus Nőmozgalom viszont rámutatott, hogy Bätzing idejéből is vannak még mindig tisztázatlan és feltáratlan visszaélések.) Heiner Wilmer hildesheimi püspök nagyobb beleszólást adna az államnak az egyház ügyeibe, amikor a szexuális visszaélésekről van szó. “Nem lehet, hogy az egyház a bűnökkel szemben fenntartsa belső struktúráját. Végleg elmúlt az az idő, amikor az egyház zárt rendszer volt.” Az “Eckiger Tisch” nevű áldozatvédő kezdeményezés szóvivője, Matthias Katsch kifejtette, hogy a jelentés “ledöntötte az emeritus pápa köré hazugságokból emelt épületet”, és kifejezte reményét, hogy az Egyház most már teljesen megváltozik és valami egészen új épül fel.
Rengeteg gyűlölet jött felszínre, amely gyakran nem a visszaélések súlyosan érintett áldozataitól, hanem sokkal inkább az elégedetlen belső ellenfelektől származik. És rengeteg tájékozatlanság látszik, amely alátámasztja az alaptalan vádakat. Hiszen éppen Benedek gondoskodott különösen arról, hogy az egyházban elkövetett visszaélések elkövetőit felelősségre vonják, és természetesen állami bíróság elé állítsák őket. Hivatalai által megkövetelt keménységgel és tisztánlátással harcolt az egyház igazságáért és az egyházon belüli mocsok ellen. 2005-ben II. János Pál pápa keresztútjának celebrálásákor a Colosseumban több ezer hívő előtt ezt mondta:
“Mennyi szenny van az Egyházban, és különösen azok között, akiknek a papságban teljesen Jézushoz kellene tartozniuk… Egyházad szennyezett ruhája és arca megrendít bennünket.” „Mi magunkkal rántunk a bukásunkkal, és a Sátán nevet, mert azt reméli, hogy ebből a bukásból nem fogtok tudni újra felállni.”
2010-ben pedig az ír papoknak írt levelében leszögezett így foglalta össze véleményét az elkövetőkről:
“Visszaéltetek az ártatlan fiatalok és családjaik belétek vetett bizalmával, és ezért a Mindenható Isten és az illetékes bíróságok előtt kell felelnetek”.
„Vajon miért nem ismerik el, hogy Benedek egész pályafutása során kellő szigorral ítélte el a visszaélések elkövetőit? – kérdezi Ursula Zöller. – Azért, mert Benedeknek az Egyházról alkotott nézete nem felel meg a korszellemnek. Illik viszont Jézus Krisztushoz, akihez Benedek egész életében tartozott. Mert Jézus is minden volt, csak éppen a korszellemnek megfelelő nem volt. Ez vezetett a kereszthalálához.”
Egy másik cikk Peter Winnemöller tollából úgy fogalmaz, hogy a vizsgálat lefolytatása tulajdonképpen egy kísérlet az emeritus pápa jól összehangolt „kivégzésére”. Mindig ugrásra kész ellenségeskedésről beszél, amely Joseph Ratzingert bíborosként és pápaként is végigkísérte. Ratzinger nyugtalanító személyiség. A német pápát gyűlölték a német egyházban. A mellette kiállók fellépése irritálta és megzavarta azt a világot, amely a relativizmust tűzte zászlajára. Most ismét eljött a lehetőség, hogy a nem szeretett pápára lőjenek. A támadás nem jött meglepetésként. Körülbelül két héttel előre lehetett tudni, hogy mi jön. Az első esetben szereplő pap történetét olyan ügyesen indították el előre a médiában, hogy már jóval korábban világossá vált, mi következik és ki van a célpontban.
Ratzinger mellett áll ki Roger Köppel, a Weltwoche kiadója és a protestantizmus egyik legismertebb svájci képviselője. Véleménye szerint a Benedek ellen indított támadásoknak nagyon erős politikai élük van. Ezeket a vádakat abszurdnak tartja. „Itt valami másról van szó” – mondja. – „Benedek pápa erkölcsileg lejáratandó, mert a katolikus egyház egy nagyon sajátos ortodox, konzervatív pozicionálásáért áll ki.”
Köppel csodálja Ratzingert, mert “megértette, hogy a katolicizmus egy bástya a korszellemmel szemben, nem pedig a korszellem ügynöksége. Most mindent megtesznek, hogy diszkreditálják Ratzingert”. Köppel úgy látja, itt egy “ideológiai háborúról” és arról van szó, milyen irányban haladjon a Katolikus Egyház. “Protestánsként Benedek oldalán állok. Az egyházaknak nagyon fontos feladatuk van: ellenállni a korszellemnek. Az Egyháznak ragaszkodnia kell ahhoz, ami a Bibliában van megírva.”
A jelenséget távolabbról szemléli és értékeli Andrea Gagliarducci olasz Vatikán-szakértő, aki arról elmélkedik, vajon a „zéró tolerancia” elve nem teszi-e túlságosan is könnyűvé akárkinek a megvádolását, aki valamely tekintetben nem viselkedett teljesen kifogástalanul. Akár Ferenc pápa múltjában való vájkálásokhoz is vezethet. A külső szakértőktől megrendelt jelentések, mint a müncheni dokumentum is, éppen az ellenkezőjébe csapnak át, mint ami az eredeti céljuk volt – írja a blogján . – „Immár nem az igazság kutatásáról, hanem marketinglépésekről van szó: a püspökök azzal vannak elfoglalva, hogy bocsánatot kérjenek és elmondják, mennyire szégyenkeznek, hogy így legyenek a közvélemény szemében hitelesek.” Úgy véli, az Egyházon belüli visszaéléseket kétségtelenül ki kell vizsgálni és el kell ítélni, de a jelentések nem jó irányban haladnak, mivel nem tartalmaznak jogilag megfogható igazságokat, a tanúvallomások ellenőrzése csupán részleges, és az alkalmazott módszertan nem áll szilárd alapokon.
